II. 14. ~Az...nem lehet.*

- És mikor mondod el Louis-nak?

Lottie komolyan nézett rám. Éppen felelni akartam, hogy nem tudom, mikor halk léptek jöttek be a nappaliba, és egy csilingelő hang törte meg a szoba szomorúságát.

- Mit kell elmondani nekem?

Ijedten kaptam fel a fejem, de Lottie is. Utáltam, mikor Louis halkan jött be, de ez azért volt, mert azt hitte, még alszunk. Vigyorogva mért végig minket, és éreztem, ahogy lefagy a mosoly az arcáról. Halkan sóhajtottam, és lehajtottam a fejem. "Itt az idő. Még húzni akartam kicsit a dolgot, de ha a sors ezt akarja, hát legyen. Elmondom neki most." gondoltam bele.

- Mi a baj?

A hangja immáron idegesen csengett. Féltem a választól erre a kérdésre. Féltem, mit fog tenni, ha megtudja az igazat. Féltem, hogy elmenekül.

- Én bemegyek a szobába.

Lottie felállt és már el is tűnt. Az ajtó halkan csukódott be utána. Ezért hálás voltam neki, de bár engem is magával vitt volna. El akartam tűnni. Éreztem magamon Louis égető tekintetét. Már biztosan elképzelte a legrosszabbat is.

- Kicsim, minden rendben? Jól vagy?

Óvatosan felhúzott magához, állásba. Nem néztem rá, képtelen voltam a szemébe nézni. Megint én okozok nehézséget neki. Megint miattam van minden. Ha én nem lennék az életébe, megkönnyíteném egy csomó mindentől. A becézése még nehezebbé tette ezt az egészet. Imádtam, mikor így hív, de most fájdalmat jelentett a tudat, hogy esetleg többet nem mondja ezt nekem. Óvatosan az állam alá nyúlt, és maga felé fordította a fejem. Elég sok mindent kiolvashatott a szememből, mivel ijedt lett a tekintete. Halkan próbáltam kierőltetni a szavakat a számon.

- Louis...én...

Nem bírtam folytatni. Féltem, hogy azok a csodás kék íriszek ezután csak a gondot fogják látni bennem. De Ő továbbra is kérdőn nézett rám, és egyre idegesebb lett.

- ...én....terhes vagyok.

Úgy éreztem kellett egy pár perc míg felfogja. Ezalatt az idő alatt hitetlenkedve nézett rám, és kicsit oldalra döntötte a fejét. Kihasználtam ezt a pár percet, hogy az emlékezetembe véssem arca és teste minden egyes mozzanatét. Végül a szemei ijedten vándoroltak le a hasamra. Én is pont ezt tettem, mikor megláttam a második csíkot, viszont ez idióta reakció volt részünkről. Mégis mit vártunk, mit látunk? Hogy nagyobb lett a hasam? Ugyan már! Ez még nem lett volna baj, de mikor már hátrébb lépett két lépést, szíven talált. Kihullott az első könnycseppem ezt látva. Csak álltam ott, mint valami szerencsétlen leprás. Úgy nézett rám, mintha minimum fertőznék, majd a hajába túrt, és elnézett oldalra. Pontosan erre a reakcióra számítottam. Lottie próbált ugyan nyugtatni, hogy nem így lesz, de én tudtam. Louis eltávolodott tőlem. Vett egy mély levegőt, majd komolyan végigmért.

- Az...nem lehet. Ez rossz vicc Lexy.

Ijedten mért végig. Én csak lehajtottam a fejem, és halkan sóhajtottam. Tudtam, ma mindent elvesztek, ami fontos volt az életembe. Mindez egy rohadt csíktól.

- Bár az lenne...Megértem, ha most lelépsz. Menj csak nyugodtan, nem foglak nyaggatni, csak mondd meg, hogy ne keresselek többet.

Összeszorítottam a szemem. Rossz volt ezt kimondani. Nem akartam, hogy elszakadjon tőlem, de ez jelen pillanatban lehetetlennek láttam. A könnyeim a padlóra hullottak, és soha nem fogytak el. Amikor lépteket hallottam, kinyitottam a szemem, de nem néztem fel. Vártam, hogy mikor csukódik az ajtó, de ehelyett két cipőt láttam meg magam előtt. Louis megállt előttem. Lassan néztem fel rá. A szemei csillogtak, azt hiszem Ő is majdnem sírt. Letörölte a könnyeimet, és a keze közé fogta az arcom.

- Nem megyek sehova. Ezzel együtt fogunk megbirkózni, oké?

Lepetten néztem fel rá, amitől nyugtatóan elmosolyodott, és nyomott egy puszit a számra. Egyik kezét elvette az arcomról, és óvatosan a hasamra helyezte. Ő is tudta, nem érezhet még semmit, mégis engem melegséggel töltött el ez a gesztus.

- Ő komolyan az enyém? A miénk? 

Válaszként aprót bólintottam, amitől elmosolyodott. Megnyugodtam, hogy így fogja fel, de hirtelen kicsit szomorkás lett az arca.

- Ugye, nem akarod megölni?

Meglepődtem reménykedő hangsúlyától. Azt hittem, Ő nem akarja majd ezt a csöppséget, de ahogy elnéztem, esze ágában sem volt véget vetni a növekedésének.

- Nem. Hogy akarnám, mikor a miénk?!

Elmosolyodott a válaszomon. Tisztán ki tudtam olvasni a szeméből, Ő is pont ugyanígy gondolta, ami megnyugtatott. Jól esett, hogy így fogta fel, és egyre inkább erősödött bennem az a tudat, mennyire szeretem. Nem is tudom, hogyan hittem, hogy ettől el fog hagyni. Talán azért mert még csak pár hónapja vagyunk együtt...az még nem sok idő.

- Hogyan jöttél rá?

Kicsit elmosolyodtam a kérdésén. Lehúzott a kanapéra, és velem szembe helyezkedett, de a kezét a hasamon pihentette, amitől megnyugodtam. Louis volt a legcsodásabb férfi, akit valaha is láttam. Hihetetlen, hogy képes örülni egy babának tőlem, mikor még alig vagyunk együtt valamennyi ideje.

- Hát akkor indult, mikor nálatok ájultam el először. Aztán utána szédültem, meg hányingerem volt. Tegnap előtt is elájultam egyszer, tegnap pedig hánytam. Lottie kifaggatott, ma pedig reggel a teszttel fogadott. Rávett, hogy csináljam meg, és ott volt a második csík bár nagyon halványan. Utána vagy 20 percig csak zokogtam. Féltem, hogy mi lesz ezután. Én még fiatal vagyok ehhez Louis. Előtted magammal sem tudtam bánni, nem hogy egy gyerekkel. Borzalmas anyaképe lesz. Nézz csak a combomra.

Lehajtottam a fejem, és ismét kicsordult egy könnycseppem. Óvatosan letörölte, majd kicsit megsimogatta a hasam. Hihetetlen, hogy még azt hittem, ha nem is hagy el, nekem kell majd vigasztalnom Őt, erre úgy fogja fel, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy két embernek, akik szeretik egymást gyerekük lesz. Oké, ez természetes, de nem pár hónap után.

- Nyugi Kicsim. Csodás Anya leszel. Együtt megbirkózunk mindennel, ne aggódj. Gondolj csak bele, milyen tehetséges lesz ez a kis lélek. Az Anyja csodaszép, csinos, okos, kedves és mesés dalíró a hangjáról nem is beszélve, valamint az Apja sem utolsó. Tökéletességet alkottunk.

Ebbe eddig még bele sem gondoltam, de igaza volt. Ha nem Ő lesz a tökéletes kisbaba, akkor ki?! De még így is tanulhat rosszat, ha a combomra néz. Louis felnyitotta a szemem egy csomó mindenre, de még Ő sem volt képes teljesen jónak és normálisnak beállítani ezt az egészet. Megremegtem, ahogy belegondoltam, mit fog ez okozni. Nem magam miatt aggódtam...miatta.

- És mi lesz a karriereddel? A banda szét fog esni. Szerintem a srácok és a rajongók hogy fogadnak majd egy ilyen hírt?!

Az utolsó mondatom egy költői kérdés volt, de Ő nem így értelmezte. Erre is válaszolt, és a hangjában olyan nyugalom rejlett, amit nem tudtam felfogni. "Ő hogy nem érzi azt, amit én?".

- Kit érdekel? A srácok szinte a testvéreim, és nem fognak elmenekülni egy ilyen hír hallatán. A rajongóknak meg nem létszükségük megtudni, ha meg rájönnek, hát így jártak. Nem érdekel. Ha ezért kiutálnak, hát kilépek a bandából. De téged...- a tekintete levándorolt a hasamon lévő kezére, majd javított. - ...titeket soha nem foglak elhagyni.

Nem hittem el, hogy ezt mondja. Biztos voltam benne, hogy ez csak egy pillanatnyi érzelemhullám rajta, hogy engem megnyugtasson. Majd amikor ezek tényleg bekövetkeznek, az én lelkemen szárad az egész katasztrófa. Meg fog utálni engem is és a kicsit is. De ezt inkább nem tettem szóvá. Nem akartam elhinni még magamnak sem, hogy ilyen bekövetkezhet. A világ és az ismerősök úgy fogadtak be minket, mint A tökéletes pár. De mi nagyon messze álltunk immáron a tökéletességtől. Louis sóhajtott egyet. Itt láttam rajta némi kételyt, de ismét gyorsan elrejtette előlem.

- Csak azt nem értem...hogyan? Mindig védekeztünk. Soha nem voltunk felelőtlenek vagy ilyesmi, és még így is mindig vigyáztam.

Kicsit megcsóválta a fejét miközben beszélt. Oldalra néztem, és halkan válaszoltam neki.

- Ezt én sem értem.

- Ez annyira ködös. Az egyik pillanatban még a legjobb barátom vagy, aztán meg máris terhes leszel tőlem. Ezért aztán akarhattuk annyira, hogy én vezesselek be mindenbe.

Felsóhajtottam. Igaza volt. Alig volt együtt két normális hónapunk. Hihetetlen egy rossz óvszer, vagy egy halvány csík hogyan képes kettévágni egy boldog történet független folytatását. Azzal nyugtattam magam, hogy legalább az életemnél is jobban szeretem.

Louis felém kapta a fejét, de olyan hirtelen, hogy én is azonnal rá néztem. Szomorúságnak vagy elkenődés bármilyen jelének már nyoma sem volt. Inkább felfedeztem rajta izgatottságot és várakozást. Ismertem már Louis hirtelen hangulatváltozásait, de soha nem gondoltam volna, hogy erre egy ilyen komoly helyzetben is képes.

- Voltál már orvosnál?

Kicsit elmosolyodtam, hisz a kedve rám is átragadt, de én nem bírtam megszabadulni a bennem dúló millió negatív érzelemtől. Hősnek láttam Őt, amiért képes ennyire egyszerű lenni. Bezzeg amikor majd éjszakákon át fent kell maradni a sírás miatt, ki fog átkozni. Most még minden szép és nagyszerű.

- Alig két órája tudtam meg.

Kicsit komolyabb lett, de az csalóka mosoly még mindig ott égett a szája szélén.

- Te jó ég, akkor menjünk! Tudni akarom, hogy kisfiú lesz.

Halkan felnevetett, mire az én szemem lepetten kerekedett ki. Nem bírtam felfogni, egyszerűen képtelen voltam megérteni Louis-t. Oké, hogy férfi, így nem tudja, hogy még ezt nem lehet megállapítani, de az, hogy ennyire egyszerűen kezeli, letaglózott.

- Te nem fogod fel ezt az egészet?

Kicsit meglepődött, majd az arcomhoz nyúlt és végigsimított rajta. Nem értettem, ez hogy jön ide, de jól esett érezni magamon forró érintését.

- De felfogom, és örülök. Tudod, mindig azt képzeltem magamba, hogy egy csodaszép, okos nő ül mögöttem a padon, miközben én a kisfiammal focizok a parkban. Te vagy az A nő, és Ő az A kisfiú. - mutatott először rám, majd a hasamra.

A levegő megakadt a torkomon, és éreztem, ahogy több oxigén nem áramlik a tüdőmbe. Nem tudtam, mit felelni, és nem is akartam. Elmosolyodtam, és tűrtem, ahogy egyetlen egy könnycsepp elhagyja a szemem, majd megöleltem Louis-t. Olyan erősen bújtam hozzá, ahogy csak tudtam. Éreztem, Ő is úgy szorít, mintha az élete múlna rajta. Kellettünk egymásnak, nem tagadom. Szükségünk volt a másikra, de kérdés, hogy ezen egy kisbaba mennyit fog változtatni. Talán mindent, talán semmit. Talán az életem dől romba, talán még szebb lesz. De tudtam, az életem zsákutcába érkezett. Louis bármelyik nehéz pillanatban elhagyhat majd, és ezt maximálisan megértem, hisz miattam/miattunk nem kockáztathatja a karrierjét, bár elmondása szerint megtenné. Ezzel csak az a baj, hogy én tudom, képtelen lennék élni nélküle, és normális esetben nem is tenném, de most megváltozott minden. Most már muszáj élnem, hisz ellenkező esetben magammal rántom ezt a kis csöppséget is lényegtelen a hasamban van-e még vagy már nincs. Nem akartam, hogy olyan szörnyű legyen a gyerekkora a szülei miatt, mint nekem volt. Azt hiszem az a legnagyobb hiba, amit életem során elkövettem, hogy függővé tettem magam valakitől. Még ha ez a valaki Louis is, butaság volt ennyire meggátolhatatlanul és visszafordíthatatlanul beleszeretnem. 

Nem tudom, hány perc, óra, nap telt el, de nem is érdekelt. Csak maradtunk úgy, ahogy voltunk, egymás karjaiban. A nyakába temettem az arcom, és az sem érdekelt, hogy már megszoktam az illatát, továbbra is mélyeket szippantottam bőrének illatából. Tudtam, neki is millió kérdés kavarog a fejében, csak az nem volt világos számomra, hogy neki is olyan búsak-e, mint nekem. Pár léptet hallottam, és bár egyáltalán nem volt kedvemre, eltávolodtam Louis-tól, és hátranéztem. Ő is mögém szegezte a tekintetét valamire. Lottie állt ott, és megszeppenve nézett ránk.

- Én csak...nem hallottam semmilyen hangot már vagy fél órája, és megijedtem.

Nem tudtam hirtelen, hogy a fél órát soknak vagy kevésnek találjam-e. Kicsit talán mindkettő volt, de nem számított. Louis nem figyelt húgára, ehelyett rám nézett, és ismét komoly lett.

- Hívj fel egy dokit.

Átgondoltam a dolgokat, és csak egyetlen kérdés merült fel bennem, amit fel is tettem.

- De kit?

Louis komoly gondolkozó fejet vágott. Lottie felé fordultam, aki látszólag semmit nem értett, de mosolygott, hisz még itt van velem Louis.

- Örülök, hogy nem vert éket közétek ez az egész.

Kicsit elmosolyodtam, és hátranéztem Louis-ra, aki éppen nagyba nyomogatta a telefonját. Csak mosolygott, majd közelebb hajolt a telefonhoz. Pár pillanat után felnézett rám, majd egyből vissza.

- Itt vagy egy...ja nem. Ő ma nem rendel.

Nem láttam, ki az, csak annyit, hogy jó hosszú neve van. Louis pillanatok alatt nyomkodott valamit, majd ismét megszólalt.

- Na Ő még jobb. Azt írják, valami díjat is nyert, és nagyon kedves. Dr. Navarro a neve.

Aprót bólintottam. Louis elém nyomta a telefonját, ahol immáron a doki száma volt betárcsázva. Csak rá kellett nyomnom a hívás gombra. De én képtelen voltam megtenni. Csak bámultam Louis telefonjának karcos képernyőjét. Eszembe jutott, mikor leejtette az utcán, és nekicsapódott egy oszlopnak. Én elszörnyedve néztem, ahogy kopog a betonon a készülék, míg Ő csak nevetett, és felvette. Megtörölte a combján a gatyájába, majd visszacsúsztatta a zsebébe. Ő soha nem aggódott semmiért. Soha nem vett komolyan egy hibát vagy balesetet sem, de persze csak bizonyos határokig...ezért nem is értettem, ez a helyzet miért nem lépi át a tűréshatárát.

Végül megadtam magam, és rányomtam a gombra. Bár nagyon féltem, mit fog velem tenni a doki. Egyetlen egyszer voltam csak nőgyógyász vizsgálaton, akkor sem emlékeztem rá. Azután a bizonyos "Dylan-nel töltött" este után öntudatlan állapotban vizsgáltak meg a kórházban.  A fülemhez emeltem a kicsengő telefont.

- Dr. Navarro rendelője. Miben segíthetek? - egy kellemes női hang szólt bele.

Mély levegőt vettem. Félve pillantottam Louis-ra. Csak bíztatóan bólintott, de én csak néztem rá.

- Halló? Van ott valaki?

A nő idegesen kérdezősködött. Gondolom Louis hallotta, mivel már nyúlt is a telefonért. Látta, képtelen vagyok beszélni. Éreztem, azért nem kezdte Ő, mert gondolta, furcsa lenne, ha egy férfi hívná egy nőgyógyász irodáját, de tudtam, kész átvenni a telefont, még ha ez zavarba ejtő is. Gyorsan megszólaltam, amitől visszahúzta a kezét, és elégedetten elmosolyodott.

- Jó napot. Egy időpontot szeretnék kérni mára.

A nő hallhatóan kifújta a levegőt, hogy mégsem szórakozás volt a hívás. Pár billentyűzet hangot hallottam, majd már mondta is az időpontot.

- Fél 3-ra tudom bejelenteni, jó lesz?

- Igen.

- Milyen névre írhatom be?

- Alexandra Lane.

- Rendben Kisasszony, beírtam magát.

Megköszöntem, majd letettem. A hölgy kedves volt, mégis ijesztő, de ezt nem önszántából tette. Csupán azért láttam így, mert azon a helyen dolgozott és jelentett be, ahova én nem akartam elmenni. Féltem tőle, nagyon. Hirtelen azt sem tudta, hogy jutottam ilyen helyzetbe. Csak annyit éreztem, hogy Louis a hasamra csúsztatja a kezét, és kedvesen rám mosolyog. Forró ujjait még ruhán keresztül és éreztem. Ujjbegyeiben lüktetett a vér. Sebes pulzusából tudtam, azért Ő sem kezeli olyan egyszerűen ezt az egészet, ahogy mutatja.