44. ~Visszajön.*

A homokom ráncba szaladt, mikor megéreztem a számomra jegesnek tűnő reggeli levegőt. Erősen ragaszkodtam az álmok édes világához, de ahogy végigfutattam ágymeleg kezem a hideg takarón, kipattant a szemem. Csak az éjjeliszekrényt, hátrébb pedig az ablakot láttam magam előtt. Sehol egy tökéletes férfi test. "Nincs itt Louis." A kezeim erőtlenül indultak vissza magam felé, de valami nem megszokottba ütköztek. Fájdalmasan kaptam fel a kezem, mivel megszúrt valami. Lassan ültem fel, hogy lássam, mi van mellettem. Meglepődtem, mikor megláttam a különös dolgot Louis párnáján. Óvatosan nyúltam a csodaszép vörös sziromhoz. Tökéletes selymessége pontos ellentéte volt érdes kezemnek. A szál rózsa, mellette egy becsomagolt doboz, míg alatta egy apró boríték hevert. Óvatosan vettem a kezembe a fehér papírt. Az elején egy apró hanyag, mégis tökéletes szívecske volt rajzolva. Óvatosan nyitottam ki, és húztam ki belőle a fehér lapot. A szívem vadul vert, ahogy megcsapta az orrom Louis isteni illata. Megteltek vele az érzékeim, ahogy a kezembe vettem a papírt. Lassan olvastam végig, minden sort értelmezve.

"Kicsim!

Sajnálom, hogy egyedül hagylak. Annyira szeretnék veled maradni. Tudom, hogy csak egy hétről van szó, én mégis egy évnek fogom látni. Rossz lesz nélküled, de hálás vagyok, hogy megértőn fogtad fel. Ígérem, hogy minden nap beszélünk, ha nem minden órában. Kérlek, hívj fel, ha valami baj van. Egyből rohanok hozzád. Esküszöm. Ne feledd, mikor ígértél tegnap. Nagyon óvatosan, és soha ne nyisd ki egyből az ajtót. Mindennél jobban szeretlek.

                                                                                             

                                                                                              Louis ♥

Ui.: A levelet is befújtam a parfümömmel, de tudom, mennyire szereted, így hagytam neked egy üveggel. Legalább részben veled vagyok."

Elmosolyodtam, hogy gondolt erre. Imádtam Louis figyelmességét. A kezembe vettem a kis dobozt, és lehúztam a tetejét. Kivillant Lou Armani parfümje. Egy egész üveget vett nekem, ami csak az Ő illatával van megtöltve. Bár ez azért nem teljesen igaz, hisz rajta a parfümmel mindig keveredett a bőrének az illata, amit most nélkülöznöm kellett. Hátradőltem, és az ágy támlájának támasztottam a hátam. Nyomtam egy puszit a kis borítékra, miközben mélyen beszívtam az illatát. Letettem magam mellé, majd a parfümöt vettem a kezembe. Fújtam magamra egy kicsit, hogy mindig érezzem az illatát, majd a rózsára is. A vörös virágot a hasamra helyeztem, miközben ismét a levelet vettem a kezembe. Újra és újra elolvastam, mígnem elhomályosodtak a betűk könnyes szememtől. Hiányzott Louis. Mindennél jobban. Azt kívántam, bárcsak előre tudnám pörgetni az időt, hogy leteljen az egy hét.

*Louis szemszögéből*

Szomorúan bámultam London kivilágított épületeit a repülő ablakából. A srácok nevetése szűrődött be a másik helyiségből. Xbox-oztak. Egyszerűen megőrjített a tudat, hogy egyedül vagyok, de ami még rosszabb volt, hogy Lex is egyedül van otthon. Azt akartam, hogy most azonnal forduljon vissza a gép, vagy adjanak egy ejtőernyőt. Kiugrok a gépből, csak had csókoljam meg ismét Sandy-t. Utáltam a menedzserünket, hogy nem engedte, vigyünk kísérőt. Elmondása szerint nem tenne jót a bandának. "Leszarom, mi tenne jót a bandának, én Lexy-t akarom!" kiabálta egy kis hangocska a szívemben. A sötétség közrefogott. Nagyon kevés fény jutott be a kabinajtón, vagy minek mondják ezt. Hihetetlen, hogy van egy magánrepülőnk, de azt sem tudom, hogy hívják a pilótát. Önző popsztárnak éreztem magam. Fene tudja, hányan ugrálnak körbe, és én alig tudom valakinek a nevét. Amíg nem találkoztam Sandy-val, észre sem vettem ezeket. Ő annyira...más. Olyanokat mond nekem, amit mások nem mernek. Olyanokra ébreszt rá, amiket elfelejtettem. És nem utolsó sorban olyanokat mutat nekem, melyeket még soha nem láttam, tapasztaltam. Féltem egyedül hagyni. "Az a srác bármikor rátalálhat. Hogy lehettem ilyen idióta? Miattam került most veszélybe. Hagynom kellett volna az egészet. Tőle nem tudom megvédeni. Erősebb nálam." A pár nappal ezelőtti emlékek élénken peregtek le a szemem előtt, akárcsak egy film.

*visszaemlékezés*

Végre megtaláltam, és jól kioszthatom. Haraggal telve sétáltam be a nagy kék kapun, és álltam meg a szürke ajtó előtt. Tudtam, hogy itt jön ki. Hihetetlen, egy kis hazugsággal és pénzzel mikre rá nem lehet venni az embereket. Sok infót tudtam meg, amelyeknek végre meglett az eredményük. Nekitámaszkodtam a falnak, és vártam. Már kezdett sötétedni. A félhomály még inkább felcsigázott. Muszáj volt visszaadnom. Alig vártam, hogy kinyíljon az ajtó. Párszor már megtette, de soha nem az a srác jött ki rajta, akit én vártam. Vártam? Ez megfelelő szó erre? Hát, ha úgy értjük; vártam, hogy szétverjem, akkor igen...fogjuk rá. Ismét kinyílt az ajtó, és egy barna hajú srác lépett ki rajta. Megismertem, de biztos, ami biztos leszólítottam. Ellöktem magam a faltól, és megálltam előtte. Lepetten nézett távolságtartó testtartásomra.

- Te vagy Dylan Hunt?

A srác kicsit meglepődött, és hátrébb lökte a fekete edzőtáskát az oldalán. A haja még vizes volt, amit nem csodálok, hisz egy uszoda előtt álltunk.

- Attól függ, ki kérdezi és miért.

Hidegen felelt, és fenyegetőn kihúzta magát. Szélesen elmosolyodtam.

- Louis Tomlinson, és ezért:

Feleltem egyszerűen, és egy jól irányzott ütést mértem az arcára. A táskája lecsúszott a válláról, míg Ő oldalra esett a falnak. Megnyalta a szája szélét.

- Mi  fasz bajod van? Nem is ismerlek, a rohadt életbe. - akadt ki, és vissza akart ütni, de elhúzódtam előle.

Élveztem, hogy én irányítom a "mérkőzést".

- Engem nem ismersz, de a barátnőmet te bántottad 4 évvel ezelőtt. Undorító disznó vagy! Ő nem tudta visszaadni, de én igen.

Még egyszer megütöttem, de ezúttal a szája szélét találtam el, amivel oldalra húzódott. A hirtelen erőhatástól felrepedt alsó ajka, és meg is duzzadt. Megállt, és lepetten kihúzta magát a mondatomra. Ez megzavart, de továbbra is készen álltam arra, hogy bármelyik pillanatban védekeznem kell. Élesen felnevetett, amitől végigfutott a hátamon a hideg, és még inkább felment bennem a pumpa.

- Te vagy a kis Alexa pasija? Hogy tudott egy ekkora seggfejt találni, mint Te? Még most is olyan jó csaj, mint régen?  

Cinikusan elmosolyodtam, miközben újabb ütést mértem ezúttal a hasába, de elugrott oldala. A szememben harag égett. Éppen készült volna megütni, de megállt a keze a levegőben, és én is lefagytam, mikor kinyílt az ajtó. Mindketten odanéztünk, bár tudom, tilos egy "harcban" elterelődnie a figyelmemnek. Három srác jött ki az ajtón, és megálltak Dylan mellett.

- Mi van Haver? Ki ez? - lökött felém a fejével az egyikük.

- Segítsünk? - kérdezte a másik.

Kicsit védekező testtartásba helyezkedtem, és felkészültem, hogy esetleg 4 az 1 ellen verekedés lesz. Tudtam, akkor nincsen esélyem, de a világ összes pénzéért nem futottam volna el. Ha péppé vernek, akkor is megbosszulom amit Sandy-val tett. Dylan érdekesen csillogó tekintettel nézett rám. Láttam a szemében egy erős bosszúvágyat, amiért itt vagyok most, és megütöttem.

- Nem. Majd legközelebb. Lépjünk! Már várnak a többiek. - rántotta meg a vállát a srác.

Lepetten pislogtam párat. Felkapta a táskáját a földről. Végig a szemembe nézett, miközben elment mellettem, és meglökte a vállam.

- Majd legközelebb Hősszerelmes.

Lökte oda nekem a szavakat gonosz vigyorral az arcán. Lepetten figyeltem, ahogy elmennek. Kicsit megkönnyebbültem, hisz négyük ellen nem lett volna esélyem, de zavart, hogy ez történt.

*visszaemlékezés vége, ismét a repülőn*

Meglepett, hogy akkor otthagyott Dylan, de tudtam, nem hagyja annyian. Láttam a szemében, hogy már volt egy terve. Féltettem Sandy-t. Teljesen egyedül van Londonban azzal a borzasztó emberrel. Nem voltam ott, hogy megvédjem. Egy hét hosszú idő, sok minden történhet. Annyira féltem, hogy miattam fog baja esni Sandy-nak. Már bántam, hogy megkerestem Dylan-t. Hagynom kellett volna ezt az egészet. A sötétségből és a gondolataimból kizökkentett, hogy valaki lehuppant a mellettem lévő ülésre.

- Nem jössz játszani velünk?

Lassan emeltem a tekintetem Harry-re, hisz Ő volt az. Féloldalasan mosolygott rám, így kivillantak gödröcskéi. Mindig is irigy voltam rá miattuk. Zöld szeme élénken világított a sötétben, míg göndör haja rendezetten meredezett minden felé. Látta rajtam, hogy félek valamitől, így egyből ijedt lett a tekintete.

- Mi a baj, Haver? Te félsz?

Nagyot sóhajtottam. Megbíztam Harry-ben, Ő volt a legjobb barátom. Kinek másnak mondhatnám el, ha nem neki?!

- Ne mondd el senki másnak. Ígérd meg! - kértem tőle halkan.

Látta, hogy fontos a helyzet, így határozottan rávágta.

- Oké, ígérem.

Lehajtottam a fejem, és belekezdtem.

- Sandy. Veszélyben van, és magára hagytam. Üldözi egy gyerek, aki miattam rá tud találni ismét. Annyira idióta voltam. Nem vagyok ott, hogy megvédjem.

Harry kicsit hallgatott, majd idegesen megszólalt.

- Mi van? Semmit nem értek! Milyen gyerek? Ismét rátalált? Mi van?

A hangjában idegesség, sürgetés és zavartság csengett. Pufogva kezdtem bele ismét.

- Lexy-t négy éve megerőszakolták. Felment bennem a pumpa, és megkerestem a srácot, hogy összeverjem. Kicsit sikerült is, de aztán lelépett a Haverjaival, és tudom, hogy készül valamire. Lex erről nem tud, és félek, hogy ismét rá fog támadni. Nem leszek ott, hogy megvédjem. Féltem, érted? - akadtam ki.

A hangom remegett, ahogy halkan beszéltem. Éreztem, ahogy kikészít a tehetetlenség. Több száz kilométer választ el minket, amit nem bírtam elviselni. Harry lepetten és ijedten szívta be a levegőt.

- Sandy-t...meg...? - nem bírta befejezni, csak lepetten hebegett.

Válaszul csak bólintottam.

- Hűh. Nem mondom el senkinek, de biztos nem fogja megkeresni a pasi. Ha én lennék a helyébe, már nem Lex-et üldözném, hanem Téged, és olyankor nem fogja bántani, mikor nem vagy otthon. Bocs, hogy ezt mondom, de immáron Te lettél az áldozat Haver, és nem Sandy.

Harry szavaiban volt igazság. Mikor Dylan rám nézett, is ezt éreztem. Nekem akart visszavágni. Nekem akart fájdalmat okozni, de mindketten tudjuk nagyon jól, hogy ehhez Lexy kell. Rajta keresztül képesek engem bántani. Ezt nem hagyhattam. Ettől féltem a legjobban, de abban igaza volt Harry-nek, hogy úgy nincs semmi értelme, hogy nem vagyok otthon. Ez kicsit megnyugtatott, de annyira féltettem Sandy-t. Nem bírtam volna elviselni, ha miattam okoznak neki fájdalmat.