II. 11. ~Valóban.*

Kedves Olvasóim!

Új történet jelent meg a már korábban linkelt blogon. ITT! Ez a történet a Nobodyknows how can I love you. Ennek az identitásával hasonló az Everything for you, ami elejétől a végéig felkerült. Aztán ott van a Wrong perfection Louis-os fanfiction. És persze a fejléc alatt megtaláljátok az eddigi blogjaimat is.  Szóval olvassatok, és komizzatok oda is és ide is, ha tetszik a rész. Jó olvasását. #smile.

II. 11. ~Valóban.*

Miután ejtettük az előbbi igencsak érdekes témánkat Zayn-ről, elkezdtük nézni a tévét Lottie-val. Már délután volt, hisz a tegnapi fesztivál miatt sokáig aludtunk reggel. Teljesen felborult az időérzékem ettől a későn fekvés és keléstől. Lottie telefonja megcsörrent, amitől kicsit összerezzentem. A lány az asztalhoz kapott a készülékhez. Elmosolyodott, mikor meglátta a hívószámot, majd felvette. Joy hívta.

- Szia Anya...Igen....Juj, nagyon király volt...Igen...Igen...Majd otthon mesélek, most hosszú lenne...Sajnos...Már csak pár napom van...

Szomorúan rám nézett, mire éreztem, mondanom kell valamit. Felvetettem egy ötletet, amit csak tátogni mertem.

- Maradhatsz tovább, ha akarsz. Én örülnék neki.

Annyira megszerettem Lottie-t, hogy igazán nem bántam, ha itt marad még egy kis időre. Louis majdcsak tud nélkülözni, bár már nekem is nehezemre esik tartani magam tökéletes alakja mellett. A lány szeme lepetten csillant meg, majd visszakérdezett.

- Komolyan mondod?

Csak boldogan bólogattam, és próbáltam még a valóságnál is meggyőzőbb lenni, hogy biztos legyen válaszomban. Boldogan küldött felém egy puszit, majd vigyorogva beszélt a telefonba.

- Anya, Lexy azt mondja, maradhatok még, ha akarok....De addig még van idő... Igen, és az elején úgysem csinálunk semmit...DE ANYA!...Igen...De...Jó, szia.

Mérgesen nyomta ki a telefont. Ebből arra következtettem hogy nem maradhat, de nem tudtam az okát.

- Na?

Szomorúan nézet rám, és dobta le maga mellé a telefont a kanapéra. A rózsaszín tokos kis készülék még pattogott kicsit, majd megállapodott két párna között.

- Haza kell mennem, hogy készüljek a sulira. Nyelvvizsgázok év elején és tanulnom kell rá.

Elhúztam a szám. Ez elég jó indok tekintve, hogy már csak pár hete van akkor vissza. Kellemetlenül éreztem magam, hogy felvetettem ezt az ötletet, és csak nehezebb lett neki. Bűntudatom volt, hogy ezért most rossz neki.

- Jaj, sajnálom Lot. Akkor tényleg haza kéne menned. A nyelvvizsga fontos.

Nagy sóhajjal felelt. Ő is nagyon jól tudta, hogy fontos.

- Igen, az. Pedig úgy maradtam volna még.

Én is örültem volna neki, de a nyelvvizsga komoly dolog. Arra sokat kell készülni. Nem akartam, hogy miattam ne sikerüljön, így ráhagytam Lottie-ra.

Hirtelen hatalmas hányinger tört rám. Lehunytam a szemem, és hátradőltem. Vártam, hogy megint elmúljon, mint ahogy eddig mindig tette. De ezúttal ez valami más volt. Most nagyon erősen éreztem megindulni a hasam tartalmát felfele a torkomon. Csak az lebegett a szemem előtt: "Ne most! Ne most!". De a belső kényszer felül kerekedett az akaratomon. Villám tempóban pattantam fel, és rohantam a vécéhez. Ennyire erős hányingert még soha nem éreztem. Nem mondhatni, hogy gyomrom egész tartalma elhagyta testem, szinte alig szabadult valami, mégis annyira erős volt az inger, hogy nem bírtam elhagyni a kagyló fölé görnyedt testhelyzetemet. Lottie kopogását hallottam az ajtón.

- Lexy jól vagy?

Köhögtem párat, majd gyorsan a csaphoz léptem. A számba öntöttem egy adag szájvizet, majd jó ideig öblögettem, hogy eltűnjön ez a szörnyű íz. Utáltam hányni. Világ életemben ez volt az, amit soha nem bírtam. Utáltam érezni, ahogy a gyomrom tartalma a gyomromba, majd ismét a számba kerül. Undorító volt. Köhögve nyitottam ajtót Lottie-nak. Éreztem magamon, hogy sápadt vagyok, de arckifejezéséből még inkább nyilvánvaló lett, nem festek valami jól.

- Jól vagy Lex? Miért hánytál?

Egy vállrántással próbáltam lerázni magamról a kíváncsiskodó kérdéseiket.

- Nem tudom.

De sajnos nem hagyta annyiba. Nem érte be ennyivel.

- Gyomorrontás? Vagy lehet egy vírust kaptál el?

Tudtam, aggódik, így muszáj volt felelnem. Nem hagyhattam kételyben, hisz azt én is úgy utálom.

- Nem tudom. Mostanában gyakran szédülök, vagy ájulok el, és fog el hányinger, de még soha nem hánytam.

Lottie szeme lepetten mért végig. Kicsit meg ijedt, ha jól láttam, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Hisz tegnap hatalmas buli volt.

- Sandy, ez nem véletlen.

Komolytalanul néztem rá, majd levágtam magam a kanapéra. Az ölembe vettem egy párnát, és megfogtam a telefonom is.

- Csak másnapos vagyok. Nincs gáz, és ne is ijesszünk meg ezzel senkit, oké?

Utaltam rá, hogy nem kéne elmondani senkinek sem. Lottie csak szomorúan bólintott. Azt hiszem, beletörődött, amiért hálás voltam. Én magam sem tudtam, mi ez, de azt hiszem, csak másnapos voltam. Nem akartam ezzel az aprósággal senkit sem felidegesíteni. Pláne nem Louis-t, hisz akkor úgy vigyázna rám, mint egy kisbabára. Egy szabad lépésem nem lenne. De ezért azért hálás voltam neki, hisz ez is csak azt bizonyítja, hogy szeret. És én is mindennél jobban szerettem Őt. Louis lett az életem.

*Zayn szemszögéből*

Egész nap azon agyaltam, amit Sandy mondott tegnap este. Amikor elájult kijózanodtam, és még ha az előtte lévő időszak ki is esett, arra emlékszem, hogy felnyitotta a szemem. "Felnyitotta a szemem? Mire? Én nem vagyok szerelmes! Vagy mégis...?". Magam sem tudtam, mit érzek. Érzelmek tömkelege vívott bennem vad csatát, és utáltam, hogy nekem ebbe nincs beleszólásom. Utáltam, hogy ki vagyok szolgáltatva saját magamnak. Utáltam, hogy kezd megmutatkozni a valódi arcom, amit annyira próbáltam elrejteni. Csak Perrie ismeri igazán, és megint csak Ő. Akarva akaratlanul is egyfolytában Rá gondoltam. Nem tudtam kiverni a fejemből. Egyszerűen nem ment. Lementem a konyhába, és ittam egy pohár vizet. Már igencsak a délután vége fele járt az idő. Biztos volt 7 óra, de a nagy üvegfalon még világosság áradt be. Leültem a pulthoz háttal a nappalinak, és lassan kortyoltam a vízbe. Élveztem, ahogy hidegen csúszik le a torkomon. Jól esett, hogy végre valami lehűti forró testem. Úgy éreztem, menten meggyulladok. Ilyet még soha nem éreztem azelőtt. Ekkor Liam jött be a kertből. Lerúgta a lábáról a papucsot, majd hozzám jött. Kivett a hűtő melletti nagy tálból egy csokit, és leült mellém. A papír csörgése ijesztően vágott a gondolataim közé. Ekkor tűnt fel neki, hogy valami nincs rendben. Beleharapott az édességbe, majd komolyan rám nézett.

- Baj van Haver?

Sóhajtva lehajtottam a fejem. A homlokom a hideg pulton támasztottam. Azt hiszem, valójában szükségem volt arra, hogy beszéljek erről valakivel, hisz ez az egész helyzet új volt nekem. Még soha nem buktam ki eddig egy lány miatt sem, pedig eddig szemrebbenés nélkül lefeküdtem Perrie-vel is. "Lehet, hogy Sandy tényleg felnyitotta a szemem? Én tényleg szeretem Perrie-t, és függök tőle? NEM! Az ki van csukva. Én egy önálló ember vagyok. Nincs szükségem senkire. Nem függök senkitől!". Lassan néztem fel Liam-ra, aki ijedt fejet vágott. Még soha nem látott ennyire gyengének, és ez a tudat kiakasztott, de előtte igazán nem kellett rejtegetnem ezt a énem. Hisz a tesóm volt.

- Lehetséges lenne, hogy én szerelmes vagyok?

Liam szemei lepetten pásztáztak végig, majd egy nevetséges mosoly terült szét az arcán. Ebből láttam nem hisz nekem.

- Te? Szerelmes?

Kérdőn  húztam fel a szemöldököm. Nem kérdést akartam kapni, hanem választ, bár én pontosan ugyanezt kérdeztem magamtól. Látta, hogy most igazán nem erre van szükségem, hanem egy megértő barátra, így gyorsan elkomolyodott.

- Bocs. Zayn, amióta ismerlek, még soha nem voltál szerelmes. Faltad a csajokat, de egyik sem keltett benned semmit. Ki az?

Igaza volt. Én sem írhattam volna le jobban az elmúlt éveimet. Lételemem volt a nők által keltett élvezet, de még soha nem vezettem bele komolyabb érzelmeket. Talán csak egyszer, mikor legelőször voltam Perrie-vel. Azt hiszem az igazán őszinte volt. Kis hezitálás után, kinyögtem azt a bizonyos nevet, mely felkavart bennem és körülöttem mindent.

- Perrie.

Liam nem mondhatnám, hogy meglepődött, ami megzavart.

- Gondoltam. Még Te sem bírod egy éven keresztül ugyanazt a csajt ágyba vinni érzelmek nélkül. Összeilletek.

És ismét csak igaza volt. Mindenben, de főleg abban, hogy összeillettünk. Hisz Perrie is ugyanolyan vad mint én. Ugyanúgy benne van bármiben, és soha nem hátrál meg. Soha nem mutatja magát gyengének, és utálja ha mégis annak látják. De én láttam már a legrosszabb állapotában is....pont ahogy Ő engem.

- Szerintem beszélj vele.

Lepetten néztem fel a srácra. "Ezt Ő sem gondolhatja komolyan!" ez volt az első gondolatom, aztán kezdtem észhez térni: "Bár lehet az lenne a legjobb.". De nem tudta, hogy csináljam. Hisz mégsem állhattam elé, hogy: "Figyelj csak Perrie, azt hiszem szeretlek, de még nem vagyok benne biztos, mert fogalmam sincs, milyen, amikor valaki szerelmes.". Egy dologban voltam biztos, hogy nyugodtan kellett gondolkodnom kicsit.

- Oké, átgondolom. Kösz Liam.

A poharat is ott hagytam, hisz tudtam, úgyis elpakolja. Felrohantam a szobámba. Fogalmam sem volt, mit kéne tennem, csak abban voltam biztos, látnom kellett Perrie-t. De ezúttal nem úgy, ahogy eddig minden alkalommal. Ezúttal nem az ágyban alattam. Ezúttal a csodás, kék szemeit akartam látni, és édes mosolyát magamon érezni. Nem bírtam ezt a tehetetlenséget. Nem bírtam tétlenül tűrni, ahogy beférkőzött az elmémbe. Előkotortam gatyám zsebéből a telefonom, és kikerestem az immáron jól ismert számot. Kis idő után felvette.

- Mikor jössz Zayn?

A hangja szomorkás volt, és meglepett, hogy egyből ezzel kezdi. Fájdalmat okozott, hogy azt hiszi már csak ezért mehetek, bár ahogy az elmúlt időben bántam vele, nem csodálom. Lehajtottam a fejem, és halkan kezdtem beszélni.

- Mindjárt. Lehetséges? Nem zavarok?

Hallottam, ahogy magába szívja a levegőt. Eddig még soha nem mondtam ilyet. Soha nem kérdeztem, zavarok-e. De most a valódi érzékeny Zayn a felszínre tört hála Perrie-nek, és még Őt is meglepem vele.

- Zavarni? Zayn jól vagy?

Lepett volt a hangja, amit nem csodáltam. Még magam is megleptem.

- Igen. Beengedsz?

- I-igen. Gyere! - hebegett zavartan.

- Oké. Sietek, ígérem.

Most biztos azt gondolta, milyen furcsa vagyok. Milyen idióta lettem hirtelen, de azt hiszem, feldobott, hogy láthatom. Azt hiszem, vártam, hogy végre csak spontán legyek vele. De féltem is, hisz most kiderül minden. "Most elmondom neki!".

Azt mondják, ha valaki különleges számunkra az egyből megérezzük. Azt mondják, ha valaki iránt szerelmet érzünk az olyan erős, hogy nem hagy minket nyugodni. Itt dőlt meg ez az állítás. A szerelem addig képes lappangani, míg valaki fel nem nyitja a szemünk. Míg valaki a feje tetejére nem fordítja az egész látószögünket. Így tudjuk csak észrevenni azokat az apró különlegességeket, melyek szerelemre késztetnek egy ember iránt. Egyszer mindenki rájön, ki mennyit ér, és mit képes megtenni érte. Hát én most jöttem rá. Abban a pillanatban, mikor beültem a kocsiba. Akkor jöttem rá, hogy Perrie-ért a csillagokat is lehoznám az égről. Ő velem volt, és bármit tettem vele, soha nem hagyott el. Mindig mellettem állt, amit eddig soha nem értékeltem, de most mindennél többet jelentett számomra.