46. ~Superman.*

Nem telt bele sok idő, és az utcát villogás töltötte be. Louis már kinyitott a kaput, hogy be tudjanak jönni, de az ajtót még nem, hisz amúgy sem mehettünk volna be. Figyelnünk kellett, nehogy elmenjen Dylan, ha felébred. Minden egyes porcikám undorodott tőle. Ideje volt, hogy megkapja a büntetését. Két rendőr és egy mentős jött be. Én még mindig Louis felsőjében virítottam, de nem érdekelt. Lou elmagyarázta nekik, hogy Dylan megtámadott, így a mentős behívta a társát, és kivitték az ágyon a mentőautóba, mivel még mindig eszméletlen volt Louis ütésétől.

- Maga jól van? - kérdezte tőlem az egyik mentős.

- Igen. Szerencsére ezúttal nem történt semmi. - hajtottam le a fejem, és halkan beszéltem.

- Azért hadd vizsgáljuk meg. És a Maga kezét is. - fordult Louis fele.

Louis védelmezőn karolta a derekam, és kimentünk a mentőautóhoz.

- Kérem, levenné a pulcsit? - kérdezte tőlem a mentős, miután megnézte Louis amúgy teljesen ép kezét.

Ekkor belém nyilallt a felismerés: "A kezem!". Nem láthatja meg egy mentős.

- N-nem elég, ha csak kicsit lehúzom a cipzárt?

A mentős kedvesen felnevetett. Idő közben Louis arrébb ment a rendőrökkel, és elkezdtek beszélgetni. Gondolom, kikérdezték Lou-t.

- Hölgyem, én orvos vagyok. Ez a munkám, nem fogok leskelődni.

Kicsit elpirultam, és lehajtottam a fejem.

- Tudom, de ott nincs semmi. Higgye el, jól vagyok, csak egy hosszú zuhanyra van szükségem, hogy lemossam ezt a mocskot magamról. - húztam el a szám.

- Van ott valami, amit nem kéne látnom?

Kedvesen mosolygott, mire csak egy apró bólintás volt a válasz.

- Rendben Hölgyem. Maga tudja. Bízom önben, elvégre a maga érdeke lenne, ha megvizsgálnám. - tette oldalra a műszerét.

- Köszönöm. E-elmehetek? - néztem Louis fele.

- Igen, de legyen óvatosabb legközelebb.

Aprót bólintottam, és Louis mellé mentem.

Tommo kedvesen rám mosolygott, majd átkarolta a derekam, és magához húzott.

- Hölgyem képes elmesélni nekünk hogyan történt? - kérdezte figyelmesen az egyik rendőr.

Határozottan bólintottam, majd jelentőségteljesen Louis-ra néztem.

- 4 éve ez a férfi megerőszakolt egy sikátorban, de akkor azt hazudtam, nem emlékszem, ki volt az, mert féltem tőle. Nagyon sajnálom. Aztán azt hiszem, pár napja Louis felkereste Őt, és ezért újra rám talált. Otthon voltam, és a telefonom kerestem, mikor csengettek. Kinyitottam, és Ő volt az. Bejött, és rám támadt, de a szemébe fújtam egy parfümmel, és elrohantam. Az utcán felhívtam Louis-t, mivel a rendőrség nem volt kapcsolható. - néztem a két férfire szúrós szemmel.

- Sajnáljuk, gyors karbantartás volt. - mentegetőzött az egyikük.

- Aztán Louis mondta, hogy menjek hozzájuk. Megtettem, és ott leengedtem minden redőnyt, hogy ne látszódjon a lámpa. Bezárkóztam, de valahogy ki tudta nyitni az egyik zárat, és mikor megfordultam, már ismét a házban volt. Akkor megrúgtam érzékeny helyen, és kirohantam a kertbe. Bele sem merek gondolni, mi történt volna, ha Louis nem érkezik vissza időben. Megint... - lehajtott fejjel félbehagytam a mondatot.

Nem bírtam kimondani ismét. Kicsordult egy könnycseppem, de gyorsan letöröltem, hogy senki ne lássa.

- Köszönjük Hölgyem. Ne aggódjon, többet nem fogja zaklatni magukat. Letartóztatjuk. Kérem, ide írják le mindketten a történetet.

A kezünkbe nyomtak egy-egy papírt, és tollat. Louis-sal felmentünk az ajtó előtti székkehez, hogy le tudjuk írni kényelmesen a vallomást. Párszor belekönnyeztem, de tudtam, hogy ezek után minden megoldódik. Ez egy szükséges rossz, mint annyi minden mostanában. Louis néha megszorította a kezem, mikor hallotta, hogy kapkodom a levegőt. Ez jól esett, szükségem volt rá.

Visszavittük a vallomásunk a rendősöknek, majd még megbeszéltük a részelteket, és végleg magunkra maradtunk. Lassan sétáltunk be a házba, majd bezártuk az ajtót. Felvettem a földről a fölsőm, és kidobtam a kukába. Ezúttal már túl sok volt az emlék. Szótlanok voltunk mindketten. Levettem a telefonom a töltőről, és beírtam a pinkódom, majd Louis felé fordultam, aki a hátsó ajtót vizsgálgatta.

- A lakásom nyitva maradt. Haza kell mennem. 

Csak kézen ragadott, és hívtunk egy taxit. Még mindig mezítláb voltam, amit idő közben már észre sem vettem. Louis adott egy papucsot, mivel a cipők túl nagyok lettek volna. Mindezt szótlanul. Nem tudtunk mit mondani egymásnak. Kicsit mérges voltam Louis-ra, hogy eltitkolta ezt. Oké, hogy én sem mondtam el neki, megkerestem az Apját, de azért egy családtag csak más, mint egy őrült állat, nem?

Végül megálltunk a lakásom ajtaja előtt, és jól sejtettem. Az ajtóm résnyire nyitva volt. Bent ment a rádió és a tévében a srácok koncertje is. Szegény szomszédok. Gyorsan elzártam mindent, és felvettem a földről Louis parfümjét. Mellém jött az előszobában, mikor bezárta az ajtót. Végigmérte a kezemben lévő kis üveget.

- Az én parfümöm mentett meg?

A hangja halk és remegő volt. Hát ezért nem beszéltünk. Mindkettőnk hangja ilyen volt.

- Igen.

Édesen elmosolyodott, majd kivette a kezemből a kis üveget. Letette maga mellé a polcra, és közel lépett hozzám.

- Haragszol rám, amiért megkerestem? Én csak azt akartam, hogy végre visszakapja az a szemét. - szűrte a fogai közt mérgesen a szavakat.

Láttam, amint a kezei ökölbe szorulnak, és a karján is megfeszült az összes izom. Tudtam, ha én nem lettem volna ott, mikor Dylan elájult, még félholtan is ütötte volna. Talán addig, míg meg nem...de azt még én sem akarom. Gyengéden megfogtam a bicepszét, és kicsit megsimítottam, amitől ellazultak izmai.

- Nem. Így legalább elkapták a rendőrök.

- Úgy sajnálom, hogy megint át kellett ezt élned Kicsim.

Gyengéden megfogta a kezeimet, és felváltva hintett rájuk lágy puszikat. Megremegtem rózsaszín ajkai forró érintésére.

- Louis, még napkeltéig vissza kéne utaznod Párizsba.

Lassan felnézett rám, ahogy kimondtam a szavakat. Kicsit lehajtottam a fejem. A kezeimet leengedte, és összekulcsolta őket. Az arcomhoz hajolt, és kicsit meglökte a homlokom az orrával, hogy nézzek rá.

- Akkor gyere velem.

Zavartan néztem csodás kék szemeibe. Kicsit megijedtem. Láthatta rajtam, mert elmosolyodott.

- Én nem kellek oda Louis. Nem örülne a kiadó. - néztem oldalra.

- Kit érdekel a kiadó?! Rájöhetne, már elég nagyra kinőttük magunkat, hogy Ő függjön tőlünk, és nem mi Tőle. Ezen most együtt fogunk átlépni. Nem kell egedül megbirkóznod vele. Most itt vagyok Veled.

Gyengéden végigsimított az arcomon. Kételkedve néztem rá. Nem akartam, hogy miattam kerüljön bajba ismét. Mert mint mindig, most is miattam vannak a nehézségek. Louis-nak olyan egyszerű élete volt, míg én bele nem csöppentem.

- És különben is, meg fogja érteni a menedzser, biztos vagyok benne.

Aprót bólintottam. Én sem akartam egyedül maradni. Louis a legjobb dolog, ami valaha történt velem.

- De ugye, nem akarjuk elmondani senkinek, csak max a srácoknak?

Kicsit bizonytalan voltam, hisz akkor mit mondunk, miért jött el Louis?

- Nem. Majd a hazugságot bízd rám. Már gyakorlott vagyok a média megtévesztésében.

Halkan felnevetett, míg én csak aggodalmasan elmosolyodtam.

- Na ne vágj már ilyen fejet. Jó lesz Párizs. Imádni fogod. Gyerünk, mosolyt kérek!

Vigyorgott rám. Halványan elmosolyodtam.

- Nem. Ennél szélesebbet!

Megforgattam a szemem, és olyan széles vigyort ejtettem el, amilyet csak tudtam. Éreztem, ahogy a levegő megcsapja fogaimat és ínyemet is.

- Nem vicsorgást kértem!

Louis hangosan felnevetett, majd hirtelen megcsókolt. Nyelveink táncba fogtak. Eltüntette Dylan minden ocsmány érintését ajkaimról. Louis kezei lehúzták a pulcsija cipzárját, majd letolták rólam az anyagot. Meglepő módon hagytam, hogy leessen, és nem is fáztam. A nyaka köré helyezte a kezeimet, majd elindult lefele. Forró ujjai végighaladtak a karomon, majd az oldalamon, és végül megállapodtak a fenekemen. Belemarkoltak, ezzel szorosan magához húzva. Közben azért ujjaim sem tétlenkedtek, beletúrtak a hajába. Louis nagyon gyengéden meghúzta az alsó ajkam, majd eltávolodott. Szélesen mosolygott, mikor rám nézett. A szemei csillogtak, amitől én is kivillantottam a fogaim. Ennek láttán, megjelent az arcán az a kis gödröcske, amely csak ritkán mutatta meg magát, és én annyira szerettem kicsalogatni rejtekhelyéről.

- Végre.

Elnevettem magam. Tudtam, arra gondolt, hogy igazán elmosolyodtam. "Hihetetlen, mennyire akaratos. Mindig eléri, amit akar. De nekem így tökéletes. A világ összes pénzéért sem akarnám, hogy megváltozzon."

- Menjünk pakolni! - mondta kedvesen-

Így aztán hajnalba elkezdtük beledobálni a lényeges dolgaimat a bőröndbe erre a három napra, de csak persze azután, miután lezuhanyoztam, és átöltöztem. Végre tisztának mondhattam magam, és lemostam Dylan undorító érintését magamról. Hányni tudtam volna, ha rágondoltam, miket művelt velem akaratom ellenére. Összepakoltunk Louis-sal, majd hívtunk egy taxit. "Még szerencse, hogy magángépük van. Ha várni kellett volna egy járatra, mikor megmenteni jött, nem is tudom, mi lett volna velem. Bele sem merek gondolni." Louis-sal kényelemesen elhelyezkedtünk egy kanapén a gépen. Hozzá bújtam felhúzott lábakkal, míg Ő dörzsölgette a hátam.

- Miért nem mondtad el, hogy megkerested?

A hangom halk volt, de mégis nyugodt. Viszont nagyon fáradt voltam, bár ez nem csoda.

- Mert nem akartalak idegessé tenni. De nem jött össze. Azt hittem, meg tudom oldani, és majd boldog és büszke leszel rám, hogy kiegyenlítettem a számlát.

Halkan elnevettem magam.

- Louis nem kell kiegyenlíteni nekem a számlát. Én így is büszke vagyok rád. Nem kell ehhez hősködnöd. Sőt, ha ez nem elég, egy egész világ büszke rád azért, amit elértetek. Példakép vagy sok lánynak.

- Oké, de nekem csak egy lány volt fontos. Hogy Ő büszke legyen rám, de már tudom, ezt nem így kell. - sóhajtott halkan.

Jól esett, hogy ezt mondja, de nem érti ez az egészet. Nem bírja felfogni, hogy nekem nem kell ez ehhez.

- Louis, szeretlek, szóval nem kell igazságosztót játszanod. Nekem elég, ha visszanézlek a tévében, vagy a Youtube-on. Büszke vagyok rád, azért aki vagy. Hogy híres és tehetséges vagy, mégis önmagad tudsz maradni. Képes vagy engem szeretni, és nem viselkedsz öntelt popsztárként. Én ezekért vagyok büszke rád. Arról meg nem is beszélve, hogy hányszor is mentettél már meg?!

A végét vicces költői kérdésnek szántam. Ezt Ő is tudta a hangsúlyból, így halkan felnevetett.

- Köszönöm. Annyira szeretlek.

Egy lágy puszit nyomott a fejemre, ami mindent elárult.

- Aludj egy picit, míg megérkezünk. Kb. 20 perc. - simogatta a hátam, amitől lehunytam a szemem.

Kényelmesen elhelyezkedtem, és átkaroltam a hasánál. Nyomtam egy puszit a mellkasára, a fekete pólójára.

- Kis Superman-em.

Éreztem, ahogy mélyem magába szívja a levegőt sőt, még azt is hallottam, ahogy mosoly közben kifújja.

Louis volt az én saját kis Clark-om. Aki ha kell édes srác, de ha úgy kívánja a helyzet átalakul Superman-né. Azt hiszem, elmondhatom, hogy Ő volt a világom közepe. Megnyugtatott, hogy túl vagyok a múltam ezen szakaszán végre. A támadóm elnyerte büntetését, hogy mesébe illően fogalmazzak...a baj csak az, hogy ez koránt sem egy tündérmese.