36. ~Nyomozó.*

Volt egy Louis nélküli napom. Nem volt sok kedvem a szobában ülni. Úgy döntöttem, kihasználom, hogy egyedül vagyok. Magam sem tudom, mi elhatározásból tettem ezt, egyszerűen csak érdekelt. Bevágtam magam egy taxiba, és megadtam neki a címet. Azt hiszem a kíváncsiság hajtott, amit még soha nem éreztem ennyire erősen. Ha Louis ezt megtudja, megöl, pedig biztos voltam benne, Ő is hasonló cipőben jár, mint én. A kérdés csak az, Ő meddig jutott, és én meddig tudok jutni egy nap alatt. A taxi kitett a nagy, szürke épület előtt, mely fenyegetőn magasodott fölém London egyik csendes környékén. Óvatosan mentem be. Bent nyomasztó hideg és állott szag fogadott, ami nem volt kellemes a kinti meleg, nyári idő után. Egy pillanatra megtorpantam, és szétnéztem. A pultnál egy fiatal srác ácsorgott, és zavartan kémlelt. Nem tudta, mit keresek itt...nem is csoda. Hozzá siettem. Feltűnően mért végig, és szívta be a levegőt. Gondoltam kihasználom nőiességemet...már amennyire az adatott nekem.

- Miben segíthetek Szép hölgyem? - kérdezte remegő hangon.

- Én egy válási nyilatkozatot keresek. Reménykedem benne, hogy itt megtalálom. - mosolyogtam kedvesen, és a pultra támaszkodtam.

- Sajnálom, de nem adhatunk ki semmilyen adatot, csak ha van engedélye.

Ettől féltem. Pedig nagyon meg akartam tudni, és nem tágítottam. Biztos, Louis is elért már valamit, de Ő nem a bájával, hanem a pénzével hódít. Én beértem, a női erőmmel, és azt hiszem bevált, mivel ahogy közelebb hajoltam a sráchoz az asztal felett, láttam, ahogy gyorsabban veszi a levegőt. Arra gondoltam játszom a bajba esett kislányt. Louis szerint erre buknak a pasik, és úgy érzik, ki tudnak használni. Hát most én használom ki őket.

- Kérlek. Már mindenhol kerestem az Édesapámat. A nővérem beteg, és szeretném, ha az Apám vele lenne. Meg kell találnom. Kérlek...- gyorsan elolvastam a névtábláját. - ...Kevin. nagyon sokat jelentene nekem, és hihetetlenül hálás lennék.

Meglepődtem, mennyire élethű lett az alakításom. A srác nagyot sóhajtott, és az órájára pillantott. Kijött a pult mögül mellém.

- Legyen, de csak kevés időnk van, mert mindjárt jön a felettesem. Ha ezt megtudja, megöl.

Szélesen elmosolyodtam.

- Nagyon köszönöm Kevin.

Elindultunk egy folyosón, majd bementünk egy nagy irodába.  Az állott por szaga terjengett a levegőben. Ahogy Kevin felkapcsolta a lámpát, megláttam, mennyi porszem száll a levegőben. A hosszú polcokon tömérdek dosszié sorakozott. Mindent por lepett el. Ámulva mértem végig a nagy polcokon, és a sok papíron.

- Kiket keresünk? - kérdezte óvatosan.

- Troy Austin és Johanna... - ezen a ponton esett le, hogy nem tudom, mi Louis anyukájának leánykori neve. "Francba!" - ...csak ennyit tudok. Apám, és Anyám nem házasodtak össze, csak kevés kalandjuk volt, így születtünk mi a nővéremmel. Nem tudom Apám akkori feleségének a nevét, csak annyit, hogy Johanna. - adtam egy kibúvó választ, mikor Kevin értetlen nézett rám.

- Hát nem könnyíted meg a dolgunk... - kérdőn nézett rám, mivel nem tudta a nevem.

- ...Sandy.

Édes mosoly ült az arcára a nevem hallatán, majd elindult az egyik polc felé. Talán három évvel lehetett idősebb nálam, többel nem. Sajnáltam, hogy át kell vernem, mivel nagyon rendes srác volt, de ez egy szükséges rossz. Megállt a legelső sor legelejénél, az "A" betűnél, mivel Austin.

- És válási papírokat keresünk, igaz?

- Igen.

Hosszan nézegette a sor, majd kikapott egy vastag dossziét.

- Szerintem ebbe lesz.

Egy asztalhoz mentünk, amelynél nem voltak székek, így rátámaszkodtunk, és úgy kezdtünk lapozni a vastag dokumentumokat. Egyből a "T"-hez ugrottunk. Nagyon sok Troy Austin volt. Közben próbált beszéltetni Kevin, és érdeklődött irántam, de soha nem adtam neki egyenes választ.

- Itt van egy ilyen válás.  - mutatott egy papírra.

Közelebb hajoltam, hogy jobban szemügyre vehessem a gyenge fényben. Már kiszámoltam fejben, hogy kb. 1996-ban kellett lennie annak a válásnak plusz, mínusz egy év, hisz Louis akkor 5 éves volt.

- Igen, ez az. Istenem, köszönöm szépen Kevin. - öleltem meg.

Éreztem, ahogy vadul dobog a szíve a gesztusomra, ezért gyorsan el is toltam magamtól. Előkaptam a telefonom, és lefotóztam a papírt, így meg tudom majd nézni pontosan.

Gyorsan elpakoltunk, és mintha itt sem lettünk volna, kimentünk a pulthoz. Kevin szélesen vigyorgott, de én is. Viszont azt hiszem, nem ugyanannak örültünk ennyire. 

- Sandy, nem adnád meg a számod? Elmehetnénk valahová mondjuk vacsorázni. - mondta édes vigyorral az arcán, és kicsit el is pirult.

Szomorkásan elmosolyodtam. Ezt látva elszállt az a kevés bátorsága is.

- Sajnálom Kevin, de nekem már van valakim.

- Persze, hogy van egy ilyen csajnak. Idióta vagyok. - motyogta halkan.

Kicsit elmosolyodtam, hisz ezt bóknak vettem.

- Rendes srác vagy Kevin, nagyon köszönök mindent. Örök hálám.

Hozzá hajoltam, és nyomtam egy óvatos puszit az arcára. Láttam, ahogy elpirul, amint eltávolodok. Tetszett, hogy ezt váltom ki egy pasiból, de eszembe jutott Louis és Troy, így sietősen elköszöntem. Elindultam a kijárat fele, de Kevin még utánam szólt.

- Jobbulást a nővérednek, és remélem megtalálod Édesapád.

- Köszönöm. - fordultam meg mosolyogva, majd kimentem.

"Milyen rendes srác...kár, hogy így átvertem..." gondoltam magamba, de a cél szentesíti az eszközt. Fogtam egy taxit, és a lefényképezett iraton lévő címet adtam meg neki. Még szerencse, hogy London-ban van a cím, de egy eléggé külvárosi részében.

Nem telt bele sok időbe, már a ház előtt is álltam. Legalábbis nekem nem tűnt soknak, mivel féltem ettől az egésztől, mégis hajtott valami előre. Én sem tudom, pontosan mi. Remegő lábakkal és vadul dobogó szívekkel léptem ki a taxiból, miután kifizettem. Egy barátságos, fehér családi ház állt előttem. Óvatosan lépkedtem fel az ajtóhoz. Kicsit félénken nyomtam be a csengőt. Lehet ez a nagy alkalom, hogy meglássam azt az embert, akit Louis úgy utál. Igazából magam sem tudtam, miért akarom ennyire látni, csak kíváncsi voltam. És szerencsére, meg is találtam a keresett címet. Már csak az a kérdés, jó-e. Az ajtó lassan kinyílt, és egy kedves kislány nyitott ajtót. Talán 14 lehetett. Gyönyörű kék szeme volt, amelyben Louis íriszeit véltem felfedezni. Még jobban hasonlított az árnyalata Tommo-éra, mint a lányoké. A szavam is elállt. A lány arca szép volt, de nem olyan, mint Louis-é. A haja barna volt és göndör. Ez egyáltalán nem hasonlított szerelmemére. Kedvesen erőltettem ki a szavakat a számon.

- Szia. Én Troy Austin-t keresem. Itt van?

Aprót bólintott, majd hátrakiabált.

- Apa! Egy lány keres!

Teljesen elképedtem, hogy ezt mondta: "APA". "Louis soha nem mondta, hogy van még egy féltestvére. Talán nem is tud róla." futott át az agyamon. Beleremegtem a gondolatba. A lány továbbra is kedvesen méregetett, és megvárta, míg mellé jön Troy. Egyáltalán nem ilyen férfire számítottam. Egy kopaszodó negyvenes pasi állt előttem. A szemei tökéletes hasonmásai voltak Louis-énak, de más hasonlóságot nem láttam. Hihetetlen volt. Kedvesen mosolygott rám, miközben kislányát karolta át.

- Miben segíthetek?

- Jó napot. Én Alexandra Lane vagyok, és sokat kutattam maga után. Lenne pár kérdésem. Szánna rám kis időt, kérem? - hebegtem zavartan, és felé nyújtottam a kezem udvariasan.

Mosollyal az arcán megrázta a kezem.

- Troy Austin. Jöjjön beljebb!

- Köszönöm szépen.

Levetem a cipőm, majd bementünk a nappaliba. Igazán otthonos házuk volt. Egy középkorú, barna, göndör hajú nő sietett le az emeltről. Már tudom, honnan örökölte a kislány az adottságait.

- Mi történt Drágám? - jött hozzánk.

- A hölgynek lenne hozzánk pár kérdése. - magyarázta Troy.

- Igazán? Miről? - fordult felém a hölgy.

- Engem Joy és Louis érdekelne... - hebegtem zavartan.

A férfi és a nő szeme kikerekedett, míg a kislány zavartan nézett rám. 

- Liz, kérlek vidd fel Georgia-t, és figyelj rá! - mondta komolyan Troy.

Látszott, hogy ezek a nevek megviselték, és nem beszélt róluk sokat.

A nő és a kislány eltűnt az emeleten, mi pedig leültünk a nappaliban. Megijedtem ettől a hírtelen jött komolyságtól, de már nem volt mit tenni. Már ott voltam, és nincs vissza út.

- Ki maga? Miért jött? - kérdezte komolyan.

- É-én Louis barátnője vagyok, és Ő nem sokat mesélt magáról. Szerettem volna megismerni, hogy tudjam, milyen ember. Louis nem tudott a mosatni életéről mit mesélni, mivel soha nem vették fel egymással a kapcsolatot, de engem érdekelt. Egész nap maga után kutattam, remélem, nem küld el. - mondtam halkan.

- Kisasszony, érdekes felfogása van. Ha Louis nem mesélt rólam, annak nyilván megvolt az oka. Nem gondolja, hogy pont ezért magának sem kéne keresgélnie utánam? - beszélt hidegen.

- Lehet, de tudnom kellett, hogy milyen életet él Louis valódi Apja. És a féltestvéréről sem tud semmit. Joguk lenne megismerniük egymást. A maga lánya sem szeretne úgy felnőni, hogy nem tudja, van egy testvére.

Megijesztett ez a férfi, és reménykedtem benne, nem rontottam el mindent azzal, hogy megkerestem. Féltem a komolyságától, de leginkább Louis-tól tartottam, hogy mi lesz, ha ezt az egészet megtudja.

- Louis...Ő nem akar látni engem, és szerintem sokkal jobb nekik tudatlanul. Magának sem kéne feszegetnie a határokat. - felelte érzelmek nélkül.

- Miért nem akarja, hogy a lánya gazdagodjon egy szerető emberrel? Louis jó bátyja lenne. A lányokra is mindig figyel.

- Milyen lányokra? - kérdezte lepetten Troy.

Nem hittem el, hogy a két család tényleg semmit nem tud egymásról.

- Louis-nak van négy húga. Joy gyermekei. Maguk mindketten családot alapítottak a válás után. Miért nem lehetnének ismét egy nagy család? - erősködtem.

- Nem akarom kitenni Georgia-t ennyi új rokonnak. Ő nem tud az előző családomról. - hajtotta le kicsit a fejét.

- Jó, nem kell, de legalább maga találkozzon Louis-sal.

- Kétlem, hogy látni akarna a történtek után. Még a nevét is megváltoztatta, csakhogy ne hasonlítson rám. - húzta el a száját.

- Állj! Ezek szerint maga követi?

Meglepődtem. Ez aranyos lenne tőle, de ki kellett ábrándulnom.

- Nem. A lányom rajongója a bandának. Az egyik poszteréről ismertem fel Louis-t. Egyből eszembe jutott az az 5 éves kissrác. Kifaggattam Georg-ot, ki Ő, és mikor megmondta, hogy a neve Louis... - lehajtotta a fejét. Láttam, hogy nagyon nehéz neki ez az egész. Nehezen viselte, hogy felbukkantam, és megbombáztam az információval. - Annyira büszke vagyok rá. Hatalmas dolgokat ért el annak ellenére, mit tettem vele kicsi korában. A saját féltestvére szobájában lóg a képe, és még csak nem is tudnak egymásról. - láttam, ahogy lehajtott fejjel gyorsan megtörli a szemét. A hangja is remegett és halk lett. A szívem összeszorult. Borzalmas volt így látni Troy-t.

- De ha megbánta, amit tett, miért nem találkozik a fiával?

- Mert Ő gyűlöl. - húzta el a száját.

- Nem volt szép, amit tett, de Louis már túllépett rajta. Magától kialakult benne egy hihetetlenül erős féltés, amit kiterjed az össze családtagjára, de ehhez társul, a gyengédség és a megbocsájtás is. Tudja, hogy nem lehet haragban élni senki fele sem, és szerintem magával is meg tudná beszélni a dolgot. Csak adjon rá lehetőséget.

Kis csend következett. Troy lehajtott fejjel bambult valamit, majd megszólalt.

- N-nem nekem kell lehetőséget adnom neki.

- De akkor ezek szerint maga szeretné megismerni a fiát, nem? - kérdeztem óvatosan. Határozottan bólintott. - Akkor én elhozom ide holnap, mit szól? Bemutatja a családjának, és megismerkednek.

- H-holnap? És, hogy veszi rá, hogy idejöjjön?

Láttam az arcán az aggodalmat. Kicsit elmosolyodtam.

- Az legyen az én gondom. Benne van? Mondja el a családjának az esetet pontosan, a kislányának is, és akkor nem lesz baj.

- Hát...rendben. Szeretném megismerni Louis-t. - mosolyodott el.

Lelkesen cseréltünk telefonszámot. Megbeszéltük, hogy Ők itthon lesznek holnap egész nap, szóval bármikor jöhetünk. Előtte majd írok egy SMS-t, és Troy is ír, ha valami nem jó. Büszke voltam magamra, hogy ennyire ügyesen megoldottam a mai napot. Úgy éreztem magam, mint egy nyomozó. Elmehetnék az FBI-hoz, bár szerintem sem Ők, sem Én nem járnánk jól. Tökéletes nekem a dalíró szakma. Azon tanakodtam, vajon hogyan adom be ezt az egészet Louis-nak, és vajon hogy fogja lereagálni. Ma is rávettem, hogy legyen a legjobb barátjával, holnap is rá fogom venni, hogy legyen a családjával. Majd biztos gondolja, hogy milyen akaratos nőszemély vagyok, de tudom, hogy titokban Ő is kíváncsi, mi van a valódi Apjával. Hihetetlen, Troy személyisége is mennyire megváltozott a beszélgetés végére. Az elején még nyers volt velem, de végül előbújt belőle az apai ösztön és szeretet. Eszembe jutott az én Apám. "Vajon mi lehet most vele? Hol van most?" futott át az agyamon. Végül arra jutottam, "én nem szeretném megismerni a múltam szereplőit a jelenben. Tökéletesen elég nekem, hogy Louis-nak segíthetek."