24. ~Félelem?*

 Nos, remélem, tetszik az új fejléc. Tagnap előtt kaptam az egyik olvasótól. Nagyon szépen köszönöm ~ Rebecca-nak. Jól esik, hogy ennyire lelkesek vagytok, szívesen fogadok más újításokat, javaslatokat is. Jó olvasást a részhez, és szívesen olvasom a véleményetek. Ha elérhetőségemre vagytok kíváncsiak, oldalt vannak a címeim. :)

24. ~Félelem?*

- Louis, én nem akarok bemenni.

Kényelmetlenül szűköltem Tommo kocsijának anyósülésén. Félénken tekintettem a nagy épületre, melyet normál esetben imádtam, de most mindennél jobban tartózkodtam tőle. Ha bemegyek, beszélnem kell Zayn-nel. Egyszer egy forró, nagy kéz szorította meg a jobb kezemet a combomon. Összerezzenve kaptam oda a fejem. Louis fogta meg a felőle lévő kezemet, és nyugtatóan mosolygott rám. Biztos voltam benne, hogy tökéletesen látszódott az arcomon a félelem.

- Lex, tudod, hogy én soha nem foglak kényszeríteni semmire, de be kéne jönnöd velem. Most még itt vagyok veled. Most még együtt tudjuk megbeszélni a dolgot Zayn-nel, amíg friss. Ha én ma elrendezem vele a dolgot, neked egyedül kell szembenézni vele máskor. Márpedig én nem tudlak megvárni vele, hisz Zayn-nel élek. És különben is...már itt vagyunk.

Igaza volt. Minden szava jogos volt. Ezeket én is tudtam, csak próbáltam figyelmen kívül hagyni. Nagyot sóhajtottam. Louis is tudta, hogy úgyis bemegyek vele, de az össze lehetséges módon próbált megnyugtatni. Az arcomhoz nyúlt, és lágyan végigsimított rajta, amitől a szokottnál hosszabb időre csukódott le a szemem.

- Annyira szeretlek. - motyogta halkan.

Elmosolyodtam. Ez tényleg hatásos nyugtató volt. Már kevésbé féltem attól, ami abban a házban várt, viszont a szívem vadul kezdett verni a szavai hallatán.

- Én is...de... - kezdtem bele, de nem tudtam folytatni.

Louis lehajtotta a fejét. Tudta, mi jön. Tudta, mit akarok mondani, így befejezte helyettem a félbehagyott mondatomat.

- ...de ezt még bent ne, igaz?

Aprót bólintottam. Louis megértően lehunyta a szemét. Ezzel az apró mozdulattal megnyugtatott, hogy tiszteletben tartja kérésem és döntésem. Ez sokat jelentett számomra.

- Várok rád, ha kell. Azért a kocsiba kapok még egy csókot, ha már egész nap nélkülöznöm kell?

Elmosolyodtam válaszul. Ennek láttán Ő is megvillantotta ritka gödröcskéjét. Lassan hajolt közelebb hozzám. Érzékien szuszogott, a számra, mikor már csak két centi volt köztünk. Végül lassan nyomta ajkait az enyémekre. A jobb kezem ujjai az övéibe fonódtak, miközben óvatosan kinyitottam a szám. Louis elmosolyodott, hogy már nem kellett kérnie, magamtól megtettem. Édesen, de már nem olyan lassan, mint elsőnek csúsztatta át a nyelvét a számba, melyhez egyből csatlakozott az enyém. Louis másik kezével az arcomhoz nyúlt, amit lágyan cirógatott ujjai begyével. A szívem még hevesebben vert, ezzel megtörve a kocsi csendjét. Nem tudtam megállj parancsolni, a szabad kezem (mely nem fonódott egybe az övével) magától cselekedett, és Louis vállára vándort. Végighúztam ujjaim felfelé a bőrén, mivel karja az arcom felé kanyarodott. Az apró szőrök simogatták ujjbegyimet a karján. Végül elérkeztem a csuklójához, majd megállapodott a kezem az övén. Forró bőre égette a tenyerem és az arcom egyszerre. Kis idő után Louis lassítani kezdett, majd hátrébb húzta a fejét, de mint az első alkalommal, még nyomott egy lágy csókot a számra. Imádtam, mikor ezt csinálja. Ennyivel árulja el, mennyire fontos vagyok neki. Ezek az apró gesztusok, amik minden tettnél többet jelentenek. Amelyek szavak nélkül árulják el végtelen szeretetét. A szívem lassan kezdett megnyugodni, miközben Louis csillogó, kék szemeit vizslattam. Édesen elmosolyodott, miközben szuszogott.

Úgy éreztem, Louis csókja és érintése erőt adott. Olyan erőt, amelytől kész voltam belépni abba a házba minden aggodalom és félelem nélkül. A tudat, hogy mellettem van, és Ő nem fog fájdalmat okozni, eltörölt minden rosszat a tegnap estéről. Csak a szép maradt meg bennem, amelyet soha nem akartam elfelejteni.

- Mehetünk?

- Most már igen. - feleltem határozottan.

Pontosan tudta, mire vonatkozott a válaszom pontosan. Mosolyogva szállt ki, és olyan gyorsan sietett át az én ajtómhoz, hogy esélyem sem lett volna kinyitni. Udvariasan kisegített a kocsiból, amit díjaztam. Szorosan mellettem jött, de nem ért hozzám, ami azt sugallta, tiszteletben tartja kérésem, mégis félt engem. Louis bíztatón megszorította a kezem, mielőtt benyitott, de akkor egyből elengedte ujjaim. Óvatosan mentünk be immáron cipő nélkül. A nappaliból beszélgetés hangjai szűrődtek ki, így arrafele vettük az irányt. Mindenki a nappaliban ült csak Zayn nem. Ez kicsit aggodalommal, de nagyobb részben megkönnyebbüléssel töltött el. Mindenki ránk kapta a tekintetét.

- Végre. Hol voltatok? Hova letettek? Jól vagytok?

Állt fel egyből Liam, és bombázott minket a kérdésekkel. A tudatlansága miatt összezavarodtam, és magától csúszott ki a számon a mondat.

- Zayn nem mondott semmit?

Harry sajnálkozva hajtotta le a fejét.

- Kérdeztük még este, de nem mondott semmit, most pedig bezárkózott a szobájába.

- Mi történt tegnap? - nézett rám reménykedve Niall, hátha most megtudják.

Sóhajtva néztem oldalra. Louis aggódva kapta rám a tekintetét. Mindenki tőlem várta a választ, ami nekem nagyon nem volt kedvemre.  Nem akartam róla beszélni, de muszáj volt.

- Tegnap este... - kezdtem bele halkan, ahogy feljöttek az emlékek, melyekről azt hittem Louis elűzte őket. Hát mégsem teljesen.

Szomorúan hajtottam le a fejem, ahogy érezem ez mégsem lesz olyan könnyű, mint gondoltam. Tommo látta, ez nem fog menni, ezért már vette a levegőt, hogy elmondja helyettem, de ezt nem akartam. Ő túlságosan szeret ahhoz, hogy normálisan tűntesse fel Zayn-t a történetben, ne úgy, mint a fő gonoszt. Ez nem lett volna fair, így gyorsan megszólaltam.

- Tegnap este Zayn erőszakos volt velem a szobájában.

Éreztem, ahogy a szavaim fájdalmat hagynak a szívemben, ugyanakkor ezzel egyidejűleg megfagyasztották a szobában ülőket. Senki nem tudott szólni egy szót sem. Csak aggodalommal telve méregettek. Liam mérgesen állt fel. Ő volt a komoly, aki el akarta rendezni ezt az egészet Zayn-nel, de nem hagyhattam. Ez az én harcom.

- De... - szólaltam meg hangosan, ezzel megállítva Liam-et. Ahogy megállt előttem, folytattam. -... nem történt semmi. Louis segített, és...ezt majd é-én megbeszélem vele, rendben?

Mondtam komolyan Liam-nek, de valójában nagyon is féltem ettől a hirtelen ötletemtől. Rájöttem, hogy ezt csak én tudom korrekt módon elrendezni. Louis nem képes irányítani érzelmeit, míg Liam...nos ez nem az Ő dolga.

Tommo ijedten kapta rám a tekintetét, ahogy kijelentettem ezt. Láttam a szemében az irántam érzett aggodalmat és szeretet, ami mosolyt csalt az arcomra.

- Akkor én...megyek. - hebegtem kicsit félénken.

Louis felkísért a ajtóig. Biztos voltam benne, hogy tovább rólam fog menni a beszélgetés. Ahogy Louis visszamegy (márpedig visszamegy, mert velem nem jön  be a szobába az biztos), egyből ki fogják faggatni. Mindenki tudja, hogy a tegnap történetet csak Louis ismeri rajtam és Zayn-nen kívül. Nem kell Einstein-nek lenni, hogy erre rájöjjön valaki.

- Miért vállalod ezt egyedül? - állított meg Louis Zayn ajtajában.

Halkan beszéltünk, nehogy bárki is meghalljon minket.

- Mert ezt csak én vagyok képes normálisan kezelni. Tudom, hogy haragszol rá, pont ezért beszélne belőled csak a düh. Louis félek... m-miattam nem tudnád ezt helyesen kezelni.

A szavaimra mérgesen lehajtotta a fejét. Tudta, hogy igazam van. Fájt neki beismernie, ez tényleg az én beszélgetésem. Nem vártam tőle elismerést, tudtam nem fogok kapni a férfi egója miatt.

- Csak...kérlek, nagyon vigyázz magadra.

Hebegte halkan. Aprót bólintottam, miközben kezdett hatalmába keríteni csodás szeme. Louis legnagyobb meglepetésemre hajolni kezdett felém. Az arca vészesen közeledett. Tudtam, mit akar. Őszintén szólva én se bántam volna, de nem akartam ezt itt. Kitudja, mi lenne belőle. A mellkasára tettem a kezem, és halkan suttogtam:

- Louis, ne!

Megállt, és szégyenkezve nézett a szemembe. Eltávolodott, és megrázta a fejét, hogy visszatérjen a valóságba. Édes volt ez a mozdulat.

- Sajnálom...én csak...elfelejtettem. Kérlek, óvatosan. Kiabálj, ha baj van, egyből jövök. Ne próbáld meg egyedül megoldani, ha megint bánt. Kérlek...nem akarom, hogy bajod essen.

Őszintén beszélt, ami melengette a szívem. Tudtam, hogy Louis-nak nagyon nehéz engem egyedül beengedni oda, ahogy nekem is nehéz bemenni magam. Ekkor jöttem rá igazán, hogy azelőtt a szoba előtt állunk, amitől a legjobban féltem. Louis nyomott egy puszit az arcomra, majd lement. Tiszteletben tartotta az akaratom, még ha meg is viselte. Ezért nagyon hálás voltam.

Megfogtam a kilincset, de alig értem hozzá. Lágyan fogtam, nehogy Zayn bent észrevegye. Nagyot sóhajtottam. Féltem tőle, pedig tudtam, nem fog bántani. Még egyszer nem teszi. Hacsak, nem amolyan vadász fajta. Olvastam már ilyen pasikról, de nem hiszem, hogy Zayn, aki egy világsztár, ezek közé tartozna. Lassan nyomtam le a kilincset remegő kezeimmel. Mindenem remegett attól, ami bent várhat rám. Legnagyobb meglepetésemre az ajtó nem nyílt ki. Bár ha jobban belegondolok, a srácok mondták, hogy bezárkózott. Kicsit megkönnyebbültem, de egyben tudtam; nem tágíthatok. Óvatosan bekopogtam az ajtón. Félénk voltam, mégis tudtam, meghallotta.

- Menj innen! - szólt ki egy mérges hang.

Összerezzentem, és kirázott a hideg. Zayn bent volt, és nem akart engem látni. "De még azt sem tudja, ki vagyok...és ha megtudja? Ketten leszünk a szobába..." futott át az agyamon. Mély levegőt vettem, és viszonylag hangosan beszóltam.

- Zayn, Lexy vagyok.

A hangom remegett, de reménykedtem benne, hogy az ajtó ezt elnyeli. Egy pár másodpercnyi néma csend, majd halk mocorgást hallottam. Az ajtó kattant egyet előttem, amitől összerezzentem. A fa óvatosan nyílt ki, és belül Zayn fogadott. A szívem zakatolt, mindenem remegett. Csak reménykedni tudtam benne, hogy ezt Ő nem látja.

- Lex. - motyogta halkan.

Felnéztem az arcára. A tekintete szomorú volt. Ettől kicsit megnyugodtam.

Zayn oldalra állt, ezzel beengedve a szobájába. Leszegett tekintettel, lassan sétáltam be. Becsukta mögöttem a ajtót, amitől összerezzentem. A szívem megtelt félelemmel. Louis-t akartam. Látni magam előtt az arcát, érezni a közelségét. Érezni, hogy itt van velem, és megvéd. Lassan megfordultam. A mozdulatsorom közben megláttam azt a helyet, ahol tegnap Zayn nyomott a falnak. Nagyot nyeltem, ahogy előjöttek bennem az emlékek. Újra átéltem, amitől megremegtem. Zayn arcára emeltem a tekintetem. Komolyan engem vizslatott.

- A tegnap este... - kezdtem bele halkan, de nem bírtam folytatni.

Azt hiszem, meggondolatlan voltam. Úgy jöttem be ide, hogy fogalmam sem volt, mit akarok mondani. Szánalmasnak éreztem magam.

- Én...sajnálom, oké? Azt hittem...mindegy. - hebegte komolyan, de mégis halkan...talán egy kicsit kelletlenül is. Ebből láttam, most már nincs nagyon okom félelemre. Kezdtem megnyugodni.

- Miért?

Rám kapta tekintetét, amit eddig a földön nyugtatott valahol köztünk. Tudta, mire vonatkozik a kérdésem, a bolond is kitalálta, mégsem felelt. Csak nézett rám. Teljesen megzavart.

- Szeretném tudni, miért Zayn? - kérdeztem ismét nyugodtan.

Szinte egyből rávágta a választ, amitől megremegtem. Hangosan kezdett beszélni, de nem kiabálva.

- Mert elvetted az eszem. Amikor először megláttalak tudtam, te az enyém leszel. Ahogy ott mozogtál este előttem, kikészített. Úgy éreztem, mentem meghalok, ha nem érezhetlek magam alatt. Hallani akartam csilingelő hangodat, ahogy a nevemet mondod. Elborítottad az agyam.

Kicsit közelebb jött hozzám, mire én ijedten hátrálni kezdtem pár lépést ezzel megtartva köztünk a távolságot. Zayn szavai letaglóztak. Annyira undorító volt, ahogy beszélt rólam. Elöntött a harag. Csak egy kis csitri voltam, akit ágyba akart vinni.

- Ennyire kellettem?! Zayn, én soha nem leszek olyan, mint a többi lány. Egyáltalán nem ismersz engem. Soha nem is fogsz tudni megismerni. Nem akarok tovább semmit. Undorító, ahogy bántál velem.

Eszembe jutott az a seb a nyakamon, amit reggel olyan kétségbeesetten próbáltam eltűntetni. Most a hajam és hatalmas adag alapozó takarásában pihen a helyén.  

- Tudom, és hülyeség volt. Nem volt szép, de azt hittem, ez beindít majd. Eddig működött. - szaladt ki a száján egy apró mosollyal.

Lehajtotta a fejét, és nagyot sóhajtott. Ekkor valami megragadta a tekintetem, ami ugyan nem volt látható, én mégis észrevettem. Zayn szinte egy kisgyerek. Na nem azért, mert fiatalabb nálam, ami csak egy év amúgy, hanem a viselkedése miatt. Abban a pillanatban megláttam, hogy a szívtipró rosszfiú mögött valójában egy játékos kisfiú rejtőzködik, aki elveszett valahol a gyerek és a felnőttkor között. Nem tudtam haragudni Zayn-re.

- Zayn én tudom, hogy te nem vagy ilyen, de nekem nem a te vad életed kell. Nincs nagy baj, esetleg talán kicsit túl agresszív vagy, ha beindulsz, de nem a jó lányt fogtad ki magad mellé. Sajnálom, de én ebből többet nem kérek.

Próbáltam a lehető legrendesebben elmagyarázni neki, amit úgy láttam, értékelt. Elmosolyodott, és egy óvatos lépést tett felém. Nem hátráltam meg. Tűrtem a tekintetét. Magam sem tudom, honnan jött ez a hihetetlen erőm, de hálás voltam érte.

- Akkor nem haragszol nagyon rám? Ha piálok, nem nagyon vagyok okos.

- Nem, csak annyit kérek, más lánnyal ne tedd ezt. Felejtsük el az egész tegnapot, oké?

- Rendben. - mosolygott.

 Közel jött hozzám, és kinyújtotta a kezét. Mosolyogva megráztam ezzel jelezve; csak barátok vagyunk.

- De Zayn...azt hiszem, Perrie még mindig oda van érted. - adtam neki egy tippet, amitől először felcsillant a szeme, majd elhúzta a száját.

- Majd meglátjuk. Most nagyon utálnak lent? - kérdezte óvatosan.

- Ha együtt megyünk le, akkor nem.

Vetettem fel neki az ötletet. Elmosolyodott, és kinyitotta nekem az ajtót. Kimentem rajta, és vártam, hogy mellém jöjjön.

- Hihetetlen, hogy így kezeled. Én erre nem lennék képes. Soha nem tudtam megbocsájtani.

Ezeket a szavakat már a lépcsőn suttogta. Elmosolyodtam kicsit. Igaza volt. Befordultunk a többiek fele a nappaliban. Mindenki elhallgatott, és felénk kapta a fejét. Louis arcán csodálkozást láttam, hogy meglátta, egymás mellett állunk Zayn-nel teljes nyugalomban.

- Mi van? Szent a béke. - nevettem fel, mikor meguntam ezeket a tekinteteket.

Mindenki mosolyogni kezdett, még Louis is. Gondolom, úgy volt vele, ha én nem haragszom Zayn-re, akkor Ő is elnézi neki ezt a hibáját.

Csodálkozom, hogy képes voltam a megbocsájtásra. Ezúttal nem a túlságosan nagy félelmemre gondolok, amit Zayn iránt éreztem...feleslegesen. Most úgy értettem, hogy annyi rossz dolog történt velem. Annyian vertek át, aláztak meg, tiportak a földbe. És én mégis meg tudok bocsájtani. Talán a többi rémes személyiségnek az életemben azért nem tettem, mert nem volt rá lehetőségem. Ők mind abban a momentumban kiléptek az életemből, és soha nem tértek vissza. Így nem volt lehetőségem a megbocsájtásra. Viszont most, hogy rájöttem, ez mennyire jó dolog, sajnálom, hogy így alakult. Zayn...rendes ember, de vannak gondjai, mint mindenkinek. Nekem pláne. Ezért igazán nem hibáztathatom, még ha fájdalmat okozott is nekem. De az biztos, hogy mostantól nem szívesen maradok vele kettesben egy szobában.