II. 15. ~Hmm.*

- Minden rendben lesz, ne aggódj emiatt.

Louis bíztatóan megszorította a kezem. A hideg körülölelt, bár nyár vége volt. De ezt azt hiszem, csak a hely váltotta ki belőlem. Gyűlöltem ezt a rendelőt. Igazság szerint minden rendelőt gyűlöltem. Nem tudom, miért. Talán mert ott mindig túl sok dolog derül ki. Az emberek gyógymódért mennek oda, de általában(!) csak még több kérdéssel jönnek vissza. Legalábbis az én esetemben mindig így volt. Hideg volt a szék, és bár Louis forró teste hozzám simult oldalról, valamint a keze is a hasamon pihent, én mégis fáztam.

- Mi az, hogy ne aggódjak? Azt sem tudom, mennyi idős! Lehet még csak pár napos, de lehet már több hetes!

Kicsit kiakadtam, de Louis is tudta, ez nem miatta van. Csupán a hely még jobban kihozza belőlem az érzelmeket. Rosszul reagálom le az ilyen jellegű félelmem. Azt hiszem, csak azért akadtam ki így, de persze csak halkan, hogy tereljem a figyelmem az elkövetkező dologról. A telefonom órájára néztem, és megállapítottam, hogy ennek a dolognak a kezdetének éppen két perccel ezelőtt kellett volna bekövetkeznie. De én cseppet sem bántam, hogy kicsit húzzuk az időt. Ám ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és kijött rajta egy szőke, kicsit ducibb, idősebb hölgy. Egy középkorú nő állt meg mögötte fehér köpenyben, szív alakú arccal, és végignézett a termen.

- Alexandra Lane.

Mondta, és megismertem a hangját. Vele beszéltem telefonon. Nyugodtsággal beszélt, ami engem még inkább idegesített. Elindultam az ajtó felé Louis-sal a nyomomban. Remegett a lábam, és ez egyre csak fokozódott, ahogy közelebb kerültünk az ajtóhoz. Tommo forró ujjai az enyémben megnyugtattak kicsit, de ez messze nem volt elég. A nő kedvesen mosolygott rám, hisz ez volt a munkája, majd arrébb állt, hogy be tudjak menni az ajtón. Én meg is tettem, de mikor Louis követett volna, elállta az útját.

- Maga nem jöhet be.

Louis kérdőn nézett a barna hajjal keretezett szív alakú arcra, míg én Tommo-ra kaptam a tekintetem. Meginogtam, hogy most nem lesz velem. Ekkor megláttam az ajtó belső részét, ahol már én is álltam, a falon lógó vicces kis jelzést. Egy férfi volt egy vörös vonallal áthúzva. Épp mint a "Tilos dohányozni!" táblák, csak egy pasival a közepén. Ismét Louis-ra néztem, aki elhúzta a száját.

- Megvárlak kint. Minden rendben lesz. Nyugalom.

Aprót bólintottam, és megfordultam. Ellenkezhettem volna, és akartam is, de a nő komoly tekintete megrémített. Ellentmondást nem tűrő arckifejezése szöges ellentétben állt csilingelő hangjával. De ez volt a munkája; nyugtatás, de egyben fegyelemtartás. Az  ajtó becsukódott mögöttem, én pedig jobban szemügyre vettem a szobát. Az első dolog, ami feltűnt, az az volt, hogy biztosan nem ez a rendelő. Itt csak egy íróasztal állt, pár nagy növény, és székek. Egy másik szobába egy ajtó nyílt velem szembe. A hölgy kedves mosollyal az arcán elindult az ajtó fele, majd előtte megállt, és rám nézett. Én követtem.

- A doktor úr már várja Ms. Lane.

Aprót bólintottam, és egy mély levegővel benyitottam. Teljesen biztos voltam, hogy ezúttal már tényleg a vizsgálóba érkeztem, így gyorsabban kezdett dobogni a szívem. Miután becsuktam magam mögött az ajtót, szétnéztem. Ijesztő volt az a fémes szag, ami megcsapott bent, bár próbálták elnyomni valamilyen légfrissítővel. A szemem egyből megakadt a nagy vizsgálóágyon, majd a tekintetem a mellette lévő tartóra tévedt, ahol mindenféle ijesztő műszer sorakozott. Ezek mellett egy asztalon ülve egy fiatal, kedves doktor mosolygott rám. Ekkor jöttem rá valójában, hogy engem egy idegen, 25-30 éves FÉRFI fog megvizsgálni. Kedvesen rám mosolygott, majd maga elé vette az asztalon lévő papírt. Gyorsan belepillantott, majd még mindig az asztalon ülve ismét rám nézett.

- Jó napot Alexandra.

A hangja kellemes és mély volt, pont olyan, mint a szinkronhangok. Lágy és megnyugtató...emlékezetes. Feltűnően végigmért, majd megállapodott az arcomon. Idegesített, hogy ennyire fiatal, bár a kora ellenére, biztos nagyon érti a dolgát. Louis szerint még valami díjat is nyert.

- Jó napot.

Halkan feleltem, és szerintem sütött rólam az idegesség. Kicsit elmosolyodott.

- Azt hiszem, tegeződhetünk, hisz nem vagyunk még olyan idősek, igaz? Will vagyok.

Apró mosollyal bólintottam. Intett, hogy üljek le a vizsgálóasztal szélére, amit én meg is tettem.

- Először csak beszélgessünk kicsit, rendben? Én sem jövök ki jól az idegenekkel. Ismerkedjünk.

Itt már szélesebben elmosolyodtam, és bólintottam. Egészen biztos voltam benne, hogy Ő nem úgy érti az ismerkedést, mint én, de rendes volt tőle. Egészen megnyugtató volt a kisugárzása, és ahogy feltette az első kérdését, éreztem, ellazulok.

- Ki kell töltenünk ezt a lapot szóval szerintem kezdjük ezzel. Megmondod nekem a teljes neved?

- Alexandra Rose Lane.

Elkezdte körmölni, majd felnézett rám.

- És hogy szólíthatlak Alexandra?

- Sandy, Lexy, Lex.

Elmosolyodott, majd feltette a következő kérdést. Nem kellett a papírt néznie, már tudta, mi következik, bár azt hiszem, kicsit magától értetődő volt.

- Mikor és hol születtél?

- 1992. Február 12. Bridge Kórház, London.

Feleltem. Hamar leírta. A keze mozgásából ítélve szépen gömbölyíti a betűket, az Y, G, és egyéb "száras" betűket, jól megkunkorítja.

- Van valami előzetes dolog, amiről tudnom kéne? Például valami betegség, vagy műtét?

Kicsit elgondolkoztam. Szinte azonnal beugrott egy dolog, hisz pont ilyenekre gondolt, de nekem mégis nehéz volt ezt kimondanom. Eszembe jutott Dylan. Tudtam, ez fontos. Kinyitottam a szám, mégsem jött ki rajta hang. Csak néztem a dokit, aki látta, valami gond van. Bíztatni kezdett, én pedig lehajtottam a fejem, és halkan feleltem neki.

- 4 éve megerőszakoltak, de az már régen volt.

Hallottam, ahogy hangosan magába szívja a levegőt, és leejti a tollat az előtte lévő papírra, ami a kemény hátlapnak köszönhetően csattant egyet.

- Sajnálom Lexy.

Felnéztem rá, és szerintem kiolvasta a szememből, hogy most váltani szeretnék témaügyileg. Lenézett a pírjára, és írt valamit, majd ismét fel rám.

- És milyen panasszal érkeztél hozzám?

Kicsit oldalra néztem, a mellette lévő virágra az asztalon. Nehéz volt ezt kimondani, de muszáj tudnia, hisz csak Ő képes segíteni szakmailag.

- A terhességi teszt szerint terhes vagyok, de nagyon halvány volt a második csík. Szeretném megtudni, mire számítsak, és hol tartok.

A válasz csak egy komoly "hmm" volt, majd leugrott az asztalról, és hozzám jött. Tetszett, hogy ennyire laza. Látszott, hogy nem volt az a kimondott mintadiák, de nagyon talpraesett és okos férfi. A fehér köpenye nem volt begombolva és alatta egy semleges, hétköznapi ing pihent világoskék csíkokkal. Tudtam, soha nem szerette a szabályokat, hisz annyira eltért a megszokott doktor kinézettől, de nekem ez csak szimpatikusabbá tette, és könnyebben beengedtem...mármint közel magamhoz, a személyes szférámba.

- Elmaradt a havi menstruációd?

- Az az igazság, hogy még van három napja, de nem tudtam addig várni. Nagyon szédülök, és már hánytam is.

Összeráncolta a homlokát, amit nem tudtam mire vélni.

- Hát...annak még nem kéne bekövetkeznie ilyen hamar, ha még egy hónap sem telt el. Ez érdekes. - kicsit elgondolkozott, majd ismét rám nézett és elmosolyodott. - Jól van Lexy, meglátom, mit tehetek. Kérlek vetkőzz le deréktól lefelé.

A sarokban lévő ajtóra mutatott, amin az "öltöző" felirat állt. Bementem, és lekaptam a nadrágom és a bugyim. Eléggé feszélyezve éreztem magam, hisz más férfi még nem látott meztelenül csupán Louis. Nem voltam ehhez hozzászokva. De abban a pillanatban világossá vált számomra, miért férfi a nőgyógyászok többsége. Jellemző. Áldottam az eget, hogy hosszított trikót vettem fel reggel. Abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak betörne Louis és megvédene, ahogy szokta, de ez egy szükséges rossz volt. Kiléptem az öltözőből, és ahogy megláttam Will-t, egyből felszökött az arcomra a pír. Elmosolyodott, és nagyon figyelt, hogy csak az arcomra nézzen. Ezt díjaztam.

Intett, hogy feküdjek fel a vizsgálóasztalra, amit vonakodva ugyan, de megtettem, anélkül, hogy nemtetszésem kimutattam volna. Will gondosan letakarta a hasam, és onnantól lefelé egy fehér törölközővel, de tudtam, a lábaim terpesze miatt így is tökéletes rálátást kap testemre. Leült a lábaimnál lévő székre, és engem nagyon idegesített, hogy nem tudom, mit csinál.

- Rendben, akkor ez lehet, kicsit kellemetlen lesz. Sajnálom.

Éreztem, ahogy valami hideg, fémes dolog belém hatol, de nem mondhatnám fájdalmasnak. Inkább ahogy Ő mondta, kellemetlen volt. Nem tartott sokáig, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Idegesen ráncoltam a homlokom. Egyszer Will feje jelent meg a törölköző felett, és zavartan mért végig. Nem tudtam hova tenni ezt a tekintet. Legnagyobb meglepetésemre végeztünk.

- Oké. Most kérlek, úgy gyere vissza, hogy csak egy bugyi van rajtad. Már nem foglak annyira kínozni, de ez nagyon furcsa.

Nem értettem, miért mondja ezt, de tudtam, majd a végén kiderül minden. Visszasiettem az öltözőbe, és kijöttem egy száll bugyiba. Azt hiszem, ez sokkal inkább megnyugtató volt. Inkább legyen csak alul valami, de ott legyen rajtam legalább egy bugyi.

Megálltam kint, mivel nem tudtam, mit tervez. Éppen valami kis műszerre ügyködött a szoba sarkában, majd felém fordult.

- Vettem egy mintát, mire végzünk, meglesz az eredmény, bár szerintem itt valami nagyon nem stimmel. Ülj le kérlek a szélére, és dőlj hátra.

Megtettem a kérését. Óvatosan a hasamhoz ért, és megnyomkodta kicsit mindenfele. Közben nagyon "hmm"-ögött, amit megint nem tudtam hova tenni. Idegesen figyeltem. Kiegyenesedett, majd megkért, hogy üljek fel, amit persze megtettem.

- Előre is elnézést kérek, de ez a munkám.

Nem értettem, ezt mire mondja, de mikor óvatosan a melleimhez ért, mindenre rájöttem. Kicsit megugrottam az idegen kezű érintésre, hisz eddig csak Louis ért hozzám önszántamból. De tudtam, nem ellenkezhetek, pedig legszívesebben a világból is kirohantam volna. Azt akartam, hogy Louis ismét ugorjon le a mögöttem lévő kerítésről, és adja oda nekem a pulcsiját, hogy eltakarjam magam, mint Azon az estén. De ez nem történt meg, hisz nem voltam veszélyben. Will egy jól képzet szakember. Louis soha nem törne be. Mikor végzett ismét csak hümmögött, majd visszaküldött, de végre teljesen felöltözhettem. Lassan álltam elé. Ismét az íróasztal tetején ült lezserül, és egy papírt vizsgálgatott. Elé léptem, és kérdőn néztem. Vártam az ítéletet. Tisztára, mint a bíróságon...úgy is éreztem magam.

- Nem értem ezt Lexy. Azt hiszem, nálad azon kevés helyzetek egyike áll fent, mikor a terhességi teszt téved. Ez 10.000-ből 1-szer fordul elő, és pont nálad, bár te is mondtad nagyon halvány volt. Megvizsgáltalak, de terhességnek semmi nyoma nincs. Nem vársz gyereket, sajnálom.

Ledöbbentem a szavain, és hirtelen nem tudtam, mit feleljek. Ő szomorú volt, amit nem értettem. De én, mikor ezt meghallottam, szerintem fiatalodtam 5 évet, bár nem vagyok öreg. Úgy éreztem magam, mintha ujjá születtem volna. Az a sok teher és kérdés, amit reggel óta cipelek a vállamon, most leesett, és elhagytam magam mögött. Vigyorogva kaptam a hasamhoz, majd teljes erőmből megszorítottam rajta a ruhaanyagot.

- Istenem. Köszönöm.

Bár már kezdtem beletörődni az Anyaságba, tudtam, még nem állok rá készen. Valójában titkon reméltem, hogy ezt fogom itt hallani, de ezt még magamnak sem vallottam be. Will szeme lepetten nézett fel rám, majd elmosolyodott. Gondolom, az hitte, én is azon nők közé tartozom, akik keményen dolgoznak egy kisbabán, de ez nem így volt. Koránt sem. Én még nem tudnék ekkora felelősséget a nyakamba venni, ezt Louis is tudja.

- Hát...örülök, hogy így gondolod. Ebben az esetben, igazán nincs mit. De azt hiszem, többet kell innod. A kiszáradás produkálhat ilyen tüneteket ebben a melegben. Szóval megmenekültél egyenlőre.

Szélesen elmosolyodtam és határozottan bólogattam. Annyira megkönnyebbültem és feldobódtam, hogy le sem lehetett lőni. Megbeszéltem még Will-lel a részleteket, és kértem tőle fogamzásgátló tabletta receptet, amit persze szívesen felírt, majd sietősen rohantam ki Louis-hoz. Csak gyorsan odaköszöntem a titkárnőnek, majd már fel is téptem az ajtót, és kint voltam a folyosón.

Louis ott ült, ahol nemrégen még velem várakozott. A hangokra, melyeket az én rohanásom okozott, felém kapta a fejét. Kicsit idegesen mért végig, mikor felpattant. Nem értette, miért sietek ennyire felé. Nyitotta volna a száját beszédre, de ahogy hozzá értem, már ugrottam is rá. Nem voltak sokan a rendelőbe, mégis az a párember kicsit mérges pillantásokat küldött felénk, mikor Louis dereka köré fonta a lábam, Ő pedig egyből megtartott. Erősen szorítottam magamhoz, kezeim a hátán tépték a pólót, de akkor semmi nem számított.

- Nem vagyok terhes! Nem vagyok terhes!

Mondogattam egyfolytában a nyakába. Legszívesebben kiabáltam volna örömömben, de azt itt nem lehetett. Éreztem, Louis-nak először nehéz felfogni a szavaim jelentését, majd hirtelen markoltak kicsit talán erőtlen ujjai a hátamon a pólóba. A bűntudat és a felelősség nehéz köve, szinte egyszerre esett le a szívünkről. Szinte az egész rendelő ettől zengett, de nem érdekelt. Végre nincs semmi baj.