II. 3. ~Úristen.*

*Louis szemszögéből*

Harry elengedett és kedvesen mosolygott rám. Azt hiszem, mostantól minden rendben lesz. Még egy kicsit nehéz neki, hisz nagyon szerette Taylor-t, de azt hiszem, Ő is tudta a szíve mélyén, ez lesz ebből. Felálltunk mindketten, és csak mosolyogtunk.

- Úristen. Louis!

Lepetten kaptam a fejem a hang irányába, mely a csukott ajtón keresztül szűrődött be. Valószínűleg Niall üvöltése a földszintről jött, ami megzavart. "Miért ordibál ennyire?"

- Rohadt életbe, Louis gyere már!

Hallottam ismét. Ijedten rezzentem össze, és nem tudtam elképzelni mi a franc történhetett. Végigfutott rajtam egy remegés. Egyet tudtam; mennem kell. Sietősen téptem fel az ajtót, és rohantam lefele. Hármasával szedtem a lépcsőfokokat, az sem érdekelt, hogy majdnem felbuktam. Nem tudtam elképzelni, mi történhetett, de már a legrosszabb is megfordult a fejemben. Alig bírtam lefékezni a fal mögött, mikor megláttam, hogy mi van a konyhában. Lexy kómásan nyitogatta a szemét Niall karjaiban, és fájdalmasan a fejéhez nyúlt. A szöszi úgy tartotta, mintha bármelyik pillanatban meghalhatna. Ijedten guggoltam le hozzájuk, és a saját ölembe húztam a lányt. Niall ijedten mérte végig, pont ahogy én. Sandy kómásan nézett fel ránk. Szinte a szívem is kihagyott egy pillanatra.

- Mi történt? - kérdeztem ijedten Niall-t.

Láttam rajta, hirtelen nagyon sok mindent akart mondani, de végül összeszedte a gondolatait, és halkan kinyögte a választ.

- Nem tudom. Lefordult a székről, és olyan volt, mintha elájult volna pár pillanatra. Alig tudtam elkapni.

Lex pont olyan lepetten nézett rám, mint én rá. Azt hiszem, Ő is nehezen fogta fel, mi történt vele. Minden esetre már magához tért, és semmit nem láttam a szemében, ami arra utalt, ne lenne jól. Hatalmas kő esett le a szívemről, ahogy magától próbált felállni, de természetesen én támogattam. Annyira féltettem, és bűntudatom volt, hogy nem voltam itt vele. De Harry-vel beszélgettem, amit szerencsére pont befejeztünk.

Leültettem Lexy-t a pulthoz, miközben Zayn hozott neki egy pohár vizet. Annyira aggódtam érte.

- Most miért csináltok ekkora felhajtást? - akadékoskodott a lány.

Mindenki körülötte állt, és várta, hogy végre történjen valami. Szerelmem zavartan nézett végig rajtunk. Nem értettem, miért nem veszi komolyan, ami az előbb történt. "Könyörgöm elájult! Ha nincs itt Niall talán még a fejét is beverhette volna, mikor hátraesett."

- Kicsim, elájultál. Ez nem normális. Jól vagy? Van valami gond, amit nem mondtál el?

Próbáltam a lehető legnyugodtabban beszélni vele, hogy érezze vele vagyok, és ne idegesítse fel magát. De azt hiszem, a hangszínem visszafele sült el.

- Nem kell úgy beszélned velem, mint egy ovissal, Louis. Jól vagyok. Azt hiszem, csak másnapos vagyok és fáradt.

Szerintem valójában nem a hangszínemmel volt a baj, hanem csak terelni akarta a témát, és visszafele fordítani ezt az egészet, hogy leszálljak róla. A legjobb védekezés, a támadás, ezt mindenki tudja...ez ösztönösen jön. De én nem hagytam annyiban. Sem én, sem a srácok. Harry szólalt meg először.

- A másnaposságtól nem ájulsz el Sandy.

Komolyan nézett végig a kis csapatunkon. Láttam a szemében, nem akarta ezt a dilemmát pont most, de Ő sem tudja, mi van.

- Nem ájultam el, csak megszédültem. Ennyi. Nem kell mindenbe beleképzelni a legrosszabbat. Nem fogok meghalni, vagy ilyesmi.

Ebbe még belegondolni is rossz volt. Kicsit megremegtem, ahogy kimondta ezeket. Nem akartam leveszteni. Azt akartam, hogy örökre mellettem maradjon, és soha ne menjen el. Azt hiszem, most, hogy tudom milyen, mikor mellettem, van, nem bírnám elviselni az életet nélküle. Nem tudnék reggel úgy kelni, hogy mellettem üres a hely, és senkit nem ölelek. Még úgyis nehéz, hogy tudom él és virul, csak éppen a saját lakásába, tőlem pár utcára. Még akkor is hiányzik.

Éppen nyitni akartam a szám, hogy elmagyarázom, aggódom érte, mikro Liam feje jelent meg a fal mögött. Mindenki oda kapta a fejét. Álmosan mosolygott ránk, és egyből gyógyszerért sietett a másnapos fejfájásra. Ám mikor levette a kis dobozkát, észre vette, valami nincs rendben. "Azt hiszem, kell mit elmagyarázni neki." futott át az agyamon. Végül a srácok belekezdtek, és mindent elmeséltek neki. A szakítást és a Lex szerint "szédülést" is. Liam ijedten mérte végig szerelmem és Harry-t is, de nem mert rákérdezni egyikre sem, mert tudta, akkor Haz-ban és bennem is elszabadul a pokol. Annyira aggódtam. Harry miatt is, hogy mikor teszi túl magát a szkításon, és Lexy miatt is, hogy vajon mi a fene történhet vele.

Nem telt el sok idő, Sandy felém fordult. Haza szeretett volna menni, így én természetesen egyből hazavittem. A kocsiban megcsörrent a telefonom, ami furcsa volt, mivel vasárnap soha nem szoktak hívni. De ahogy megláttam a kijelzőt elmosolyodtam. A műszerfalon lévő kis tartóba tettem a telefonom, így nem kell vezetés közben a fülemhez tartanom. Felvettem.

- Szia Lot.

- Louis, szia. Nem értem el Sandy-t. Reménykedtem benne, hogy veled van.

- Szia Lottie. Bocsi, lemerültem.

Lex hangja csilingelve töltötte be a kocsit, amitől elmosolyodtam. Annyira örültem, hogy ennyire jóban lettek. Mindketten nagyon sokat jelentettek számomra.

- Lexy. Nem tudok dönteni, milyen ruhákat tegyek oda. Szerinted? Nem akarok nagyon kihívót, de apáca sem leszek. És fogalmam sincs, hogyan kell egy fesztiválon lenni. Te mit veszel majd fel?

Elnevettem magam. Annyira aranyos volt, hogy Sandy-tól kér segítséget. Örültem, hogy ennyire felnéz rá. "Azt hiszem, ennél több nem is kell egy pasinak. Hisz életem szerelme tökéletes minden szempontból. A családom imádja, a húgaim felnéznek rá, és én is az életemet adnám érte."

- Húh Lot. Még nem tudom, mit veszek fel, de szerintem shortot, vagy maximum valami rövid ruhát. De alá fürdőruhát veszek fel mindenképp. Ja, és hozz csizmát. Lehet valami cuki gumicsizma is vagy sima, de úgy készülj, lehet sár lesz. Ja, és ne feledd három napos lesz, de lehet csak kettőre megyünk ki, ki tudja.

Imádtam, ahogy ilyen csajos dolgokról trécselnek, és tetszett, hogy Lex ellátta mindenféle tanáccsal, például a csizmával. "Én is megszívtam, mikor elsőnek jöttem a fesztiválra.  Tönkrement a Conversem." emlékeztem vissza.

- Oké. Akkor csak lazán igaz?

- Igen. Ne olyan mini, tapadósat hozz! Tudod, old-school! - nevetett Sandy.

Egy kicsit lefagytam, miközben megálltam egy piros lámpánál. "Mini? Tapadós? Lottie? Miről nem tudok?".

- Oké. Köszi Sandy. Néztem vonatot. Az úgy jó, ha szerda reggel a 7:52-essel indulok? Akkor kb 10 fele érek le.

- Rendben.

Itt már én közbeszóltam, hisz én megyek ki elé. "Persze valószínű, Sandy is velem lesz, de akkor is tudnom kell, hányra menjek ki elé."

- Mikro jön be pontosan?

Kicsi csend lett, és hallottam, ahogy matat. Pár billentyűzethangot is kivettem a háttérből, ezért gondoltam, gyorsan megnézi.

- Hát az van ide írva, hogy  10:02-re ér be, mivel kb. 2 óra az út.

Átfutott az agyamon; "Majdnem egy órával gyorsabb, mint kocsival. Hihetetlen.".

- Rendben Lot. Kint fogunk várni. És visszautat is néztél?

Lexy oldalba lökött. Kérdőn néztem rá egy pillanatra. Egy "Ezt nem illik, Ő a húgod" pillantással díjazott. Kicsit felkuncogtam. Nem azért kérdeztem, mert minél hamarabb haza akartam küldeni...csak érdekelt.

- Hát... néztem egy 17: 25-öset, amivel 19:05-re lennék otthon.

Elmosolyodtam.

- Rendben. Lottie szeretném, ha majd felhívnál, ha bejöttél London-ba a vonattal, de persze kint leszünk.

- Oké. Felhívlak majd.

Megkönnyebbültem, hogy megígérte, de eszembe jutott a következő.

- És majd akkor is hívj fel, mikor indulsz!

Elnevette magát, és szintén ugyanazzal a szóval válaszolt. Már nekem elegem volt magamból, de azért még folytattam.

- És nagyon vigyázz magadra a vonaton. Csak olyan helyre ülj, ahol nem vagy egyedül, és lehetőleg egy középkorú nő legyen veled. Semmiképpen sem férfi, ha csak ketten vagytok, oké?

Sandy csak bólogatott mellettem. Teljesen egyetértett velem. Ha más nem is, Ő pontosan tudta, miért mondom ezt. Azt hiszem, lehet kicsit nagyon is féltettem a húgom, de sok mindenen mentem már keresztül Lexy mellett, és tudtam, mire képesek az emberek. Gyakran pont azok, akikről nem gondolnánk.

Hallottam Lottie nevetését a vonal másik végén. Most biztos azt gondolja, olyan lettem, mint Anyáék, de nem érdekelt. Csak nem akartam, hogy baja legyen.

- Louis nagylány vagyok, nem lesz baj.

Próbált nyugtatni, de nem volt meggyőző. Lex is aggódott, és ezúttal Ő szólalt meg, amiért hálás voltam. Azt hiszem, rá jobban felnézett Lot, mint rám, de nem zavart, hisz egy az érdekünk.

- Lottie, ígérd meg, kérlek.

Egy ki csend lett, ahogy rájött ezt Sandy mondta.

- Rendben. Megígérem, hogy nagyon óvatos leszek.

Elmosolyodtam, és megkönnyebbültem. Lottie hamar elköszönt, és letette. Azt hiszem, örültem, hogy ilyen lány ül mellettem, aki ennyire elnyerte húgom tiszteletét. Szinte Lex a példaképe, ha mondhatom így. Örültem, hogy barátnőm pillanatok alatt az ujjai köré tudja csavarni Lot-ot, még ha nekem nem is sikerül.

Végül megálltunk Lex lakása előtt, és bementünk.

- Tudod, örülök, hogy ennyire jóba vagytok. Te bármire rá tudod venni, ami jól jön. Azt hiszem, kicsit olyanná akar válni, mint te, ami csak jó. - mondtam, miközben levettük a cipőnk.

Elmosolyodott, és felém fordult.

- Igen, de még csak tini. Azt hiszem, kell neki egy érettebb barát, akivel meg tud beszélni mindent. Bár nekem is lett volna valaki ilyen, régen!

Ebben a momentumban leesett. Azért foglalkozik ennyire a húgommal, mert nem akarja, hogy olyan elhagyatott legyen, mint Ő volt. Ez egy rést hagyott a mellkasomon, hisz tudtam, ha hamarabb belépek az életébe, meg tudtam volna akadályozni minden rosszat. Felelősséget éreztem érte is. Meg akartam óvni mindentől, és örökké ölelni akartam.

- Én itt vagyok neked most, és megóvlak mindentől....de.... - kezdtem bele, mivel eszembe jutott a mai nap. Úgy éreztem, Lex valamit nem mondott el nekem, ami megzavart. - ....nem engedsz közel magadhoz. Annyira aggódom érted Kicsim. Miért történt az a konyhába?

Az arcát tenyerem közé fogtam, és komolyan a szemébe néztem. Kicsit állta a tekintetem, majd lehajtotta a fejét. Nem akartam erőszakos lenni, így hagytam, de a kezem továbbra is az arcán pihent. Óvatosan megsimogattam a hüvelykujjammal a bőrét.

- Louis őszintén mondom nem tudom, mi  történt. Ne aggódj, szerintem csak kimerültem kicsit. Ma rendesen ki fogom magam pihenni.

Annyira aggódtam érte. Azt akartam, hogy menjen el egy orvoshoz, de tudtam soha nem tenné meg. Fél, hogy észreveszik a karját vagy a lábát, és kényszerzubbonyban viszik el, holott ehhez nincs joguk, és én sem hagynám. Mindentől megvédem, ha kell saját magamtól is. Viszont most azt akartam, hogy aludjon tovább, és pihenje ki magát. Tudtam, mire képes a kimerültség, hisz tele van a napirendem. Nem akartam, hogy megint baj történjen. Az életemet jelentette.