II. 31. ~The End.*

*Louis szemszöge*

Minden nap bejártam Sandy-hoz. Titkon reménykedtem benne, hogy hall. Azt mondták, ez ki van zárva, mély kómába esett, de én bíztam benne, hogy a mi kötelékünk olyan erős, hogy képes engem érzékelni. És úgy éreztem, még ha nem is érti, mit mondok neki, talán a hangom fel tudja fogni. Jól esett beszélni vele/ hozzá. Mintha még mindig velem lenne, mintha csak egy átlag este ülnénk az ágyon egymással szembe törökülésben, ahogy mindig régen.

Késtem tőle ma, amit nagyon bántam. Úgy éreztem, elárultam, megbántottam pedig Ő csak ott feküdt az ágyon. Semmi életjelet nem adott, csupán az a kis gép jelezte pityegve, hogy még ver a szíve. De ha közel hajoltam hozzá, nem hallottam a szívdobogását, nem éreztem a leheletét. Ez akasztott ki a legjobban. És az az átkozott mosoly az arcán. "Minek örül annyira?". Elmeséltem neki a mai napom, és a tegnap esti koncertet. "Mit is vártam?! Hogy majd felül, és nevet a történeteimen?! Ugyan már!". Nagyot sóhajtottam ezen.

- Annyira kíváncsi vagyok, most hol jársz? Mi van most veled Kicsim? Vajon hallasz engem?  - kérdeztem halkan.

Azt vártam, válaszol, talán ezzel kicsit észhez tér, de semmi válasz. A szívverése is ugyanolyan volt, nem változott semmi. Amikor nála voltam, nem fojtottam magamba egy érzelmet sem. Úgy éreztem, tudnia kell, mi kavarog bennem, és amúgy sem hallott senki rajtam kívül. Így mindent nyíltan kimondtam, ami bennem volt. Hátha ettől majd kicsit közelebb kerül a valósághoz.

- Bár felkelnél, és válaszolnál nekem! Miért nem mondod azt, hogy csak viccelsz, és ölelsz meg? Vagy miért nem keltesz fel egy puszival ebből a rémes álomból? Úgy szeretnék rájönni, hogy az elmúlt hónap nem történt meg, csupán álmodtam, és melletted ébredek a puha ágyban. De ez a valóság.

Ezeket nagyon nehéz volt kimondani. Erősen küszködtem, hogy ne sírjam el magam. Amikor itt voltam, mindig ugyanazok a kérdések voltak bennem. Mindig nehéz volt látnom sápadt, fehér, mosolygós arcát. Szemei csukva voltak, de azt hiszem ez jobb is így. Nem akartam üvegesnek, távolba nézőnek látni csodás kék szemeit. Azt hiszem, az még jobban összetörne. A leveleit kincsként őriztem. Külön csináltattam nekik tokot, hátha ez lesz az utolsó, ami megmarad Tőle és egy zárható fiókban őrzöm őket. Azóta sem vettem elő, azóta sem bírtam rá magam, hogy ismét elolvassam bármelyiket is. Túl sok fájdalommal járna. A srácok egyfolytában próbálnak felvidítani, de én teljesen magamba fordultam. Már nem nevetek, alig eszek, amiért persze ki van akadva mindenki. Egyfolytában azon jár az eszem; "Mi van, ha ezzel vége?". Minden programot lefújtunk az elkövetkező időszakra, ami nagyon jól jött. Már az egész világ tudja, mi történt, a videó, ahol nekiesek annak a férfinak fent van a neten, és lassan vetekszik a Gangnam Style nézettségével. Bármit teszek, Ő jut az eszembe. Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből. Naponta többször jön rám a sírásroham. Képtelen vagyok visszatartani. A srácok azon tanakodnak, hogy hívnak hozzám egy pszichológust, mert depressziós leszek, de nem fogok egy idegennek mindent elmondani a magánéletemről. Ő semmit nem ért, semmit nem tud.

- Tudod, mennyire szeretlek? Emlékszel, mi mindent tettünk együtt? Elmondhatatlanul szeretném, ha visszajönnél hozzám. Már azt is el tudnám viselni, ha nem leszel az enyém szerelemből, ha még mindig ellöksz, de kérlek, ébredj fel...ne halj meg Kicsim.

Bukott ki belőlem. Még soha nem mondtam ki ezt ennyire nyíltan. Még én is féltem belegondolni, de már egy hét telt el. Lex nincs velem, máshol jár, kizárt engem az életéből.

- Kérlek, maradj velem.

Nem bírtam tovább magammal. Átöleltem, és a vállára hajtottam a fejem. Féltem, hogy összeroppan, olyan gyengéden fogtam, mint még soha. Kitört belőlem minden, meg sem próbáltam visszatartani. Már túl régóta tartottam magam előtte és a világ előtt. Nem akartam a környezetemben élőket azzal terhelni, hogy rájuk zúdítom a fájdalmam, így elfojtottam, de ez már akkora, hogy lehetetlenség elfojtani. Beleroppantam.

- Annyira szeretlek. - suttogtam.

Mintha hallaná, és mindjárt felelne, de nem tette. Pedig én vártam. A könnyeim kicsordultak, és a mellkasára hullottak. Tudtam, ezt nem kéne. Olyan érzésem volt, mintha cukorból lenne, és egy csepp könnyemtől elolvadna. Védeni akartam, akár saját magamtól is, mégis ide juttattam.

A gép gyorsabban csipogni kezdett, és én is hallottam a mellkasában a szívét. Olyan öröm kerített hatalmába, mely még soha. "Lex magához tér.". Megkönnyebbülten felsóhajtottam és elhajoltam tőle. Az arcát kezdtem bámulni, és vártam, mikor nyitja már ki csodás szemeit. De a gép nem lassult, Lexy nem tért magához. Sőt, a gép még gyorsabban csipogott, amely lassan kezdett ráébreszteni, ez nem jelent jót. Hitetlenkedve néztem rá, a homlokom ráncba szaladt, ahogy remegni kezdett a teste, és az arcáról szépen lassan eltűnt a mosoly. Nem erőteljesen remegett csupán, mintha nagyon fázna rázkódott.

- Istenem, Kicsim! Lex! - kétségbe estem.

Próbáltam, valahogy segíteni, de fogalmam sem volt, mit tehetnék. A könnyeim arcom égették, miközben figyeltem Őt, és tehetetlenül próbáltam rájönni, mit kéne most tennem. Olyan erőtlennek, olyan tehetetlennek éreztem magam, mint még soha.

Ekkor két nővér és egy orvos rohant be a szobába. "Végre!" lélegeztem fel megkönnyebbülten. Az egyik nővérke hatalmas erővel ahhoz képest, hogy milyen kicsi, arrébb tolt. Tehetetlenül álltam oldalt és figyeltem, ahogy ebben az állapotban számomra érthetetlen dolgokat mondanak egymásnak, de semmit nem tesznek.

- Csináljanak már valamit! - kiabáltam idegesen.

A szavaim kivehetetlenek voltak, mégis megértették. Ezt meghallva, az egyik nővérke komolyan rám nézett, majd hozzám jött.

- Kérem, fáradjon ki! - tolt az ajtó fele.

Ijedten cikázott a tekintete az ágyon tehetetlenül haldokló szerelmem és az erőszakos nővér között.

- Nem, én itt maradok vele! - bújtam ki a szorításából, és megálltam oldalt, hogy ne zavarjam őket, mégis mindent lássak.

Nehéz volt megállnom, hogy ne rohanjak oda, és öleljem meg, vagy szorítsa a kezét, de tudtam, azzal többet segítek, ha oldalt maradok. A nővér is visszament segíteni,  így immáron ismét hárman voltak.

A doktor kiabált egy számot, majd összedörzsölte a defibrillátort a kezében. A nővérke hátrakapott a készülékhez, és tekert rajta egy gombot. A doktor erősen nyomta a két kis párnát Lex mellkasára. A számhoz kaptam, mikor szerelmem mellkasa megemelkedett a hirtelen áramütéstől, de a gép továbbra sem adott életjelet. Az én szívem is ki-ki hagyott. A könnyeim potyogtak. Ismét kiabáltak egy számot, melyet én még mindig nem értettem, majd megint megpróbálta a doktor. Lex mellkasa ismét megemelkedett, de a gép továbbra sem jelzett semmit. A doktor lehajtotta a fejét, és leengedte maga mellé a kezét. Idegesen néztem rá. "Miért állt meg? Miért nem tesz még mást is?".

- Sajnálom. - nézett a nővérekre.

Idegesen szívtam be a levegőt. Ez volt az a szó, amit nem fogadtam el. Erősen siettem hozzájuk, és idegesen kezdtem kalimpálni. A könnyeim potyogtak, alig láttam tőlük valamit.

- Biztos tudnak még valamit tenni! - akadtam ki.

A doktor szomorkásan megrázta a fejét. Nem hittem el, amit látok. Gyorsan lenéztem Lex-re, majd ismét rá. A szemében bánat ült, de ez nem volt őszinte. Felfogtam végre, mi történt. Eddig próbáltam elkerülni a gondolatot, de szembe kellett néznem vele.

- Ne-eh-eh! - zokogtam fel hangosan.

Nem érdekelt, ki hallja és ki nem. A szerelmem meghalt. A doktor szomorkásan a vállamra tette a kezét, és kisétált. A két nővérke még ott maradt, de hamar távozott az egyikük. A másik még pakolászott. Nem hittem el, hogy ennyi...hogy tényleg vége. Lex itt hagyott, elérte a célját. Meghalt.

Felé fordultam, és fájdalmasan buktam a mellkasára.

- Ne hagyj itt Kicsim! Kérlek! Megyek utánad, ígérem, együtt leszünk. Annyira szeretlek.

A hangom erőtlen volt és kétségbeesett. A nyakába motyogtam a szavakat, nem volt erőm beszélni. Tudtam, már úgysem hall, de én még azért hittem, hogy figyel, hogy tudja, érti, amit mondok neki. Nem akartam elhinni, hogy vége. A könnyeim százával potyogtak, nem tudtam nekik megálljt parancsolni. Lex még így is olyan csodás volt. Nyomtam egy csókot a szájára. Hittem gyerekkorom éltetőiben, a Disney mesékben, de itt megdőlt minden elképzelésem. Lex nem kelt fel a varázscsókomra. Tovább aludt... örökké. "Elmehet a francba a Disney, az élet nem egy tündérmese!" akadtam ki, és gondoltam mérgesen magamba. Erre a helyzetre valójában már fel voltam készülve, mégsem tudtam úgy kezelni, ahogy azt gondoltam. Senki nem képes ezt normálisan kezelni. Egy élet elmúlt. Lehet sokaknak csak ennyit jelentett Ő, de nekem a világot. Nekem fontos volt, és hogy elmúlt, meghoztam a döntésem. Nem fogok egy olyan világban élni, ahol többé már nincs nevetés, nincs boldogság, nincs szerelem, nincs Sandy.

Bár a levelében arra kért, maradjak meg az a bolond, mosolygós srác, akit mindenki ismer és szeret, de ezt már akkor elhagytam, mikor Ő kilépett a liftből és egyben az életemből is. Én próbáltam visszaszerezni, próbáltam újra meggyőzni, az életemnél is fontosabb, de eljátszottam a bizalmát. Megcsaltam én, szemét. Képes voltam elfelejteni, mikor más álmodik róla. Én megcsaltam részegen, mikor más a csókjáért epedezett. Egy barom voltam, hogy elhagytam. Miattam bukkant fel az Apja --> miattam halt meg. Miattam látta meg Őt a tévében, és megkereste, miattam találta meg --> miattam halt meg. Próbált segítséget hívni, de én nem vettem fel a telefont --> miattam halt meg. Egyedül maradt este és az életben, csak rám számíthatott, de én magár a hagytam --> miattam halt meg.

Akárhogy néztem, minden szál ahhoz vezetett, hogy én okoztam Lex halálát. Fájt ez a tudat, fájt belegondolnom, de ez volt az igazság. Miattam halt meg a szerelmem, az az ember, akit a leginkább próbáltam megóvni. Mindentől sikerült, csupán magamtól nem. Mostantól senkinek nem fogok bajt okozni. Követem Lexy-t, megyek utána.

Zokogtam a nyakába, többre nem voltam képes. A hangok körülvettek, minden élesebben hallottam, éreztem. Hallottam, kint az autókat, éreztem, a kórházi klórszagot. Hallottam, ahogy a nővér takarít, éreztem a jelenlétét, mely kiakasztott. Hallottam, a gép halk, egyenletes pityegését, éreztem, ahogy lassan karok fonódnak a hátamra. Hallottam a... "Mi?! Vissza!". Ijedten pattant ki a szemem, és kaptam fel a fejem.

- Louis! - Lex hangja erőtlen, mégis csodás volt.

Zene volt a füleimnek azok után, hogy nem hallottam, és megijedtem, többé már nem is hallom. Egy pillanatra azt hittem, képzelődök, talán ez az egész csak a bánat miatt van. De a karjai erőtlenül megmarkolták a pólót a hátamon, és úgy kapaszkodtak bele, mintha az élete függne tőlük.

- Istenem. Lex!

Szélesen elmosolyodtam, és immáron a bánat könnyeit az örömkönnyek váltották fel. Nem hittem el, nem bírtam felfogni, ami történt. Meghalt, de visszajött az életbe. Visszajött miattam. "Visszavonom! A Disney, nem hülyeség. Nagyon is valós dolgokon alapszik."

A hajához kaptam, és erősen beletúrtam, hogy ezzel is közelebb érezze magamhoz. A tarkójára csúsztattam a kezem, mikor éreztem, szeretne előre dőlni a vállamra. Megtartottam a fejét, hogy neki ne kelljen. A nyakam bőrén nedvességet éreztem. Ő is sírt, mindketten sírtunk, hogy ismét együtt vagyunk. Nem hittem el, ami történt. Minden olyan zavaros volt. "Hogyan?".

A nővér idő közben elrohant a doktorért, aki kedvesen szétválasztott minket legnagyobb fájdalmunkra. Nem bírtam levenni a szemem csodás tekintetéről, és Ő is egyfolytában engem lesett. A doktor mindent megvizsgált. Minden ellenőrzött még a szívmonitor felvételeit is visszanézte, de semmilyen jelet nem talált, ami ilyet okozhatott.

- Ilyet még soha nem láttam. - vakarta a tarkóját, mikor felénk fordult.

Én az ágy szélén ültem, és vigyorogva, örömkönnyekkel a szememben szorongattam Lex kezét. Mindketten elmosolyodtunk.

- Maga meghalt több mint két percre. - értetlenkedett.

Lex kicsit elmosolyodott, és komolyan a doktorra nézett, aki meglepő módon ehhez értő ember létére tőlünk várta  a megoldást.

- Tudja, volt ki miatt visszajönnöm, és még el akartam mondani neki még egy-két dolgot. - szorította meg a kezem, és rám mosolygott.

A szemeim kicsit lehunytam és hagytam, hogy egy könnycseppem kihulljon, miközben a világ legszélesebb mosolya kúszott fel az arcomra.

- Ez csoda! Kész csoda! - ezekkel és ezeknek szinonimájával sietett ki a szobából a doktor.

Hiába tapasztalt, még Ő sem látott mindent. 

- A szerelem csodákra képes. - motyogtam elégedetten, mikor felé fordultam.

Elmosolyodott, és határozottan bólintott. Egyértelmű volt, hogy én hoztam vissza a halálból, aminek bár nem tudta az okát, nem kerestem értelmét. Inkább csak hálát adtam az égieknek, hogy engedték visszajönni hozzám ezt a csodás teremtést. Soha többé nem fogom elhagyni az biztos.

- Végig hallottalak. Mindent. Válaszoltam is, de nem hallottad. A hely ahol voltam, üres volt, és megnyugtató, de inkább vagyok Veled egy koszos kórteremben, mint nélküled egy lilacsillagos, világítóvirágos tájon.

Elmosolyodtam a szavain, és próbáltam megnyugtatni magam. Nem bírtam felfogni azokat, amiket mesélt. Nem értettem, hol volt, azt hiszem, jelen pillanatban ez még túl sok minden volt. Egy nap alatt kétszer is sokkot kaptam, de megérte. Visszakaptam Őt, olyan életörömmel, mint még soha. Bár ne így értük volna ezt el!

- Tudtam, éreztem, hogy Velem vagy. - mosolyodtam el.

Nem bírtam megállni, megcsókoltam. Azóta vágytam arra, hogy visszacsókoljon, mióta megláttam legelőször. Ajkaink édesen forrtak össze, de nem mélyítettük el a csókot. Tökéletes volt ez így, gyengéden, kéz fogva. Nem vágytam többre. Nekem csak Rá volt szükségem.

Ha minden mást el is vesztek, csupán Ő, a családom és a srácok maradnak meg az életem még akkor is teljes lesz. Mert a lényeges dolgokat soha nem szemmel látjuk. Sokkal inkább a szívvel érezzük. Ezek azok a dolgok, melyeket soha nem lehet pénzzel megvenni, vagy anyagi javakhoz hasonlítani. A család, a barátok, a szerelem. Az élet lényeges dolgai. És ha ez a három dolog eggyé összeforr, el lehet mondani, hogy az életünk tökéletes.

Az én életem TÖKÉLETES volt. Az én életem kerek lett Sandy-val. Lehet van, aki szebb, lehet van, aki jobb nála, de ezek semmit nem érnek, mikor nekem csak Ő kell, belőle pedig csak egy van. És mikor mái napig reggel felkelek meglátom azt a két levelet. A két levél, melyeket búcsúként írt, de a sors úgy akarta, hogy történetünk még ne érjen véget. A papírok könnyel áztatottak, véresek voltak, nekem mégis többet jelentett, mint bármelyik gyöngyírással írt üzenet. Így lett az én életem tökéletes. És az én saját kis szólásomat minden egyes interjún elmondom, bár már az egész világ tudja, de akkor is kötelességem elmondani azok után, amin mi keresztül mentünk.

"Minden sikeres férfi mögött áll egy nálánál sokkal erősebb nő, aki rugdossa előre akár csak egy egyszerű mosolyával."