6. ~Buli.*

- Akkor a fürdő kilőve... és bulizni elmegyünk? Hidd el, jobb kedved lesz tőle. Zene, pia, nevetés. - kérdezte reménykedve.

Azt hiszem, Louis fizikailag képtelen volt a szomorúságra. Egyből felvidult, ahogy elrendeződött egy komolyabb helyzet. Pillanatok alatt képes volt a hangulatváltásra, ami azt hiszem jól jött, hisz rám is átragadt.

- Nem is tudom Louis...

Ráncoltam aggodalmasan a homlokom. Ritkán jártam bulizni hétvégente, de most végképp nem volt kimondottan táncolós kedvem.

- Na! Jó buli lesz. Ismerek egy király klubbot a város szélén. Ott engem sem ismernek, és mi sem senkit.

Izgatottan győzködött. Elhúztam a szám, és aprót bólintottam. Olyan boldogan beszélt, hogy kicsit megjött a kedvem.

- Király! Menjünk! - pattant fel.

- Várj már! Elhiszem, hogy te jól vagy így, de én nem.

Végigmutattam magamon. Hisz én csak otthoni laza göncben feszítettem, míg Ő normálisan. Végigmért rajtam, és megrántotta a vállát.

- Szerintem te is jó leszel.

- Biztos, hogy nem.

Elindultam a háló fele. Hallottam, amint Louis követ, de amíg nem öltöztem, addig nem zavart. Kitártam a nagy szerkényemet, és beletúrtam. Tommo mellettem állt. Kivettem két ruhát. Most örültem, hogy itt van. "Legalább nem kell egyedül választanom.". Felé fordulva felmutattam a két ruhát.

- Melyiket?

Lepetten mérte végig őket, majd elhúzta a száját. Lepetten engedtem lejjebb a vállfákat.

- Egyiket se. Ezek nagyon szép ruhák, de nem egy szombat estére. Mindegyiknek hosszú az ujja. Nem lényeg a vágás. Nincs...egy...

Motyogta és beletúrt a szekrényembe. Kivett egy rövid, pántnélküli mini ruhát. A kezembe nyomta, és elégedetten mosolygott. Egyből megráztam a fejem.

- Ezt nem veszem fel!

- Miért? Pedig a tied, és olyan csinos.

- Mert nem.

Akárhogy is győzködött tovább makacskodtam. "Az kéne még, hogy az összes vágás kivillanjon a karomon és a combomon egyaránt."

- Rendben. És....ez? - vett ki egy másik ruhát. Fehér pántnélküli volt, a derekamnál egy fekete szalag fogta össze a ruhát, így alul kiszélesedett. Volt alatta egy feszülős combközépig érő alsószoknya, amire viszonylag átlátszó fehér, lenge anyag omlott egészen a térdemig. Szerettem ezt a ruhát, pláne mert az alsószoknya eltakarta a vágásaimat.

- Rendben, de egy boleró azért kell rá.

Vonakodva ugyan, de beleegyeztem. Gondoltam: "A fekete boleróm, majd eltakarja a karomat."

Louis csak bólintott, majd letette az ágyra a ruhámat. Illedelmesen elindult ki, és becsukta maga mögött az ajtót. Ez is meglepett. Louis még mindig egy rejtély számomra. Olyan vicces és őrült, de mégis rendes és figyelmes. Ilyen emberrel még soha nem találkoztam, akiben ennyi személyiség és érzelem lenne. Louis...egy titokzatos könyv a számomra, mely csak arra vár, mikor olvasom el, és fejtem meg a lapjait. Gyorsan magamra kaptam egy combfixet, mely még jobban elrejtette a vágásaimat, a ruhámat és a bolerót. Kimentem a szobából a fürdő fele. Louis a nappaliban ült, és telefonozott. Megcsináltam a hajam és a kevés sminkem, majd kimentem az előszobába. Kikaptam a kedvenc fekete magas sarkúmat, és felhúztam. Nem szoktam cipővel bejárkálni, de most kivételt tettem. Megálltam Louis előtt, a nappali közepén.

- Jó leszek így?

A nagyobb hatás kedvéért körbe forogtam, így meglebbent fehér szoknyám. Louis ámulva állt fel, amitől kicsit elpirultam. Ebből tudtam, elnyertem tetszését.

- Ne már! Most alulöltözöttnek érzem magam. Melléd minimum öltöny kéne.

- Azt azért kétlem. Ez nem olyan elegáns ruha. Nagyon béna?

Húztam meg kicsit az alját a szoknyának, és lenézte magamra. Kétkedve mértem végig öltözékem.

- Ellenkezőleg. Nem is tudtam, hogy van magas sarkúd.

Csilingelő nevetése édesen töltötte be a szoba komor csendjét.

- Csak mert nem látod Tommo, az nem azt jelenti, hogy nincs. Én is lehetek néha nőies, nem?

Összefontam magam előtt a karjaimat sértődöttséget színlelve.

- Nekem nagyon nincs ellenemre, de kételkedni kezdtem. Biztos, hogy te vagy az én sörözős, meccsnézős haverom?

Ismét felnevetett. Nehezemre esett visszatartani nekem is egy kuncogást, de megtettem. Most nem törhetem meg kemény álcám. Pedig nagyon is igaza volt. Külsőre egyáltalán nem hasonlítottam arra a  Sandy-ra...e csak külsőre!

- Nem is tudom. Lehet, elraboltak az UFO-k. - vágtam vissza.

Nevetve elindultunk le. Louis azt mondta csak 10 perc séta, így gyalog mentünk. Legalább mindketten ihattunk. És valóban annyi volt. Megálltunk egy király klub előtt. A fényei az égbe szöktek, és lilában játszott minden. Előtte hosszú sorok kígyóztak, de Louis egyből a biztonsági őrhöz ment. Némi kenőpénzzel már bent is voltunk. Lepetten lépkedtem mellette.

- Hihetetlen vagy.

Rám nevetett. Pontosan tudta, mire értem, mégis adta a hülyét.

- Mert?

- Ki tudtuk volna várni a sort.

Kicsit zavarba voltam, hisz Ő mégiscsak egy világsztár, amellett az én legjobb barátom.

- De minek? Inkább élvezd, hogy máris bent vagyunk.

Nevetésére megrántottam a vállam, és így tettem. Louis egyből rendelt nekünk italt. Nem tudom, honnan jött rá, de pont a kedvencemet kérte. "Hiába, ismer már."

- Menjünk táncolni!

Középre húzott, mikor megittuk az italunk. Nem mondhatnám, hogy régen táncoltam pasival, mivel, mikor mentem bulizni, néha csapódik mögém egy srác táncolni, de olyan emberrel, mint Louis még soha nem mozogtam. Őt ismertem, mint a tenyerem. A legjobb barátom volt. Nem tudtam, hogy kell táncolni egy haverral. Először majdnem úgy kezdtem mozogni, mint szoktam, de eszméltem, ez nem lesz jó, így normálra fogtam a figurát.

Nagyon sok tánc és még több ivás után, végül enyhén piás állapotba a bárpult mellett kötöttünk ki.

- Sandy, az a srác már nagyon régóta téged néz.

Tommo hátra lökött a fejével, de még nem nézett oda. Óvatosan, hogy ne legyen feltűnő elvezettem a tekintetem a feje mellett. Egy édes, szőke srácéval akadt össze szemem.

- Az a szöszi?

- Aha. Szerintem próbálkozz be nála. - nevetett Louis.

- Tessék? Nem értettem jól Mr. Nekem Nincs Barátnőm Tehát Csendbe Maradhatok.

Cinikusan feleltem, mire ég inkább felnevetett. Tudta, igazam van, mégsem zavarta.

- Lehetne barátnőm, csak nem akarok.

Hát ezt nem hagyhattam szó nélkül, így immáron nevetve löktem oldalba.

- De nagyon egoista valaki.

- Nem, csak tudom a tényeket. Itt bármelyik csajt 5 perc után megtenne bármit nekem.

Könnyelműségére, amit a piás állapota még inkább kiemelt, elnevettem magam.

- Nem hiszem.

Kiívóan nézett rám, amire kicsit meglepődtem. Mintha kijózanodott volna, részegségnek már nyoma sem volt.  

- Fogadjunk?

Kicsit meglepődtem, de gondoltam "úgysem lehet baj, hisz Louis van itt velem." Unottan megrántottam a vállam.

- Oké, miben?

- Ha 5 perc után felszedek egy csajt, odamész ahhoz a pasihoz.

Ezt viccesnek találtam, így nevetve belementem.

- Rendben, de én választok neked.

- Legyen.

Mindketten háttal fordultunk a bárpultnak, mivel így beláttuk az egész helyet. Elkezdtem méregetni a csajokat minden fele.

- Bárkit lehet a klubból igaz?  

- Bárki, akin tényleg látszik, hogy szingli. Nem akarok senkit megcsalásra kényszeríteni. Ja, én nézzen ki jól.

- Ez egyértelmű. - helyeseltem.

Alaposan végigmértem mindenkit. Nem akartam semmit attól a szőke sráctól, így muszáj volt nekem nyernem. Valami nagyon nehéz csaj kellett Louis-nak .

Egyszer jött a megvilágosodás. Megtaláltam a tökéletes alanyt. Már volt bennem nem kevés pia, és Louis-ban is. Ezt a csajt biztos, nem fogja tudni felszedni.

- Rendben. Megvan a tökéletes alany. Soha nem fogod tudni felszedni.

- Ki az? Az a csinos barna középen? Vagy az a rózsaszín ruhás szuperszexi szőke? - mérte végig a lányokat. Én csak nevettem.

- Nem. Én. Engem nem fogsz tudni felszedni.

A szeme lepetten kikerekedett, de nem láttam benne semmi ellenkezést. Viszont a szavai szöges ellentétben álltak, szeméből kiolvasott érzéseivel.

- Nem. Te a haverom vagy. Haverral nem kezdek. Válasz mást!

nem fogadta el a választottam, így már nagyon úgy állt, hogy én nyertem. Viszont még kellett ehhez egy végleges vagy nemleges válasz, vagy helyeslő.

- Félsz, hogy vesztesz?

- Nem, de ez nem fair. Hacsak nem akarod, hogy felszedjelek Sandyka.

Nevetett fel ördögien. A becézésére kirázott a hideg.

- Nem, de ahhoz a pasihoz sem akarok odamenni.

Rántottam meg a vállam. Még csak bele sem pirultam. Hihetetlen.

- Legyen, de nálad más módszert kell alkalmaznom, mert ismerlek. - nevetett fel.

Kicsit megrémültem, hogy belement, de nem féltem. Tudtam, hogy nálam nincs esélye, hisz a legjobb haverom.

Louis megnézte a telefonján az időt, majd közel hajolt hozzám. Átkarolta a derekam ezzel közel húzva magához. Kis ideig a szemem vizslatta, de hamar oldalra hajolt, és a fülembe suttogta:

- Tudod, még soha nem láttam olyan csinos nőt, mint te. Szeretnék veled elfeledtetni minden rosszat, ami történt a múltban.

Szavaira kicsit megremegtem, bár ez lehet annak a hatása, hogy a langyos lehelete csikizte a nyakam. Az orrát a hajamba túrta, majd megpuszilt a fülem mögött. Gyorsabban, akadozva kezdtem venni a levegőt. Lejjebb haladt, és apró csókokkal hintette be az egész nyakam. A kezei közben egyre közelebb és közelebb húztak magukhoz. Élveztem kényeztetését, bár semmit nem keltett bennem. Viccesnek találtam, hogy volt egy ilyen bolond haverom, aki belemegy ekkora hülyeségekbe. Louis elkezdte szívni a nyakam, ami kicsit megrémített. Nem akartam, hogy nyomot hagyjon. Meglöktem a vállát jelezve, hogy távolodjon el, de nem tette. Elkezdtem tolni a mellkasánál, de jóval erősebb volt nálam, így nem ment.

- Louis elég!  - mondtam hangosan, hogy a zenében is jól hallatszódjon. Zavartan eltávolodott, és méregetni kezdett. Értetlen kémlelte szemem. - Ne szívd ki a nyakam. Nem akarok nyomot. Amúgy semmi különöset nem keltettél bennem szívtiprókám.

Megúsztam a beszélgetést a pasival, bár nem lett volna ellenemre Louis további kényeztetése. Még soha senki nem bánt velem úgy, mint Ő az előbb, csak ne rontotta volna el azzal a nyakszívással. De haver. Persze, hogy meg akar viccelni. Én is így tettem volna a helyében."

- Semmit? Komolyan? - lepődött meg.

- Semmit.

- Hát ennyit arról, hogy bárkit fel tudok szedni. - rántotta meg a vállát kínosan.

- Én a haverod vagyok, ez más. - vigasztaltam.

- Menjünk táncolni! - ragadta meg a kezem, és a táncparkettre húzott.

Rengeteget táncoltunk, és énekeltük a szövegeket. Még soha nem éreztem magam ilyen jól egy buliban sem. Ez volt életem legjobb estélye. Már egyáltalán nem érdekelt, hogy ki áll mögöttem, bátran és merészen táncoltam Louis-sal. Nem zavart, hogy a legjobb barátomhoz préselem magam, hisz minden haver csinál valami hülyeséget egymással. Látszólag Louis sem értette félre, de nagyon élvezte. Be kell valljam, én is. Még soha nem élveztem a táncot ennyire senkivel. Lou önfeledten nevetett, és mozgott velem együtt a ritmusra. Szerintem a klubban mindenki azt hitte egy párt alkotunk, de kit érdekel?! Mi tudtuk az igazat, más pedig nem számított.

Végül olyan  3 fele elindultunk haza hozzám. Kicsi dőlöngélve mentünk az utcán, de egymást támasztva könnyű volt a járás. Végül megérkeztünk a lakásomhoz. Kis nehézségek árán végül bejutottunk. A kulcslyuk ugyanis kicsit makacs volt velem, és nem hagyta, hogy beledugjam a kulcsot. Mindig elmozdult, de ez az alkohol hatása.

- Gondolom, ma itt alszol. - kezdtem el előszedni egy adag ágyneműt.

- Nem akarok zavarni, inkább hazamegyek.

Nyomott egy puszit az arcomra, és már indult is el az ajtó fele eléggé cikkcakkosan, de megfogtam a karját  

- Szó sem lehet róla. Ilyen állapotba nem fogsz menni sehova. A legjobb barátom vagy. Ma itt alszol.

- Komolyan?

- Persze.

Rántottam meg a vállam, és bevittem az ágyneműt a szobámba. Louis lepetten követett, majd megállt az ágy szélénél. Az ágyneműjét a sajátom mellé dobtam, majd szépen elrendeztem. Még jó, hogy nagy franciaágyam volt. Tommo csak vigyorogva figyelt.

- Nem is hoztam cuccot. - ejtette le a kezét, ami a combján csattant kicsit.

- Bő pólóm van holnapra és fogkefét is tudok adni. Max csak kicsit csajszagod lesz. Egyéb probléma? - kérdeztem értetlen.

"A legjobb haverom, nehogy már elengedjem full részegen. Természetes, hogy nálam alszik ma."

- Oké.

5. ~Elmondom...*

- Szia Sandy. - ölelt meg Louis a nappaliban.

Hihetetlen, hogy már másfél hét telt el, mióta először találkoztunk, mégis már a legjobb barátommá vált. Imádtunk együtt sörözni, és meccset nézni. Szokásává vált, hogy néha beállított, de engem nem zavart. A legjobb barátom volt. Most éppen rajzoltam, mikor bejött. Már késő délután volt.

- Mit csináltál? - kérdezte.

- Rajzoltam. - rántottam meg a vállam.

- Megnézhetem? - nyúlt le óvatosan a papírért.

- Persze. - mosolyodtam el.

Felvette és végigmérte. Louis-t rajzoltam le középre, mint fő alakot. Mögötte helyet kapott minden múltbéli szenvedésem. Louis kedvesen mosolygott elől, míg mögötte sorakozott pár penge melyekről csöpögött a vér, a szokott srác, pár régi barát, akik elhagytak, és bekerült egy új alak. Ez Louis is kiszúrta, és rámutatott.

- Ő ki?

- Apám. - feleltem egyszerűen.

- És én a háttérbe űztem a rosszakat? - kérdezte édes mosollyal.

- Igen. Végre van egy igazi barátom. - mosolyodtam el, és kicsit talán el is pirultam.

Louis-sal többet nevettem másfél hét alatt, mint egész életemben eddig. Egy hét alatt sírtam annyit, mint régebben két nap alatt. Jó hatással van rám.

- Képzeld, mindenki imádja a dalod. - mosolygott.

- De ugye nem tudják, hogy én írtam? - kérdeztem óvatosan.

- Dehogyis. Ha nem akarod, én nem mondom el.

- Köszi.

- Sandy, van egy ötletem mára. Van valami programod? - kérdezte óvatosan.

- Nincs. Mit találtál ki? - kérdeztem izgatottan. Louis mindig feldobja a kedvem valami őrült programmal.

- Remek. Akkor kapd össze cuccod. Gondoltam, elmegyünk az esti fürdőbe. Állítólag Ed is zenélni fog a fürdőzőknek. Mit szólsz? - mosolygott izgatottan.

- Én? Fürdőbe? Kizárt! - zártam meg a fejem határozottan.

Nem kimondottan a fürdővel volt a bajom, hanem a fürdőruhával. Az mindent mutat. A kocka nélküli hasamat, a vágásaimat...mindent.

- Sandy, miért? Nem vagy csúnya. A hasad tökéletes. Nem kell, kockásnak lennie, úgy is csinos. Gyere el velem! A srácokat nem kérdezem meg, mert az egész banda nagyon feltűnő lenne. Te vagy a legjobb barátom. Gyere, na! - kérlelt. Megesett rajta a szívem, de nem akartam az egész világnak megmutatni a titkom. Elhúztam a szám, és szomorúan lehajtottam a fejem.

- Nem. Bárhova, de fürdőbe nem.

Louis is szomorúan lehajtotta a fejét. Belepusztultam, hogy fájdalmat okoztam neki, de nem bírtam volna az emberek előtt fürdőruhában billegni.

- Miért? 

- Mert...a fürdőruha nekem tabu. - feleltem halkan.

- Apád? - kérdezte megvilágosodva. Először hevesen bólogattam, de nem bírtam neki hazudni, így ez átváltott fejrázásba.  - Hát akkor?

Oldalra fordítottam a fejem.

- Sandy a legjobb barátom vagy. Elmondhatod. Nem nevetlek ki, és segítek ha tudok.

Megfogta a vállam, hogy a szemébe nézzek. A nagy, kék íriszeiben ijedtség ült. Aprót bólintottam. Belőle merítettem a bátorságom.

Egy lépés hátráltam, és megfogta a pulcsim alját.

- Nem tűnt még fel, hogy soha nem láttál pólóba? - kérdeztem, mikor levettem. Most tényleg trikóba voltam. A karjaim szabadon virítottak. Louis gyakran pislogott párat, majd közelebb jött. Óvatosan a bal karomhoz nyúlt, és maga elé húzta, hogy jobban lássa a belsejét.  Hangosan magába szívta a levegőt. Lehajtott fejjel tűrtem, ahogyan vizsgálja a vágásokat és a hegeket a karomon. Lehunytam a szemem. Tudtam, éreztem, hogy Louis ilyeneket még soha nem látott. Ő nem abból a közegből származik. Aztán egyszer egy meleg ujjat éreztem végigsiklani az egyik seben. Kipattant a szeme, és odakaptam a tekintetem. Louis egyesével simította végig az összes hegemet a mutatóujjával. Lepetten figyeltem mozdulatait. Ilyet még soha senki nem tett. Mindenki megijedt, és hátrálni kezdett. Azt kiáltották: Nem vagyok normális, menjek orvoshoz. Aztán soha nem jelentkeztek. Vagyis ez igazából csak két ember volt, még régebben. Két lány, akikről azt hittem a barátaim. Másnak nem is mutattam meg, csak most Louis-nak. Ahogy haladt felfele, egyszer megakadt.

- Ezek mik? Ez nem vágás. - simogatta meg a kis kör alakú sebeket.

- Nem én voltam. - feleltem alig hallgatóan.

- Akkor ki?

- Apám...cigi. - feleltem halkan, és a szemembe ismét könnyek gyűltek. Louis először lefagyott, majd megölelt.

- Hogy tehetett ilyet? Egy kislánnyal...bocsánat, hogy ezt mondom, de borzalmas ember volt.

Az első gondolatom az volt: "Ő nem érti ezt az egészet." De utána rájöttem, igaza van.

- Igen, az volt, de én mégis szerettem. Mindig meg akartam neki felelni. Még most is meg akarok; a hasammal, a sírással. - hebegtem halkan.

- Megértem, de már nem kell. Felnőtt nő vagy. Már nem vagy ahhoz az emberhez kötve. Bántott téged.

- De csak az Apám volt, Louis. Az Ő véleménye volt nekem a legfontosabb. Neki akartam megfelelni, de Ő utált engem. Soha nem voltam elég jó, bármit tettem. - feleltem remegő hangon.

- Sajnálom, de hidd el, hogy tökéletes vagy. Csinos, szép felnőtt nő lettél. Már nem vagy kislány, szóval nyugodtan eljöhetsz velem fürdőbe. Ezek nem feltűnőek, ne aggódj miattuk. Már múlnak. - mosolygott kedvesen. Ezeket csak megnyugtatásból mondta, hisz vannak a csuklómon igencsak friss sebek is. Bár mióta Louis a barátom lett, csak egyszer vágtam meg magam. De nem a karom volt a fő indok.

- Nem a karom és nem is hasam miatt nem akarok menni. - feleltem halkan.

- Mi van még? - lepődött meg.

- Tudod...nem csak a karomon vannak ilyenek. - suttogtam.

Szégyelltem magam. Nem akartam, hogy Louis lenézzen. Azt fogja hinni, valami őrült vagyok, aki meg akar halni. Én nem akarok meghalni....még nem.

- Hát hol Sandy? - kérdezte szomorúan. Lassan megráztam a fejem, és szégyenkezve lehajtottam a fejem. - Miért nem mondod el? Már úgyis tudom. - fogta meg a karom.

- Mert le fogsz nézni, és elmenekülsz, mint azok ketten, akiknek megmutattam.

- Nem foglak lenézni és elmenni. Inkább segíteni fogok, és beszélgetünk. A legjobb barátod vagyok. - mosolygott kedvesen. Ezt eddig még senki nem gondolta komolyan, de Louis-on láttam, Ő nem fog itt hagyni. Ő tényleg a legjobb barátom, és velem fog maradni.

- Ne értsd félre, kérlek! - pirultam el, és letoltam kicsit a cicagatyám tetejét az egyik lábamról. Kivillant a combom. Louis ijedten magába szívta a levegőt, és lejjebb hajolt, hogy jobban szemügyre tudja venni a hegeket. Itt már voltak egészen frissek is. Ide kerültek az utóbbi időben történtek. Louis óvatosan megsimította őket, majd felhúzta a cicagatyám ezzel eltakarva a hegeket. Felegyenesedett, és komolyan a szemembe nézett.

- Van máshol is? - válaszként megráztam a fejem. - Csak a csuklód, és a combod?

- Igen. - feleltem halkan.

- Akkor beszélgessünk! - húzott le a kanapéra magával szemben.

Engedelmesen leültem, bár testem lelkem nem kívánta ezt a beszélgetést. Viszont Louis-ban megbíztam, így úgy éreztem, neki képes vagyok elmondani ezeket.

- Miért? - kérdezte halkan. A hangjában szomorúság lakozott.

- Mert ezzel...azt hiszem...ha kívül fáj, akkor belül enyhül. - hebegtem halkan.

- Sandy ezt nem szabad. Ez nem jó. Teljesen megértem, miért teszed ezt. Ha a helyedben lennék, már szerintem meghaltam volna, de Te erős vagy. Nem kell magad bántanod. Az nem hoz rendbe semmit.

- Nem vagyok erős. Nézz rám! - böktem szomorúan a combomra.

- De az vagy. De most őszintén: ettől enyhült a fájdalom?

- Hát...egy kicsit, de csak abban a pillanatban. Ez olyan, mint a cigi, Louis. Rá lehet szokni.

- Ugye tudod, hogy ezek már nem fognak eltűnni teljesen? - kérdezte szomorúan. Aprót bólintottam. A halvány heg őrökké ott fog maradni a seb helyén.

- Sandy próbáltad már...megölni magad? - kérdezte komolyan. A fájdalom a szemében szinte égette a bőröm.

- Nem. Ez gátol meg benne. - szorítottam meg a nyakamban a kis keresztet.

- Most hálás vagyok annak a láncnak. - mosolyodott el kicsit megkönnyebbülten. - Mióta csinálod ezt?

- Nem tudom. Vagy két éve... volt amikor megpróbáltam megállni, de valami mindig ismét a földre lökött, és ugyanúgy a fürdőben ültem, a kád szélén. - magyaráztam.

Tényleg voltak hosszabb szüneteim. Egyszer még fél évre is sikerült leállnom, de aztán elhagytak a barátaim. Ezeknek a nagyobb szüneteknek köszönhetem, hogy nincs tele az egész testem. Csak pár vágásom van, de az épp elég.  

- Értem. - állt fel komolyan, és a fürdő fele vette az irányt.

Érdeklődve követtem. Nem tudtam, mit szeretne ott. Bent szétnézett, de látszólag nem találta, amit keresett, így felém fordult.

- Hol a pengéd?

- Mi? Miért? - zavarodtam meg.

- Csak szeretném tudni. - sejtettem, hogy el akarja venni, mégis megmondtam neki.

- A legfelső fiókban. - böktem a pult melletti kis szekrényre.

Kihúzta, és kiszedte belőle mindkét kicsi pengémet. Letette őket a pultra. Kicsit véres volt az egyik, a másikat pedig még nem használtam. Kevés ideig méregette őket, majd megfogta a tisztát. Olyat tett, amit soha nem néztem volna ki Louis-ból. A csuklójához emelte, és éppen megvágta volna magát, ha nem szakítom félbe.

- Ne! Mit csinálsz? - kaptam ki a kezéből a kis fémdarabot, ami így megvágta kicsit az ujjam, de nem érdekelt, és őszintén szólva már nem is mondhattam fájdalomnak.

- Azt, amit te. Ha te vagdosod magad, nekem miért nem hagyod? Tudni szerettem volna, milyen érzés. - mondta komolyan.

- Nem akarom, hogy megtapasztald Louis. Te nem ilyen vagy. Fogadok, még soha nem láttál élőben ilyeneket. Miért akarsz olyanná válni, amilyen nem vagy? - kérdeztem kicsit ingerülten. Nem akartam, hogy megvágja magát. Én tudtam, milyen, és nem kívántam neki ezt a sorsot.

- Igazad van, még soha nem láttam vágásokat, de ha te is csinálod, csak nem lehet olyan rossz. És honnan tudod, hogy nem vagyok ilyen? Nekem is vannak gondjaim annak ellenére, hogy nem mutatom. Tudod, mekkora felelősség ez a banda? Egy idő után már belefáradok. De ha már itt tartunk, te miért váltál olyanná, amilyen nem vagy? - vette ki a kezemből a pengét óvatosan, majd összefogta a másikkal. Miközben a válaszomat várta, becsomagolta kevés vattába, amit a szekrényben talált, és zsebre tette a kis eszközeimet.

- Én pont ilyen vagyok. Miért ne tehetném, mikor eleve szar az élet. Mit számít már?

- Akkor egyezzünk meg! - fogta meg a karom, és komolyan a szemembe nézett. - Ha megvágod magad, én is kipróbálom. Ha nem vagdosod magad, én sem. Oké?

- Ez zsarolás! - fontam össze a mellkasom előtt a karjaim.

- Nem. Ez szükséges rossz.  - felelte egyszerűen.

- Mire Louis? Tudom, hogy nem akarod megvágni magad. Miért csinálod ezt miattam? Mit számítok én neked? Te egy világsztár vagy, míg én egy...senki. Miért nem futsz el mellőlem, mint a többiek? - akadtam ki kicsit.

Nem akartam, hogy elmenjen, s azt hiszem, hittem, is benne, hogy vele meg tudom ezt oldani, mégis kiakasztott ez a helyzet.

- Nem vagy senki. Egy csodás lány vagy. Lényegtelen, én ki vagyok, te akkor is a legjobb barátom vagy. Nem foglak magadra hagyni. Ha zsarolnom is kell téged, akkor is le fogsz vele állni. Nem bírom elviselni, hogy bántod magad, érted?! - felelte szomorúan.

- De ez néha kell. - hajtottam le a fejem.

- Ha neked kell, hát nekem is. Ha a legjobb barátom csinálja, csak nem lehet olyan rossz. Én is ki szeretném próbálni. - makacsul a csípőjére tette kezét.

- Nem akarod érteni. Nem hagyom abba, te pedig nem kezded el! Ja, és nem megyek el veled fürdőbe! - jelentettem ki határozottan, és kimentem a fürdőből. 

- Sandy, de le fogsz vele állni, ha a nap 24 órájában kell, hogy figyeljelek akkor is. - szólt utánam. Tudtam, hogy nem akarja magát megvágni. Most sem akarta. Tudta, hogy meg fogom állítani. Ez csak ijesztés volt. Azt hiszi, ez beválik, pedig én sem vagyok hülye. Louis soha nem vágná meg magát.

- Louis, te nem érted ezt! - huppantam le tehetetlenül a kanapéra.

- Ha így gondolod, hát magyarázd el! - ült le mellém gyorsan. Nagyot sóhajtottam. "Már nem tök mindegy?!"

- Ez egy szükséges rossz, ahogy te mondtad. Ez segít, hogy könnyebb legyen az élet. Azt hiszem...ezzel levezetem a feszültséget, és nem csinálok őrültségeket. Komolyan mondom csoda, hogy még nem cigizek vagy drogozok. - rántottam meg a vállam.

- Inkább ne. Se cigi, se drog, se vágás. Én ezt szeretném. Értem, hogy nehéz az életed. Tudom, de ne ezzel vezesd le a feszültséget. Inkább menjünk edzeni, vagy iratkozz be boxra vagy mit tudom én, csak ne így!

- Ez már szokás lett Louis. - hajtottam le a fejem.

- Sandy, tényleg a legjobb barátod vagyok? Szeretsz te engem egy kicsit is? - kérdezte óvatosan.

- Persze. Te vagy eddig az egyetlen, akit tényleg szeretek. A legjobb barátom vagy. - felelem zavartan. Nem tudtam, ez hogy jön ide.

- Akkor kérlek, miattam ne csináld ezt. Én nem akarom, hogy bántsd magad.

- Te nem látsz ebből semmit. - rántottam meg a vállam.

- De. Látom a vágásokat, és a szomorúságot a szemedben tőlük. Látom, hogy szégyenkezel, mikor megmutatod vagy róluk beszélsz. Akkor meg miért jó ez? - hajolt közelebb hozzám.

Igaza volt. Mindennél jobban szégyelltem őket, de nem bírtam volna egy könnyen ismét leállni. Ahhoz csoda kellett volna.

- Nem fog menni. - ismertem be.

- És ha segítek. Nem kell egyedül csinálnod. Itt vagyok veled. - mosolygott bíztatóan. Nem hittem el, hogy menni fog. Eddig soha nem sikerült leszoknom. "Miért most jönne össze? Mert itt van Louis? És mit tud segíteni? Ez csak az én gondom. Ő nem érzi ezt....nem tudja, mi miért teszek. Persze, bízom benne, de mégis máshogy értelmezi ezt az egészet, mint én". Látta rajtam, hogy nem hiszem el, sikerül. - Kérlek Sandy. A kedvemért.

- Legyen.

Bólintottam aprót, bár tudtam, úgysem fog sikerülni.

Louis boldogan ugrott nyakamba. Szó szerint megfojtott olyan erősen ölelt magához. Lazítottam a szorításán, majd élveztem, hogy végre van egy igaz barátom, aki tényleg megölel és segít, ha arra van szükségem. Ha ez az ember tényleg Louis, hát köszönöm az égnek. 

4. ~Változás.*

Reggel a telefonom csörgésére keltem. Hason aludtam, keresztbe az ágyon. Az arcom elnyomódott. Kelletlenül kinyitottam a szemem, és a jobb kezemmel az éjjeliszekrényhez nyúltam. Kis tapogatás utál megtaláltam a telefonom. Ugyanúgy fekve a fülemhez emeltem a készüléket. Felvettem.

- Igen? - kérdetem álmosan és morcosan.

- Szia Sandy. Felkeltettelek? - kérdezte egy vidám hang. Egyből megismertem.

- Nem, csak véletlen ilyen a hangom. - a reggeli rekedtségemmel még jobban kiéleződött a cinizmus. - Louis, miért hívsz hajnalba?

- Hajnalba? Fél 12 van. - nevetett.

- Komolyan?

Lepettségemben feltoltam magam könyökömre, ami lehet hirtelen mozdulat volt, de ellent álltam a pár pillanatos szédülésnek. Jó alvó vagyok, de azért fél 12...

- Igen. Te aztán tudsz aludni. - nevetett a telefonba.

- Hogy tudsz mindig ilyen vidám lenni? - kérdeztem morcosan.

Mindig lenyűgözött, hogyan képes annyira pozitívan felfogni a világot. De nem zavart, hisz azt hiszem kicsit engem is azzá tett.

- Én már csak ilyen vagyok. De nemsoká te is az leszel. 20 perc és ott vagyok. Viszek meglepetést is.

Vidám csilingelése mögötti telefonrecsegésből levettem, hogy sétál.

- 20 perc? Milyen meglepetés?

Még csak egy napja ismerem Louis-t, ő mégis beállít hozzám csak úgy. Ez meglepő, de nem mondanám, hogy ellenemre volt.

- Majd meglátod. Nem gond, ugye, hogy megyek?

- Nem. - rántottam meg a vállam. 

Gondoltam: "úgyis csak ülnék itthon, miért ne jöhetne át?!"

- Oké. Akkor 20 perc. - mondta, és ki is nyomott.

Lepetten keltem ki az ágyból. Louis egy nagy rejtély volt számomra. Már érdekel, milyen is ez a srác valójában. Az igazság az, hogy nagyon régen nem volt egy barátom sem, így csak örültem, hogy végre találtam egy olyan havert, mint Louis. Valahogy benne bíztam, és jól tudtam magam érezni vele. Ez nálam ritka. Felkeltem, megigazítottam az ágyat, és elmentem lezuhanyozni. Mikor végeztem, felkaptam egy fekete cicagatyát, és egy hosszított kapucnis felsőt. Felkötöttem a hajam, és vártam Louis-t. Addig gondoltam, csinálok magamnak reggelit. Kinyitottam a hűtőt, de kopogtak az ajtón.

- Nyitva! - kiabáltam.

Hallottam, ahogy a kilincs kattan egyet, és kinyílik az ajtó. Két koppanás szűrődött be a konyhába halkan, ahogy a cipők landoltak a földön. Lépteket hallottam, így megfordultam.

- Szia Sandy. - köszönt mosolyogva Louis.

- Szia. Kérsz kaját?

- Aha, hoztam ebédet. - tett le az asztalra  két doboz pizzát. - Nem tudtam, milyet szeretsz, így olyat hoztam mint magamnak. Remélem, szereted a gyros-os pizzát. - nyitotta ki.

A szemem kikerekedett, és becsuktam a hűtőt.

- Az a kedvencem. Honnan tudtad? - kérdeztem zavartan.

- Megérzés. - nevetett. - Gondoltam, megnézhetnénk a mai focimeccset. - kezdte félénken.

- Ki játszik? - kérdeztem óvatosan.

Szerettem a focit, de csak a jó focit. A rosszat utáltam, amibe nem hajlamosak a csapatok küzdeni.

- Real-Manchester. - felelte halkan, és az arcom kémlelte.

- És kinek szurkolsz? - játszottam az idegeivel kicsit.

- Manchester.

- Akkor oké. Egy Real Madrid rajongóval nem nézek meccset soha! - nevetettem el magam.

- Te tényleg szereted a focit? És Manchester-es vagy? - lepődött meg.

- Igen. Mi ebben a nagy dolog? - rántottam meg a vállam, majd hátrafordultam, és kivettem a hűtőből két sört.

Louis csak elnevette magát. Azt hiszem meglepte, hogy egy lány képes ugyanúgy szurkolni, mint egy fiú. Tudtam, hogy így fogja lereagálni, de nem érdekelt. És különben is..örült neki.

Leültünk a kanapéra, és bekapcsoltuk a meccset. Éppen felsorakoztak a csapatok. Elkezdtünk enni, és sörözni. Ezeket eddig mindig csak magamba csináltam, de tetszett társaságba a meccsnézés.

- Ne már, mi ez? - kérdezte Louis teli szájjal előre dőlve, mikor kibuktatták az egyik játékost, akinek éppen szurkoltunk, hogy rúgjon egy gólt.

- Miért sárga? Ez kiállítást érdemelne! Ezt nem hiszem el! - akadtam ki én is, és meghúztam az üveget.

Az egész meccs nevetésekkel, éljenzésekkel, és fújolásokkal telt. Jó volt Louis-sal meccset nézni. Már csak pár perc volt vissza és az állás döntetlen. De végül a Manchester rúgott egy gólt, így az állás 3-2 lett. Mindketten felpattantunk és ugrálva kiabálva örvendeztünk.

- Sikerült! - kiabálta Louis, és megölelt.

A derekamat szorította, és megemelt. Én csak a nyakába nevettem. Most tényleg boldog voltam.

- Nyertünk! - kiabáltam én is.

Minimum úgy örültünk, mintha mi is játszottunk volna, de kit érdekelt. A kedvenc csapatunk nyert. Ez király.

Mikor végre lenyugodtunk, leültünk a kanapéra. A pizzánk és a sörünk is elfogyott.

- Ettől fog nőni a hasam. - feleltem, miközben Louis a csatornákat váltogatta.

- Nem fog. - felelte egyszerűen. Végül megállapodott egy zenecsatornán. Halkan szólt a zene. - Még soha nem néztem meccset egy csajjal, de király volt. Komolyan mondom, jobb veled nézni, mint a srácokkal otthon. Zayn mindig elalszik rajta. - fintorgott. Elnevettem  magam.

- Komolyan?  Hogy lehet ezen elaludni? De ha ez vígasztal; én még soha nem néztem meccset társaságban. Mindig csak egyedül. - rántottam meg a vállam.

- Tényleg? Nem baj, mostantól nézzük együtt. Majd bemutatlak a srácoknak, és nézzük együtt velük. Hatalmasokat fogsz szakadni rajtunk. - nevetett. Csak elmosolyodtam. Valahogy kicsit féltem attól a négy sráctól, bár Louis-sal is ez volt az elején és tessék...

- Louis... neked, hogyhogy nincs csajod? Annyi lány vesz körül. - kérdeztem egyszer.

- De ők nem igaziak. Csak a külsőm kell nekik, mert híres vagyok. Kevés az olyan ember, aki tényleg magam miatt szeret, nem a banda miatt. - húzta el a száját. - És veled mi a helyzet? Pasik? - kérdezett vissza.

- Nincs. - rántottam meg a vállam.

- Azt valahogy gondoltam, elnézve a mostani kedvedet. Jót tenne neked egy kis szerelem. Feldobna. - mosolygott. Nem feleltem, csak lehajtottam a fejem. - Huhúúú. Ismerem ezt a nézést. Te még nem voltál szerelmes. - nevetett. Mérgesen néztem rá. - De azért volt már pasid, nem? - kérdezte óvatosan. Szomorkásan megráztam a fejem. - Nem? - kerekedett ki a szeme.

- Nem. Mi ebbe a nagy dolog? - kérdeztem mérgesen, amiért így reagálja le.

Idegesített, és kínosan éreztem magam, hogy Louis nem bírja felfogni ezt az egyszerű tényt.

- Csak furcsa, hogy szép vagy, és mégis... - hebegte zavartan.

Láttam, hogy kicsit visszafogta magát, ahogy meglátta reakcióm.

- Ha mellettem lettél volna egész életemben, nem furcsállnád. - rántottam meg a vállam. 

- Jól van, ne haragudj. Mi történt?

A hangjában bűntudatot véltem felfedezni. Igazából kíváncsi volt, amitől rá emeltem a tekintetem.

- Nem volt szerencsém a pasikkal.

- Elmesélheted, megengedem. Előttünk majdnem az egész délután. - mondta viccesen.

Sóhajtottam. Louis-ban megbíztam, és arra gondoltam, talán könnyebb lesz, ha elmondom végre valakinek.

- Erről még senki nem tud. Soha nem mondtam el, oké? - kérdeztem óvatosan. Érdeklődve bólintott. - 16 voltam, és egy olyan gimibe jártam, ahol hozzám hasonló árvák tanultak. - húztam el a szám. - Egyik nap a koliba mentem, mikor az suli legdögösebb pasijával találkoztam. Őt rajzolom oda minden rajzomra. Már végzős volt, és... - a plafonra néztem, és elsírtam magam.

- Átvert? Elhagyott? Megcsalt? - próbált segíteni a lehetőségek felvetésével.

- Nem tervezett velem olyan hosszú távra, hogy ezekre legyen lehetősége. - szipogtam. Már nem érdekelt, ha Louis előtt sírok.

 - Ezt úgy érted, ott...? - pislogott gyakran. Még ő sem volt biztos benne, bár már sejtette. Szomorúan bólintottam. - Hogy mehettél bele? - kerekedett ki a szeme, és emelte feljebb a hangját. A szemében csalódottságot láttam. Félreértette.

- Nem érted. Nem volt... választásom. - sírtam még jobban.

- Vagyis...- hebegte halkan. Most már tényleg értette, így határozottabban bólintottam. - Jaj, Sandy. Úgy sajnálom. - ölelt meg szomorúan.

- Én is.

- Hogy hívták? Hol lakik? Hogy néz ki? - tolt el magától, és bombázott a kérdésekkel.

- Mindegy Louis. Ez már régi ügy. - szorítottam meg a nyakamban a rózsafüzér végén lógó keresztet.

- Segíteni szeretnék. - nézett rám szomorúan. A szemében a sajnálatot láttam.

- Ne nézz rám, ennyire sajnálkozva. Nem kell segítség. Utálom, ha sajnálnak! - mondtam határozottan, és megtöröltem a szemem.

Nekem nem kellett senki sajnálata. Azzal semmire nem megyek, világ életemben meg voltam nélküle. Pont ezért próbáltam minden áron elrejteni az emberek elől az életem. Hogy ne sajnáljanak.

- Akkor ezért hordod ezt a rózsafüzért. Templomba is szoktál járni?

- Nem. Ez még...Anyáé volt. Ez az egyetlen, ami megmaradt tőle.

Louis szomorkásan lehajtotta a fejét és megölelt. Gondolom, nem merte azt mondani; sajnálom.

- Te vagy első, akinek ezeket elmondtam. - suttogtam a nyakába.

- Köszönöm. Lehet ez nyálas lesz, de már örökre a barátod leszek.

A szavai hallatán, kicsit elpirultam. Tényleg nyálasan hangzott, nekem mégis sokat jelentett. Még soha senki nem mondott nekem ilyet. Eddig minden ígéret, amit nekem tettek, romba dőlt. Ezért kicsit féltem Louis-tól. "Mi van, ha Ő is csak ígérget, aztán átver?" futott át az agyamon. "Louis nem olyan. Benne bízhatok. Ő tényleg a barátom.". Elmosolyodtam, ahogy erre gondoltam.

- Köszönöm. - fúrtam az arcom  nyakába. Kedvesen dörzsölgette a hátam.

Még soha nem történt velem semmi jó, de úgy tűnik; Louis fordított egyet a kockán a jó irányba. Ideje volt, hogy valami boldogság is kerüljön az életembe. Talán Louis barátsága hozza el nekem a már oly' régen esedékes napsütést. 

3. ~Egyet te, egyet én!*

- Mit nézzünk meg? - kérdezte Louis, miközben a laptopomat kapcsoltam be.

- Nem tudom. Mindjárt választunk valamit. Egy csomó film van letöltve a gépemre. - feleltem, majd beírtam a fiókom jelszavát.

- Tudooom a jelszóóót! - kiabálta, mint egy kisfiú. Elnevettem magam. Mindig valami egyszerű szám-, és betűkombinációt adok meg: "qwert12345". 

- Nem volt nehéz. - mosolyodtam el cinikusan.

- Tényleg nem. - nevetett kínosan. 

Régen mindig zavart, ha valamelyik "barátom" megtudta a jelszavam, de most valamiért nem érdekelt. Tudtam Louis-ról, hogy nem fog belenézni a gépembe, pedig vannak rajta olyanok, amiket nem akartam, hogy lásson. Én sem akartam látni...pláne nem beszélni róluk.

- Itt a lista. - toltam elé a laptopom.

Szép hosszú lista jött össze a filmeimből. Louis végigfutotta. Néha elnevette magát, néha pedig kikerekedett a szeme.

- Így neveld a sárkányod? - kérdezte egyszer.

- Jó. Imádom. - mentem rá, így az elindult, de megállítottam, mert még volt dolgunk.

Végül elkezdtük nézni a mesét egymás mellett a kanapén. A laptopom a tévéhez volt kapcsolva, így ott néztük. Az asztalon két hatalmas pohár Cola pihent, mellette egy nagy tál popcorn. Louis az ölébe vette a tálat, és feltettük a lábunk az asztalra. Nagyokat nevettünk, és "ó"-ztunk, mikor édes rész volt. A nagy csattanónál a végén, mikor a sárkány megmenti a fiút, majdnem sírtam, de nem lehetett. Viszont mellőlem szipogást hallottam. Odakaptam a fejem, és Louis törölte meg a szemét gyorsan. Lepetten pislogtam párat, de úgy tettem, mintha nem látnám. Soha nem néztem volna ki belőle, hogy képes sírni egy filmen. Ez olyan...furcsa, de mégis...édesen más. Nekem ez új. Engem úgy neveltek, hogy tilos sírnom /legalábbis mások előtt/, mert az a gyengeség jele. És most egy pasi itt bőg mellettem egy filmen. 

Vége lett a mesének. Oldalra nyúltam, és felkapcsoltam a villanyt, mivel idő közbe teljesen besötétedett.

- Ez nagyon aranyos film volt. Még nem láttam. - mosolygott rám.

- Láttam, mennyire tetszett. - vigyorogtam gonoszul.

- Ezt meg hogy érted? - méregetett óvatosan.

- Sírtál a filmen! - mondtam egyszerűen.

- Én... - akarta tagadni, de aztán megrántotta a vállát. - ...igen. Olyan édes volt. Miért? Egy pasi is sírhat, nem?

- De... - rántottam meg a vállam.

Ráhagytam, mivel nem akartam ezt a témát tovább feszegetni. Ez az egész még új volt nekem.

- Te hogyhogy nem sírtad el magad?

- És nem sírok emberek előtt. - feleltem egyszerűen.

Azt hiszem, könnyebb volt ez kimondani, mint gondoltam. Tudtam, hogy bele fog kötni, és már előre féltem. Lehet meggondolatlanság volt azt mondani.

- De csak én voltam itt. - mosolyodott el kicsit, és értetlenül megrázta a fejét.

- Te is ember vagy, nem? - kérdeztem cinikusan.

- Lehet sokszor Istennek tűnök, de azért ember vagyok. - húzta ki magát, és felelte viccesen. Elnevettem magam.

- Bolond!

Oldalba löktem, és lőre hajoltam az innivalómért. Már nem volt benne sok, de épp elég.

- Szóval miért? - kérdezte.

- Így lettem nevelve. - rántottam meg a állam, és itt le szándékoztam zárni a témát.

Ezt Louis is levette a hangsúlyomból, így nem faggatott tovább.

- Beszélgessünk! - fordult felém a kanapén.

- Muszáj? - kérdeztem félénken.

Úgy éreztem magam, mint egy kislány mellette, magam sem tudom, miért.

- Igen. Szeretnélek megismerni. - felelte határozottan.

Csak megforgattam a szemem. Éreztem, hogy ebből valami bajom lesz, de belementem, amit egy bólintással jeleztem.

- Egyet te, egyet én. Hölgyeké az elsőbbség! - magyarázta a szabályt.

Kicsit elmosolyodtam, és elkezdtem gondolkozni a kérdésemen.

- Akkor... mikor születtél?

Most jól jött, hogy semmit nem tudtam róla. Azt hiszem, tetszett neki, hogy én nem fújom kívülről az életét, és lehet velem normálisan ismerkedni vagy beszélgetni.

- 1991. december 24. - felelte. Gyors fejszámolás után azt is megtudtam, hogy 21 éves. - Te mikor születtél?

- 1992. február 12. - feleltem. Elmosolyodott. - Szereted a bandát?

- Nagyon, és a srácokat is imádom.

Mosolyogtam a válaszán. Olyan szeretetteljesen beszélt róluk.

- Hol születtél?

- Londonban. - rántottam meg a vállam. - Te?

- Doncaster-ben.

- Jó északon. - csúszott ki a számon lepetten. Elnevette magát, majd az újabb kérdésen agyalt.

- Miket rajzolsz? Mutasd meg, léci.

Először meglepődtem. Nem tudtam, mit kéne felelnem. Most nyíljak meg? Louis előtt?

- Még alig ismerlek... - hebegtem halkan.

- De ez pont azért van, hogy megismerjük egymást. - nevette el magát. Félénken néztem rá, és az ajkamba haraptam. - Sandy, ha nem akarod, nem kell, de szívesen megnéztem volna őket. - húzta el a száját, és közelebb hajolt.

Szomorkásan néztem rá. Tudtam, hogy nagyon szeretné látni őket, és nem akartam neki fájdalmat okozni. "Még alig ismerem Louis-t, mégis megbízok benne." futott át az agyamon, és sebesen próbáltam megtalálni az indokot erre, de nem ment.

- Louis! Még csak egy napja ismerlek, de mégis bízom benned. Ez lehet azért van, mert régen volt normális barátom. - húztam el a szám, és felálltam.

- Köszönöm. Bennem bízhatsz. - mosolygott. A tévé melletti szekrényhez mentem, és levettem róla a termetes rajzmappámat. Minden rajzom ebbe volt, amit valaha is csináltam, ezért jó vastag volt. Visszaültem Louis mellé vele.

Izgatottan előrébb dőlt, de még mielőtt kinyitottam volna komolyan a szemébe néztem.

- Ígérd meg, hogy nem nevetsz ki, és nem mondod el senkinek!

- Hogy nevetnélek ki?! Bízhatsz bennem. Megígérem. - mosolygott kedvesen.

Nagyot sóhajtottam. Már nem volt visszaút. Lassan kinyitottam a mappát. A legelső rajz, éppen az volt, amit tegnap csináltam a kávézóban, mikor Louis leült mellém.

- Szabad? - kérdezte óvatosan.

A mappa széléhez nyúlt. Aprót bólintottam. Maga elé vette, és teljesen kinyitotta. Végignézte egyesével a rajzamat. Ezt még soha senki nem tette, mégsem éreztem hibának, hogy megmutattam neki őket. Tudtam, hogy ezután sok kérdés fog felmerülni benne, amikre nem szeretnék válaszolni. Lassan nézte őket, ami nekem még inkább zavaró volt. Ezek "csak" az életemet foglalják magukba. Mindről sütött a fájdalom, és feltörtek a régi emlékek, mikor rajzoltam őket.

Végre végzett Louis. Óvatosan visszarendezte a papírokat, majd letette a mappát az asztalra. 

- Ezek...csodaszépek, de olyan...szomorúak. - hebegte halkan. Láttam, hogy kicsit megrázta némelyik. Voltak benne egészen brutálisak is. Inkább nem részletezném.

- De egy biztos. Nem akarom, hogy rám mérges legyél. - nevette el magát.

Én is csatlakoztam. Ugyanis azokat az embereket, akik megbántottak, a személyiségükhöz illően figuráztam ki rajzban. Nekem ez egyfajta megkönnyebbülés. Mintha kicsit visszavágtam volna, bár ezeket senki nem látja, csak én. Sajnos sok ilyen fajta rajzom van, ugyanis engem sokszor vertek át.

- De miért rajzolod annyiszor Őt? Ki Ő? - vett ki egy rajzot, és mutatott egy oldalt álló pasira. Ezen éppen komoly volt az arca, mégis érzékeltettem, Ő gonosz. Minden rajzomon ott van valahol a háttérben, és mindegyiken a fő gonosz szerepét tölti be.

- Egy régi...ismerős. - hajtottam le a fejem.

Erről még senkinek nem beszéltem, és nem most akartam elkezdeni, egy szinte ismeretlen emberrel.

- A volt barátod? - kérdezte óvatosan.

- Louis nem akarok róla beszélni. - mondtam talán kicsit agresszívabban, mint kellett volna.

Először kicsit szomorkásan nézett rám, majd láttam a szemében megértést. 

- Gyere ide! - ölelt meg vigasztalóan.

Először kikerekedett a szemem. Nagyon régen öleltek meg ennyire őszintén. Éreztem Louis-on, hogy nem csak úgy megölel. Tényleg segíteni és vigasztalni akart. Ilyen ember már régen nem volt a közelemben. Eltávolodott, és kérdőn végigmért. Azt szerette volna tudni, jobb lett-e. Kicsit elmosolyodtam, és bólintottam. Ennek láttán széles vigyor terült el az arcán.

- Te jössz! - ült vissza az eredeti helyére törökülésbe. Én is így tettem.

- Mióta éltek együtt a srácokkal?

- Már több mint két éve, de először nem itt volt a házunk. Ebbe kb...másfél éve. - ráncolta a homlokát, ahogy emlékezett. - És te mikor költöztél el otthonról? - kérdezte mosolyogva.

A fájdalom belenyilallt a mellkasomba, de Louis-nak joga volt tudni, ha már ilyen jó barátom lett. Legalább elkerüljük a további félreértéseket.

- Úgy 6 éve. - feleltem halkan. Először gyakran pislogni kezdett. Szinte láttam a fejében a matekegyenletet, ahogyan számol.

- De...de akkor 14 voltál. - hebegte zavartan.

- Igen. Nekem...mondhatni soha nem volt családom. - húztam el a szám.

A könnyeimmel küszködtem, melyek belülről égettek. Mintha Louis a fejembe látott volna.

- Meséld el! Nem baj, ha előttem sírsz. Hidd el, a barátod előtt lehet. - bíztatott. Nagyot nyeltem, és  erőt vettem magamon.

- Anya a szülésembe belehalt. Apám ezért engem okolt, és borzalmas gyerekkorom volt. Aztán 14 évesen állami gondozott lettem. Az életem egy nagy szívás.

Bólogattam beletörődve, és megszorítottam a kis keresztet a nyakamba. Mikor sírhatnékom van vagy ha ideges vagyok, mindig ezt tetszem...vagyis jó gyakran. Nem akartam sírni. Apa nevelése túlságosan is bennem maradt. Nem sírhatok.

- Sajnálom. - ölelt meg ismét. - Nagyon erős vagy, hidd el nekem. - dörzsölgette nyugtatóan a hátam. Remegve vettem a levegőt a számon. Nem akartam elengedni egy sós cseppet sem.

- Miért nem sírsz? Lehet. Én is megtettem. - suttogta a fülembe.

"Már úgyis mindegy. Tudja a múltam, akár el is mondhatom neki." futott át az agyamon. "Csak nehogy rákérdezzen, mit tett még." gondoltam bele ebbe is. De muszáj volt tudnia.

- Apám arra nevelt, a sírás a gyengeség jele. Aki sír, az büntetést érdemel. Az embereknek nem szabad meglátnia, hogy gyengék vagyunk, mert fájdalmat okoznak. - suttogtam hang híján a fülébe.

Ebben a pillanatban kicsordult egy könnycsepp. Hosszú idő óta az első, amelyet hagytam kifolyni mások előtt. Amikor egyedül voltam, az más volt. Akkor lehetett. Lefolyt az arcomon, és Louis forró bőrén landolt. Most nem érdekelt.

- Sajnálom. Előttem sírhatsz. Én nem foglak bántani miatta. Ha ez tényleg a gyengeség jele, hát én is gyenge vagyok. De a sírás nem az.  Az ember sok minden miatt sírhat. Még a legerősebbek is...mindenki. Ez nem azt jelenti, hogy gyenge vagy, hanem, hogy túl sokáig voltál erős. - szorított meg még jobban, és mondta nyugtatóan.

Kis idő múlva lassan eltolt magától, és végignézett rajtam, de leszegtem a fejem, hogy ne lássa az arcom. Elrohantam zsepiért. Csak mert elmondtam neki a múltamat /annak is a nagyon tömör változatát/, még nem könnyű a szemébe sírni. Ezt Ő is látta. Mikor visszamentem hozzá, immár könnymentes szemekkel, láttam Louis-on teljesen átérezte a fájdalmam. Ilyen még soha nem volt egy ismerősömnél sem.

2. ~Louis.*

Sírva ültem le ismét a kád szélére. Utáltam, hogy nem vagyok tökéletes. Utáltam azt a talpat, mely éppen csak 37-es volt. Utáltam, azt a lábat, melynek tetejét hegek borították. Utáltam, azt a hasat, melyen már egy kocka sem figyelt. Az a has, melyen nincs izom csak bőr, soha nem lesz tökéletes senki számára sem. A kar, melynek belső részét sebek ölelték szintén az emberek számára tabu látvány volt. És végül az arcom...az a testrésem, melyet még a hegeknél is jobban utáltam. A megtestesül ellentétje volt a tökélynek. Hosszú, szőke hajam egyenesen omlott a vállamra. Utáltam ezt testet, melyet magaménak mondhattam. Tudtam, minden ember életében vannak gondok, és hibák, de nekem szerintem jóval több adatott. Ahogy végigsétálok az utcán, szinte a fejükbe látok a járókelőknek. Pillanatok alatt kiismerem őket a testtartásukból, a mozdulataikból, a járásukból, az arcukból. Számomra mindenki egy nyitott könyv...hittem ezt tegnapig. Tegnap ugyanis találkoztam azzal az emberrel, akit sokra becsültem a zenéje miatt. Azt vártam, hogy már ismerem az általa keltett hangok alapján, de tévedtem. Louis teljesen ismeretlen volt számomra. Ő volt hosszú idő óta az első, akinek nem bírtam megismerni az életét elsőre. Ez idegesített. Neki nem láttam az érzéseit. Mintha...egy üveg nem engedte volna. Nem ismertem meg. És már soha nem is fogom. Eddig még nem láttam egy cikket sem a titkos dalíró felfedéséről. Ezt jó előjelnek vettem, de tudtam, csak idő kérdése. Kezdtem rájönni, hogy az embereket nem lehet megismerni a zenéjük alapján. Engem meg lehet, de azt mindig is tudtam; más, bonyolult lélek vagyok. Viszont a sztárok, nem azt a zenét játsszák, mint én, hanem amit a rajongók hallani akarnak. Vagy talán nem is ők írják, hanem egy olyan ember, mint én. Az elképzelésem a körülöttem zajló világról romba dőlt egyetlen embertől; Louis-tól.

Csengettek. Megtöröltem a kisírt szemem, letettem a pengét a pult szélére, és kimentem az ajtóhoz. Résnyire nyitottam, remélve, hogy a posta az, amit már annyira vártam. A kedvenc újságjaim mindig jól jönnek. De legnagyobb meglepetésemre, nem a postás srác állt az ajtóban. Édesen elmosolyodott, mikor meglátott.

- Szia Sandy. - csilingelte.

- Louis... - hebegtem halkan. - Mit keresel itt? Hogyan?

- Nem volt könnyű megtudni a neved, de a Starbucksban szívesen segítettek. Aztán már csak végig kellett járnom a környék házait Alexandrát keresve, mert többet nem tudtam. - mosolygott.

- Miért?

- Mert azt mondtad, miattam vesztetted el a barátaid. - húzta el a száját.

- Akkor ennyi erővel sok lányt kereshetsz meg. Biztos vagyok benne, nem én vagyok az egyetlen. - nyitottam kijjebb az ajtót, de még nem álltam arrébb, hogy bejöhessen. Féltem tőle kicsit.

- De a te dalaid megfogtak. Úgy érzem, segítenem kell. - felelte pirulva. 

Ennek hallatán kicsit meginogtam, majd talán túlságosan is mérgesen feleltem.

- Nekem nem kell segítség. Eddig is megvoltam egyedül. Soha nem támaszkodhattam senkire, mégis jól vagyok. Örülök, hogy ezt tisztáztuk. Szia. - akartam becsukni az ajtót.

"Mi vagyok én, valami szegény kis árva, aki segítségre szorul? Hát nem. Nagyon nem. Tény, hogy nincs jó életem, de soha nem kértem segítséget."

- Ne már. - állította meg az ajtót egy egyszerű kézmozdulattal. - Ha már ennyit kerestelek, hadd beszélgessek veled kicsit. - nézett rám szépen.

A fejemben vad csata dúlt. Egy részem meg akarta ismerni Louis-t, míg a másik félt tőle. Nem akart magának bajt. Nem akartam, hogy bárki is megismerjen, de talán itt az ideje.

Végül sóhajtottam, és arrébb álltam a kitárt ajtóból.

- Gyere be!

- Köszönöm. - mosolyodott el Louis, majd bejött. Ledobta a cipőjét, és a nappaliba vezettem. Leültünk a kanapéra. Végigmérte az asztalon szanaszét heverő kottáimat és rajzaimat. Gyorsan összeszedtem őket, és odébb tettem, hogy ne tudja jobban szemügyre venni őket.

- Ezek újak? - kérdezte a papírokat méregetve.

- Igen. Mostanában jól megy az írás. - húztam el a szám.

- Ezek szerint minden dal, amit Simon adott a pártfogoltjainak a te szerzeményed volt? - kérdezte zavartan.

- Igen. Már nagyon régóta csinálom ezt.

- Ez hihetetlen. És még van ihleted az újdonságokhoz. - mosolyodott el.

- Ihlet mindig van. Az érzéseim adják. - rántottam meg a vállam.

- Igen...az érzéseid. - sóhajtott. - Miért szomorú mind?

- Mert jó dolog nem történik velem. - mosolyodtam el kicsit cinikusan.

- Ezt nem hiszem el. Biztos vannak jó dolgok is. - csóválta a fejét. Nem feleltem csak magam elé meredtem mellette a kanapén. Hihetetlen, hogy ezt pont Louis-sal beszéltem meg, mikor nem is ismerem. Csak tegnap találkoztunk. Akit eddig ismertem, nem ő volt, csak a látszat. - Figyelj! Az életben annyi szép van, csak nem mindig vesszük észre. Ott van a család, a barátok, a szerelem, az apró nevetések nap, mint nap, a madarak csicsergése az ablakban, a napsütés, a zene. - mosolygott rám, és előredőlt, hogy szemembe tudjon nézni. Elkaptam a fejem, hogy ne lássa az előtörő könnyeimet. Hihetetlen, hogy egy idegen előtt sírok. Még soha nem csináltam ilyet. "Ha Apa ezt látná.... nem. Nem sírhatok soha nyilvánosan! Apa..." futott át az agyamon, és besiettem a fürdőbe. Megtöröltem a szemem. Ekkor észrevettem a kis pengét a pult szélén, amit akkor tettem ide, mikor ajtót nyitni mentem. Még szerencsére, hogy Louis nem látta meg, de az is szerencse, hogy Ő itt van. Ha nem lenne, most biztos használnám, de előtte nem lehet.

Óvatos kopogás törte meg szipogásom. Louis kopogott az ajtón.

- Sandy. Ne haragudj, nem akartam rosszat mondani. Nem tudom...mi volt a baj... - hebegte halkan. Nem tehetett róla. Nem tudta. Megtöröltem a szemem. Már nem is látszódott, hogy sírtam. Kinyitottam az ajtót. Louis aggódó tekintetével találtam szembe magam.

- Sajnálom. Nem akartalak megbántani.

- Nem...tudhattad. - mondtam ki végül.

- Akkor meséld el, Sandy. Mondd el nekem. Akkor többet, nem mondok véletlen rosszat.

- Nincs mit elmondani. Pláne nem egy idegennek. Azt sem értem, miért vagy most itt velem. Sírtam előtted. Ezért... - hebegtem halkan, majd elhallgattam.

Nem akartam, hogy eszembe jusson a múlt. Nem akartam emlékezni. Nekem nem szabad sírnom emberek előtt. A sírás bűn. A gyengeség jele. A nyakamban lógó rózsafüzér keresztjére markoltam. Magamban azt kívántam, tegyen csodát, de ez csak egy lánc volt. Louis észrevette, és végigmérte.

- Nem is tudtam, hogy katolikus vagy. - mondta egészen halkan.

- Mily meglepő, mikor még csak kétszer találkoztunk. - mosolyodtam el picit. Ennek láttán ő is.

- Gyere! Menjünk el fagyizni! - húzott ki az előszobába. Kicsit hezitáltam, majd felkaptam a cipőm. Elsétáltunk a közeli fagyizóba. Csendben mentünk egymás mellett. Tudtam, Louis-nak nehéz nem kérdezősködni, de örültem, hogy nem tette.

- Mit kérsz? A csoki jót tenne. - mosolygott rám kedvesen, mikor már majdnem mi következtünk.

- Csokit nem lehet. Legyen eper. - feleltem.

- Miért? - nézett rám zavartan.

- Már így sincs kockám. A kocka nélküli has, nem has. - húztam el a szám.

- Dehogynem. Nincs azzal semmi baj, ha nem vagy izmos. Úgy is csinos vagy. A modelleknek sincs kocka a hasukon. - rántotta meg a vállát.

- De nagyon tudja valaki...- nevettem halkan. Ennek láttán elégedetten elmosolyodott. Most először látott nevetni.

- Két csokit kérek. - mondta a férfinak, mikor mi következtünk.

- Louis, ne csokit! - kértem halkan.

- Nem szereted? - nézett rám kérdőn.

- De, de...- kezdtem volna bele.

- Köszönöm. - vette el a fagyistól a két jól megpakolt tölcsért, majd fizetett és a kezembe nyomta az egyiket. Csak félénken bámultam a nagy adag fagyit. Nem volt szabad csokit ennem. Így soha nem fogom visszaszerezni a régi hasam, amiért annyit szenvedtem annakidején...szó szerint. Elindultunk a park felé, amivel szinte szembe laktam.

- Mi az, nem ízlik? - nézett rám kérdőn Louis.

"Honnan is tudhatnám, hisz még meg sem kóstoltam?!"

- Louis, nekem ezt nem...- hebegtem.

- Figyelj Sandy. Egy csoki fagyiban ugyanannyi cukor van, mint egy eperben. Mindkettő porból készül. Egybe nem halsz bele! Gyerünk! - nevetett. Ebbe volt valami. Mélyen magamba szívtam a levegőt, és belenyaltam a fagyiba. Régen ettem csokit, és a hideg is jól esett. Louis ennek láttán elmosolyodott.

Leültünk egy padra, és elkezdtünk beszélgetni. Pontosabban Louis beszélgetett. Arra már rájöttem, hogy nem bírja a csendet. Tökéletes ellentétem.

- És mi a teljes neved? Én csak annyit tudok, Alexandra. - kérdezte kínosan.

- Alexandra Rose Lane. - feleltem.

- Szép. - mosolygott elismerőn. - Hogy szoktak becézni? Sandy és...?

- Lényegtelen.  - rántottam meg a vállam.

- Csak nem az. Lexy? - kérdezte, mire én bólintottam. - Alexa? - szintén bólintottam. - Alexandra? - kérdezte félénken. Lehajtottam a fejem.

- Így ne hívj! Soha! - kértem halkan. Ha így szólítanak, fájt. Előjöttek a régi emlékek. 

- Rendben. Akkor csak nem mindegy. Miért? Pedig amúgy szerintem olyan szép név.

- Szerintem meg nem. - feleltem egyszerűen, és a szokottnál kicsit tovább hunytam le a szemem.

- Sandy, tényleg miattunk vesztetted el a barátaid? - kérdezte halkan, és belenyalt a fagyijába. Aprót bólintottam.

- De miét? Hogyan?

- Nekik nem tetszett, hogy One Direction-t hallgatok. Azt hitték megszállott rajongó lettem. Pedig én tényleg semmit nem tudok rólatok. Csak szerettem a zenéteket. Az mindig megnyugtatott, és kicsit elhitette velem a jó dolgokat. A zene...kell. - mást akartam mondani először, de inkább nem Louis előtt.

- Ha ennyiért magadra hagytak, nem is voltak igaz barátok. - nyugtatott.

- Ez már régen volt. - valóban ennek már majdnem 7 hónapja.

- Sajnálom. - húzta el a száját.

Kicsit csendbe maradtunk, de éreztem, nem bírja sokáig. Louis fizikailag képtelen volt a hallgatásra.

- Elmegyünk egy moziba? - kérdezte óvatosan.

- Nem szeretem a mozit. - feleltem.

Nem is tudom, mikor voltam utoljára moziba.

- Miért? - kerekedett ki a szeme.

- Sok ott az ember, és élvezhetetlen a film. Inkább nézem otthon a laptopom kicsi képernyőjén egyedül, mint a moziban. - rántottam meg a vállam.

Louis már megette a fagyiját, nekem pedig csak a negyede volt vissza.

- Akkor nem nézünk filmet? - kérdezte szomorúan.

A fejemben harcoltak a gondolatok. "Fel kéne hívnom magamhoz Louis-t, hogy megnézzünk egy filmet, de még alig ismerem. Még csak most találkoztunk." Végül a kíváncsiság, hogy megismerjem ezt az ismeretlen lelket, nagyobb volt, mint a félelmem tőle.

- Ha gondolod, nézhetünk filmet nálam... - mondtam halkan, és talán kicsit bele is pirultam. Nem is tudom, mikor pirultam el utoljára.

- Komolyan? Nem zavarok? - örült meg.

- Egyedül lakom. - feleltem viccesen. Hogy is zavarna?!

- Rendben. Király! - állt fel, miközben megettem az utolsó falatot a tölcsérből. 

1. ~Dalok.*

A penge tehetetlenül esett ki a kezemből. Nem tudtam megtenni. Még egyszer nem. Akármennyire is kilátástalan helyzetben voltam, a fogadalmam nem szeghettem meg, amit magamnak tettem. Azt a fogadalmat, amit annyiszor újra meg újra elismételtem, csak, hogy segítsen. Már négyszer figyelmen kívül hagytam, és megszületett az én életemben olyan gyakori végeredmény; újabb vércseppek, egy újabb heg. "Ne tedd meg! Nem éri meg! Már így is sok van! Ne adj hozzá még egyet!" kiabálta egy kis hangocska a fejemben. De egy másik hangosabb volt: "Tedd meg! Jobb lesz tőle! Hidd el! Te vagy a hibás mindenért, muszáj, hogy fájjon!". Szerencsére ezúttal a halkabbat hallottam meg, így megmenekültem. De bármelyik nap következhet egy újabb csapás az életemben, melyből olyan sok jutott nekem. Isten biztos nagyon utál, hogy ennyire büntet. Remegő kézzel megszorítottam a fekete láncon lógó ezüst keresztet a nyakamban. Ez jelentette az életem. Nekem már nem maradt más, csak a hitem, amit örököltem. És most az életbe vetett hitem, is kezd megenyhülni. Már nem tudom, miért is vagyok még itt. Nincs senkim. Nincs senki, aki még itt tartson. Nincs, aki miatt életben maradjak. Az egyetlen ok, amiért még gubbasztva ülök a fürdőben, hogy hiszek az életem fontosságában. Hiszek benne, hogy nem hiába lettem temetve. Hogy a sok szenvedés után végre kiragyog a nap, és valami jó is következik. Addig is a zenébe menekülök. Megtaláltam a tökéletességet, amely egyben életben tart, és meg is öl. Az a fajta zene, amiért még inkább egyedül maradtam. A One Direction és Ed Sheeran, de inkább az előbbi. Az ő zenéjük elhiteti velem pár percig, én is érek valamit. Amikor ezt hallgatom, nem is élek. Olyan mintha élet és halál között lebegnék. Ilyenkor nem szégyellem a könnyeimet. Az általuk keltett hangokban fedezem fel azokat az apró örömöket, melyek nekem maradtak. Az ő zenéjük az egyetlen, amit szeretek ebben a világban, de egyben mindennél jobban utálok. Nekik köszönhetem, hogy nem maradt barátom. Szeretem a One Direction-t, tehát szánalmas rajongó vagyok, aki nem érdemel barátot. Akit mindenki elhagy, csak mert szereti ezt a fajta a zenét. A furcsa, hogy én semmit nem tudok a srácokról. Semmit, mégis ismerem őket. A zenéjük mindent elárul nekem, amit tudnom kell. A hangjaik csilingelve mondják el az életüket. Nekem ennél több nem is kell. Ed Sheeran pedig pont azokat írja le, amiket én is érzek.

Könnyeimet törölgetve sétáltam ki a lakásom nappalijába. Lehuppantam a kanapé azon apró részére, amelyet nem borítottak kották és rajzok. Ez maradt nekem, az érzelmeim kifejezésére. A dalaim...visszaköszönnek a tévéből, de nem a saját hangomon. Érdekes lélek vagyok. Imádok dalt íni. Ez egyfajta önkifejezés számomra, de soha nem adattam ki őket saját néven. Egyetlen ember aki igazán ismer engem. Simon Cowell. Ő mindenkinél jobban megismerhetett. Neki adom oda a dalaimat. Ő tud rólam mindent, hisz mindig elolvassa őket. Ismeri az érzéseimet a dalaim által. Sokszor próbált nekem segíteni, de nem hagytam. Lehet jó ember, de neki csak a dalaim kellenek, amiket aztán odaad valamelyik énekesének. Tulajdonképpen ebből élek, és a rajzaimból. Soha nem tüntetik fel a nevem, csak Simon tudja ki vagyok valójában. Az egész sztárvilág úgy ismer, Simon titkos dalírója. A kis anonimus, aki tele van fájdalommal, és ezt csodásan tudja kottába foglalni. De ez számomra így van jól. Nem is akarom, hogy megismerjenek. Jó nekem így. Mindig is szerettem a háttérben maradni egészen gyerekkorom óta. Apám megtaníttatta velem, jobb ha hallgatok, és csak tűröm, amit velem tesznek. Megvoltak a módszerei, hogy ezt belém nevelje. Ismét a kis kereszthez nyúltam, de ezúttal levettem. A tenyerembe ejtettem a hosszú fekete rózsafüzért. Ez még Anyáé volt. Semmire nem emlékszem belőle, csak arra, szerettem. Ha ő élne, minden más lenne. Belehalt a születésembe. Apám engem okolt ezért. Borzalmas gyerekkorom volt, míg el nem vittek egy otthonba. Ott aztán még rosszabb volt. Kész megváltás következett, mikor betöltöttem a 18-at és végre saját lakásba költözhettem. Ennek már 2 éve. Magányosan, csendben töltöm a napjaim.

- Miért büntetsz engem? - kérdeztem halkan a kis keresztet.

Mintha az égből egy hang válaszolna nekem. Mintha ettől jobb lenne. Jó volt ezt hinni, de mégis tudtam, csak áltatom magam.

Végül összeszedtem az legújabb dalomat. Egy barna borítékba csúsztattam, majd felkaptam a jacketem és a fekete Vans cipőmet. Kimentem a lakásból, és fogtam egy taxit. Megadtam a sofőrnek a megfelelő címet. 10 perc után a stúdió előtt álltam. Bementem az ajtón, egyenesen a megfelelő ajtóhoz. A barna fán kopogtam hármat, majd benyitottam. Ez a mozdulatsor már szokott volt az életemben.

- Szia Alexandra. - mosolygott rám Simon kedvesen.

- Szia. Ezt hoztam. - adtam a kezébe a borítékot.

- Baj van? Mostanában nagyon gyorsan végzel egy dallal. - nyitotta ki a kis csomagot.

- Nincs. - rántottam meg a vállam.

- Vagy csak még mindig nem akarsz róla beszélni. - mondta inkább csak magának, ezért nem is feleltem. Átfutotta a dalt.  - Ez ismét csodaszép lett. Úgy látom, most kivételesen ismét férfi szemszögből írtad. Már tudom is ki kapja. - nevetett. Csak elmosolyodtam.

- Mennem kell Simon. Majd találkozunk. - hebegtem.

- Rendben. Köszönöm szépen. És Sandy, velem mindig beszélgethetsz. - mosolygott bíztatóan. Csak bólintottam, és kimentem.

Azt szerettem Londonban, hogy nagyon ritka az olyan idő, mikor tényleg trikóba és shortba lehet lenni. Még nyáron is. Ezért volt az én életem könnyű. Mindig hosszú ujjúba voltam, még ha az csak egy boleró volt. Nem szerettem, ha az emberek észreveszik az alkaromon lévő hegeket. Egyből jönnek a kérdések, és egyéb. Nem kellett nekem segítség. Soha nem szorultam rá. Lehet az éltem nem a legcsodásabb, de nem akarom, hogy valaki belekutakodjon. Teljességgel ki volt zárva, hogy én elmenjek egy pszichológushoz vagy ilyen helyekre. Eddig is tudtam egyedül kezelni az életem, ezután sem lesz gond.

***

Imádtam a rádiót. Ez volt az a hely, ahol meghallgathattam az alkotásaim nagy részét. Még ha nem is mindig az én kedvenceim szóltak, azért szerettem hallgatni a Hits-et háttérzeneként. Ők általában azt a zenét játszották, amely megfelelt az én ízlésemnek. Most is azt hallgattam, és közben egy újabb rajzot vázoltam fel, mikor valami megütötte a fülem.

- És most halljuk a One Direction legújabb szerzeményét. Itt hallhatjátok először. Remélem, tetszik. - mondta a bemondó. Nem követem őket konkrétan, így nem tudtam, hogy van új számuk. Feljebb vettem a hifit. Megszólalt a halk gitár. Ismerős dallamot játszott. Azt a dallamot, amelyet oly' sokáig próbálgattam a gitáromon, hogy tökéletes legyen. Végül elindult a szöveg, amelyben teljesen a saját fájdalmaimra ismertem. Ez volt az a szám, amelyet legutoljára írtam férfi szemszögből. Hát nekik szánta Simon. A szemem kikerekedett. Nem tudtam elhinni. A One Direction az én szerzeményemet játssza. Eddig sem kis nevek kapták a dalaim, de ez lepett meg a legjobban. Büszkeség öntött el, amely bennem nagyon ritka érzés volt. Nem is tudom, mikor voltam utoljára büszke magamra. Talán, mikor Ed énekelte el az egyik dalom. De ez még nagyobb elismerés volt.

Ezután a nagy boldogság után, összekaptam a rajzmappám, és belecsúsztattam a táskámba pár toll és ceruza kíséretében. Elsétáltam a sarkon lévő Starbucks-ba. Mindig ott szoktam írni vagy rajzolni, ha megunom a lakásom. Már törzsvendég vagyok. Van egy saját asztalom is, és mindenki ismer, aki ott dolgozik. Bementem, és lehuppantam a szokásos helyemre. Fél perc múlva, Shane, a jóképű pincérsrác állt meg mellettem egy kapucsínóval. Mindig ezt szoktam kérni.

- A szokásos Sandy. - tette le elém mosolyogva, és ismét jól végigmért.

- Köszönöm. - feleltem.

Előszedtem a rajzom, és hozzáfogtam. Teljesen belemerültem. Csak húzgáltam az egyre gyakoribb vonalakat. Néhány helyen pár kereszthúzással árnyékoltam. Szerettem tollal rajzolni. Igazán szép lett  vele a végeredmény.

Egyszer széktolódást hallottam szemből. Felkaptam a fejem. Leült az asztalomhoz egy srác. Sapka volt rajta, és lehajtotta a fejét. Nem soká felnézett, és levette a haját eltakaró zavaró tényezőt. Egyből megismertem.

- Nem baj, ha leülök ide? - kérdezte édes mosollyal.

- Nem. Te... - kérdeztem hebegve. Csak szégyenlősen bólintott. - Ó...A zenéd miatt vesztem össze a barátaimmal. - húztam el a szám, és visszafordultam a rajzom felé. Soha nem hajtott a vágy, hogy megismerjem Louis Tomlinson-t,  vagy a többi 1D tagot. Nekem csak elég volt a zenéjük ajándéknak. Féltem, ha megtudom, milyenek, máshogy értékelem a dalaikat, ezért inkább nem kutattam. Csak élveztem a hangjukat.

- Komolyan? Akkor szereted a zenénket? - kérdezte szomorkásan. Csak bólintottam. - Akkor miért nem vagy olyan...rajongó? - zavarodott meg.

- Mert csak a zenéteket szeretem. Nem ismerlek titeket. Ha megtudnék rólatok mindent, mint a rajongók, másnak érezném a dalaitokat is. De miért beszélgetsz te pont vele? - néztem élénk kék szemeibe, melyben éreztem; elveszek.

- Ilyet még soha nem hallottam. - mosolyodott el kicsit. - Mert csak itt... - gyorsan szétnézett, majd elnevette magát. - ...oké, az nem jó kifogás, hogy csak itt van hely.

Kicsit én is nevettem, hisz rengeteg szabad asztal volt.

- Az igazság az, hogy már rég meg akartalak ismerni. - hebegte, és kicsit el is pirult. A vörös rózsák az arcán még inkább kiemelték szemeit.

- Engem? Miért? Honnan hallottál rólam? - kerekedett ki a szemem.

- Te vagy a titkos dalíró, nem? - suttogta, hogy csak én halljam.

"A francba. Ezt nem akartam. De honnan jött rá? Ezt nem hiszem el. Most meg fognak ismerni, és lenézni, amiért ilyen számokat írok." Lepleztem lepettségem, és gondoltam, nem adom meg neki azt az örömet, hogy megismerje az érzéseimet. A mutatóujjammal jeleztem, hogy hajoljon közelebb. Elmosolyodott és megtette.

- Most figyelj! - már nagyon kíváncsian nézett rám. - Nem én vagyok az. Én csak egy egyszerű rajzos vagyok. - böktem az előttem heverő lapokra.

- A-a. Már többször is figyeltelek. Mindig ide jársz, és néha kottát is írsz. - rázta meg a fejét magabiztosan.

- Azt hittem a sztárok elfoglaltak, és nincs idejük kémkedni. - csúsztattam a mappámba a  rajzaimat. Azt gondoltam, a legjobb védekezés a támadás. Sajnáltam, hogy Louis csak ezzel a szándékkal jött hozzám, de mit is vártam?

- Nem kémkedtem. Kérlek. Olyan csodás dalokat írsz, muszáj volt találkoznom veled. Egyszerűen tudni akartam. Pont olyan vagy, mint amilyennek képzeltelek. - mért végig mosolyogva. Kicsit elpirultam.

- Legyen. De honnan jöttél rá, hogy a dalotokat én írtam? Tudtommal Simon nem mondja el. - hebegtem halkan. 

- Igen, de ismertük, már annyira, hogy tudjuk ezt nem írhatta Ő. Ez olyan más és...csodás. Addig faggattam, míg el nem mondta, hogy a titkos dalíró ide szokott járni. Ezután minden nap eljöttem ide, és figyeltem. Már amikor legelőször megláttalak, tudtam, te leszel az. Soha nem találkoztunk még, de ismertelek a zenéd alapján. Hihetetlen, nem? - áradozott boldogan.

- Nem. Én nem akartam, hogy megismerjenek az emberek. Most tudni fogják az érzéseimet. - húztam el a szám. 

- Ez az egyik ok, amiért találkozni akartam veled. A dalaid...nagyon szépek, de olyan...fájdalmasak. Miért? - kérdezte halkan.

- Nézd Louis. Örülök, hogy tetszenek az írásaim, de ez az életem. Nem szeretném megosztani. Akármennyire is megismertelek a zenéd alapján, azért még idegen vagy. Mennem kell, bocsi. - álltam fel. Louis tényleg olyan aranyos srác, mint amilyennek képzeltem, és biztos a nyakába ugrottam volna, ha nem ilyen ok miatt találkozunk. Most az egész világ megtudja, ki vagyok én.

- Még a nevedet sem tudom? - állt fel ő is, és pislogott rám nagy szemekkel.

- Sandy. - feleltem egyszerűen, majd leléptem.

Kisiettem a kávézóból. Az ablakon át láttam, amint Louis tehetetlenül ül az asztalomnál, és figyel az üvegen át. Kicsit fájt, hogy így lerendeztem, de amit akart megtudott. Most már kiteregetheti a világnak, ki is vagyok én. Gratulálok. Rájött, és csinált egy király reklámot a bandának. Már látom magam előtt a nagy újságcímeket; Louis Tomlinson megtudta, ki Simon Cowell dalírója. A szemembe könnyek szöktek. Lehet, ez sok ember számára egyszerű hír volt, de ez az én életem. Másoknak csak egy lány, aki borzalmas dolgokon ment át, de én ennél több vagyok. Egy érző ember, akinek ugyanúgy van magánélete, mint másnak. Ugyanúgy él, mint minden ember.