2013. szeptember 18., szerda

II. 30. ~Volt szívem...*

Nos Kedves Olvasóim!
Ez az utolsó előtti rész! Vajon, mi lesz a vége szerintetek? Kíváncsi vagyok, mi a véleményetek, de még ne áruljátok el. Majd a következő rész végén...az egész történet végén elmondhatjátok, hogy erre tippeltetek-e vagy mégsem. #laugh
Várom a kommenteket, remélem, tetszik a rész.

II. 30. ~Volt szívem...*

*Sandy szemszögéből*

A fa alatt feküdtem figyeltem a lilás eget. Meseszép volt ez a hely, de olyan üres. Nem volt idő, nem voltak napszakok. Akármennyit fekhettem, soha nem unatkoztam. Ez a hely meg is mentett, és meg is fojtott egyben. Minden pillanatban azon gondolkoztam, vajon hol van már Louis. Minden nap jött, minden nap mesélt nekem. Egyre jobban emlékeztem mindenre, de szerintem csak a történetei alapján, hogy mi mindent csináltunk együtt. Elmesélte mindig, mi történt vele aznap, de engem soha nem hallott. A hangja mindig szomorú volt, soha nem nevetett. Akármit próbáltam neki mondani, mindig figyelmen kívül hagyta, nem hallotta. Pedig én válaszoltam neki, de ez hozzá nem jutott el.

Mélyen lehunytam a szemem, ahogy megéreztem a szokásos lágy bizsegést a jobb kezemen. Felültem, tudtam, velem van. Éreztem a jelenlétét. A kezem fogta. Hamar egy intenzívebb bizsergést is megéreztem az arcomon. Lágy ajkak érintették a bőröm. Én is adni akartam neki egy puszit, én is mesélni akartam neki, de nem tudtam.
- Szia Kicsim. Tudom, hogy késtem, ne haragudj rám. Pedig siettem, de dugó volt. Ilyenkor nagyon nem szeretem London-t. - elmosolyodtam, bár az Ő hangja szomorú volt továbbra is. - Bezzeg, amikor Te is mellettem ültél, és dugóba kerültünk, olyan gyorsan elrepült az idő. Tudod, hiányzol nagyon. Nem csak nekem, mindenkinek. - kicsit megszorította a kezem.
Szomorkásan elmosolyodtam, és lehajtottam a fejem.
- Nekem is hiányzol. - lehunytam a szemeimet.
Már megtanultam, hogy annak ellenére, hogy ez a hely boldogságot áraszt magából, nekem még könnyen megy a sírás, mint most is. Már emlékeztem a srácokra, Perrie-re és Simon-ra is. Louis sokat mesélt nekem róluk, azt hiszem, így nagyjából megvannak, de lehet csak a történeteit képzeltem el. Louis midig elmondta, hogy ma Ők is bent voltak nálam, de Őket soha nem hallom. Lehet, nem beszélnek hozzám, de ha igen, hát sajnos feleslegesen teszik. Nem értettem, miért csak Louis-t hallom, talán mert hozzá nagyon erősen fűz valamiféle kötelék, mely nem engedi, hogy elszakadjak tőle.
- Tudod, meséltem tegnap, hogy lesz a koncert este. Hihetetlen sokan mentek el, és mindenki beszólt nekem, hogy mosolyogjak. Minden egyes számról Te jutottál eszembe. Kiakasztó, hogy még mindig csak itt fekszel. Egy hét telt el Kicsim. Ébredj fel, kérlek!
Hallottam, ahogy a hangja megremeg. Ismét elkezdett sírni. Nem szerettem hallani ezt a hangot. Tudtam, fájdalommal jár neki, hogy én csak "fekszek", bár azt nem tudtam hol, nem tudtam, miért. Hisz én nagyon is sétáltam meg járkáltam ebben a furcsa világban. De Ő valahogy egy másik életben maradt, mégis hallottam. Ilyenkor nekem is fáj, hogy nem tudok, mit tenni.
- Hogyan Louis? Nem tudom, mit kéne tennem. - szóltam neki, de persze feleslegesen. Nem hallotta, amit mondok. Úgy tűnik ez a világok közötti kapcsolat, csak egy irányú volt.
Sóhajtott egyet, majd éreztem, ahogy kezd megnyugodni kicsit.
- A CD boltból jöttem hozzád, de dugó volt. Megvettem az albumunkat, melyre Te írtál számot. Képzeld a pultnál végigmérte a csaj a CD-t, majd engem, és megjegyezte: úgy nézek ki, mint Louis a One Direction-ból. - a hangja kicsit vidámabb lett, de éreztem, nem mosolyog. Elmondta már sokszor, fizikailag képtelen lett rá, pedig én nem akartam, hogy miattam legyen szomorú. - Én meg azt feleltem neki: "Igen, ezt gyakran mondják.". Hihetetlen, milyen emberek vannak, nem? Könyörgöm, még a CD is előtte van.
Én nevettem, de Ő sajnos nem csatlakozott hozzám. Pedig úgy szerettem volna hallani, milyen, mikor nevet. Biztos édes, mély. Mint amikor ezer harang játszik egy csodás szimfóniát. De Louis nem nevetett, nem volt boldog.
- Nevess velem! - kértem egyszerűen, de persze nem hallotta.
Lehajtottam a fejem, és ismét szomorú lettem.
- Annyira kíváncsi vagyok, most hol jársz? Mi van most veled Kicsim? Vajon hallasz engem?  - kérdezte halkan.
Lehajtottam a fejem. Persze, hogy hallottam, de Ő engem nem. El akartam neki mondani, milyen helyen vagyok. El akartam hozni ide, hogy nyugodtan, boldogságban éljünk együtt a csodaszép lilás csillagok alatt, a világító fűben, de túl elérhetetlen volt. Két különböző világban rekedtünk, ami kiakasztott.
- Bár felkelnél, és válaszolnál nekem! Miért nem mondod azt, hogy csak viccelsz, és ölelsz meg? Vagy miért nem keltesz fel egy csókkal ebből a rémes álomból? Úgy szeretnék rájönni, hogy az elmúlt hónap nem történt meg, csupán álmodtam, és melletted ébredek a puha ágyban. De ez a valóság.
A hangja nagyon halk és megtört lett. Nem ismertem rá arra srácra, aki volt. Igaz, csak pár lényeges dologra emlékszem, de azt tudom, határozottan nem ilyen volt. Mindig nevetett, és hihetetlenül gyorsan képes volt egy rossz dolog után ismét boldogan élvezni az életet. Imádtam, gyors hangulatváltozásait, melyeknek hála én is felvidultam. De most egyszerűen egy felsőbbrendű erő nem engedte, hogy ismét vele legyek. Pedig jobban vágytam rá, mint bárkire. Azt már tudtam, hogy saját kezűleg vetettem véget az életemnek és küldtem magam ebbe a köztes állapotba, amit Ő kómának nevezett, de nem értettem, mi okom volt erre, amikor Ő szeretett. Aztán az előző beszélgetésünkkor elmagyarázta, hogy mit tett velem Liam szülinapján, és megjelent az Apám, akire bár eddig nem emlékeztem, most beugrott minden. Azért jobb lett volna, ha Ő kimarad az emlékeim közül.

Már minden lényeges dolgot tudtam, már csak arra kellett volna rájönnöm, hogyan szabaduljak ki ebből a világból, és térjek vissza Louis-hoz. De ez koránt sem bizonyult olyan egyszerű feladatnak, mint hangzott.
- Tudod, mennyire szeretlek? Emlékszel, mi mindent tettünk együtt? Elmondhatatlanul szeretném, ha visszajönnél hozzám. Már azt is el tudnám viselni, ha nem leszel az enyém szerelemből, ha még mindig ellöksz, de kérlek, ébredj fel...ne halj meg Kicsim.
Ezt még soha nem mondta. Én vele akartam lenni, nem akartam ellökni. Meg akartam csókolni, látni tökéletes arcát élőben, és nem az emlékezetemben. "Meghalni? Én komolyan meg fogok halni? De itt minden olyan szép." Ebbe még soha nem gondoltam bele. Én azt hitem, felkelek majd, hisz azt mondta ez kóma. Eddig eszembe sem jutott, hogy ennek van egy másik véglete is, amely a halál. De én nem akartam magára hagyni Lou-t, és Ő sem akart engem elveszteni.
- Kérlek, maradj velem.
Bizsergést éreztem a mellkasomon. Mintha valaki...Ő hozzám bújt volna, és próbált megölelni. A hangját is közelebbről hallottam, halk volt, szinte már kétségbeesett. A mellkasom elé tettem a kezem, mintha tényleg itt lenne a feje, és meg akarná simogatni, de nem éreztem a testét magam előtt. Abban reménykedtem, hátha a másik világban lévő testem, mely kómában van, követi a mozdulatom, de Louis szomorú sóhajából arra következtettem, még mindig tehetetlenül fekszek. Csalódottan ejtettem le a kezem.
- Annyira szeretlek. - suttogta.
- Én is szeretlek. - feleltem halkan, mintha hallaná.
Apró forróságot éreztem a mellkasomon, mely nyitottan volt ebben a fehér ruhában. Égetően szántotta végig bőröm, majd véget vetett neki a ruhám szegélye. Hamar még egy apróság égette végig bőröm. Ijedten kaptam oda. Nedvességet tapintottam. Megdöbbenve szívtam magamba a levegőt a felismerésen. És eldörzsöltem a mellkasomon a nedvességet, melyet beszívott a bőröm.
- Ne sírj Louis! Kérlek, ne sírj!
Nyugtatni próbáltam, de azért nekem is kicsordult pár könnycseppem. Annyira borzalmas volt, hogy érzem a közelségét, mellettem van, beszél hozzám minden átkozott nap, s én mégsem viszonozhatom ezt neki. Magas falak épültek közénk...két különböző világ tömény, betonfalai. Ledönthetetlen akadályok.

A szívem megdobbant. Ijedten kaptam oda. Eddig még nagyon ritkán dobogott, csupán akkor, mikor Louis velem volt. De most hevesen, gyorsan kezdett verni a ketyegőm. Megörültem. Ez a remény. A remény, hogy már kezdek visszazökkeni a valóságba. Már nem választ el sok Louis-től. Hallottam, ahogy sóhajt egyet, és elkapja a fejét a mellkasomról. Amióta itt vagyok, még soha nem vert egymás után, soha nem állt be a pulzusom. De most... VOLT SZÍVEM! Visszakaptam a szívem, és úgy éreztem, leromboltam egy falat a Louis-hoz vezető úton. A kezeimbe és a lábamba remegés költözött, melyek nehézzé tették az állást. Magam elé emeltem kezeimet, hogy megnézzem. Úgy remegtek, mintha valaki kívülről rázta volna őket. De itt szó sem volt kézről. Ezt én tettem. A reményem szerte foszlott, újonnan előkerült szívem hevesen száguldott, ami nagyon megijesztett. Ijedtség telepedett az arcomra. Ilyen még soha nem történt velem, mióta itt vagyok.
- Istenem, Kicsim! Lex! - hallottam Louis kétségbeesett hangját.
Felnéztem az égre, mely már sem volt olyan élénk lila. Megijesztett, hogy a fűben már nem világítottak a kis virágok. A szívem egyre ritkábban ütött. A levegőt kapkodtam, mintha nem férne elég a tüdőmbe. Mintha valami meggátolná, hogy oda jusson. Tudtam, hogy egyszer vége a kómának, de azt reméltem, nem ezen a módon. Azt hittem, Louis-t fogom meglátni a végén, és nem elmúlok. Tudtam, ezt én tettem magammal, én akartam, hogy ez legyen, de ha visszatekerhetném az időt, mindent máshogy csinálnék. Megbocsájtanék Louis-nak, nem haragudnék rá, amiért megcsalt. Azt kívántam; bárcsak Lou-val lehetnék! Bár nem így érne véget a mi történetünk!

De nem volt mit tenni. Louis hangja még akkor is élénken vett körül, és hatolt a fülembe, mikor a fejembe lüktető fájdalom költözött.
- Csináljanak már valamit! - kiabálta idegesen.
A szavai kissé egybefolytak, hallottam, ahogy sír. A mellkasomhoz kaptam, mert hirtelen nagyon feszíteni kezdett.
- Lou... ne sírj! - suttogtam neki halkan, erőtlenül.
Nem akartam így hallani. Azt akartam, hogy boldog hangok maradjanak meg a fülemben tőle. Az Ő csilingelő nevetése, a csókja a számon. A levegőt még mindig kapkodtam, de még erősebben kellett vennem, hogy jusson is valami a tüdőmbe. A mellkasom szétfeszített, a fejembe vad ritmusban bömbölt a fájdalom. Körülöttem a csodaszép világ most feketévé változott, csupán kevés világos fény szűrődött rám elölről. Elvakított, de most ez volt a legkevesebb gondom.
- Nem, én itt maradok vele! - hallottam ismét Louis kétségbeesett hangját.
Nem akartam, hogy így lásson, bár arról nem volt fogalmam, az Ő világában hogy nézhetett ki a testem. Erős ütést éreztem a mellkasomban. Hangosan felüvöltöttem a fájdalomtól, és térdre rogytam. A mellkasomhoz kaptam a két pontra, ahol az ütés ért. Nagyon rossz érzés volt. Mintha áramütést kaptam volna. A könnyeim potyogtak. Látni akartam Louis-t. Érezni, hogy velem van, és boldog. Nem akartam így itt hagyni, hogy tudtam, olyan sok mindent nem mondtam el neki mikor lehetőségem volt rá, mert nem jöttem még rá. Sok minden csak akkor világosodott bennem, mikor már csak a hangját hallottam, és képtelen voltam válaszolni neki.

Még egy ütés ért a mellkasomon ezúttal sokkal erősebb, mint eddig...mint valaha. Fájdalmasan a mellkasomhoz kaptam, és térden ülve előre dőltem, hogy csökkentsem a fájdalmam. Már nem akartam sikítani, már nem jött ki hang a torkomon. Túl nagy volt az oxigénhiány. Az ajkaimba haraptam, hogy elfojtsam a fájdalmam.
- Biztos tudnak még valamit tenni! - hallottam ismét halkan Louis zokogó hangját. - Ne-eh-eh!
A szívem szakadt meg, hogy ennyire sírni hallom. A szívem, mely már nem volt. Nem dobogott, kihűlt a helye. Meghaltam. A fény előttem egyre erősebb lett, elvakított. Körülölet, és áthívott egy másik univerzumba, melyből melegség áradt. Úgy éreztem, ott biztonságban leszek. Nem fájt semmim, simán felálltam. Mintha ismét elfelejtettem volna mindent, ami az előző pillanatban és eddig történt. De Louis hangja még mindig meg tudott érinteni.
- Ne hagyj itt Kicsim! Kérlek! Megyek utánad, ígérem, együtt leszünk. Annyira szeretlek.
Zokogó hangja még halottként...vagy valami hasonlóként is a lelkembe hatolt. Kicsordult egy könnycseppem, mely azonnal felszáradt magától. Nem tudom, ez hogyan lehetséges.
- Louis. - hebegtem erőtlenül.
Ismét megéreztem magamon azt a bizsergést, mely akkor jött, mikor megérintett. Ott volt a mellkasomon, a kezemen, de legfőképpen az ajkamon. Erősebben, mint eddig bármikor. Ijedten kaptam a számhoz, és végighúztam rajta a kezem. Louis zokogva emelte el az ajkait. Éreztem, ahogy könnyei ismét a bőröm égetik a nyakamnál. Azt hiszem, a nyakamba temette arcát.

Szép volt ez a világ, mely hívogatott. Egyszerű és boldog, én mégis sírtam a kapujában. Sírtam Louis miatt, sírtam, hogy magára hagyom, és követni akar. Tudtam, az azt jelentené, hogy Ő is meghal. Ezt nem bírtam elviselni, de ez a világ már körülvett, már magába foglalt. A részesévé váltam. Viszont még mindig hallottam Louis hangját, éreztem az érintését.

17 megjegyzés:

  1. igazabol en csak azt szeretnem megkerdezni hogy ezutan irsz majd meg blogot?:)). am lelegzetelallito volt. ez a resz is :3 <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. igen, bár nem "ezután", mivel már egy hónapja elkezdtem, hogy ne történet nélkül várjalak titeket. itt van: http://inyourimaginationstories.blogspot.hu/ :)

      Törlés
  2. Neeee!!! Meghalt?! Meghalt!!! Miéééééért?? :"(
    Nagyon jó lett, elképesztő, de muszáj befejezned?? És ha igen, akkor lesz másik blogod?? Mert én veled akarok maradni!! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A számból vetted ki a szót! ♥
      Most olyan kettős érzésem van. Egyrészt várom a kövi részt mert kiderül, hogy mi lesz, hogy lexi végleg meghal-e vagy sem. Másrészt meg nagyon nem akarom hogy vége legyeeeeeeen! :')

      Törlés
    2. hát sajnos muszáj befejezni, de várlak titeket továbbra is a következő történeteimnél: http://inyourimaginationstories.blogspot.hu/ :)

      Törlés
  3. úristen. elképesztően írsz :) <3

    VálaszTörlés
  4. Neee!!!!! Nem halhatott meg! ne csináld ezt velem! valahogyan keljen fel újra és legyen minden boldog!!! én nem akarom, hogy ilyen vége legyen...:'(
    am mikor olvastam a részt közben végig bőgtem. nem akarom, h Lex meghalljon.
    gyorsan köviiiit!:)
    <3<3<3
    Ui.: ha befejezted ezt a blogot, ugye lesz másik?! mert én nagyon megszerettem az írásodat és olvasnék még tőled más témájú sztorikat is.:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. hát, majd meglátod, hogy mi lesz, de ne feledd: megszavaztátok a Happy Endet, csak azt nem tudjátok, milyen módon következik ez be :)
      a következő blogról pedig annyit, hogy már egy hónapja elkezdtem, hogy ne üresen fogadjon titeket, és elég szépen megtelt már. itt van, sok egész regénnyel, és szakaszos történettel :) http://inyourimaginationstories.blogspot.hu/

      Törlés
  5. Ez nagyon jó sztori..a végén már potyogtak a könnyeim :'(( amúgy nagyon jól írsz..;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy tetszett :)

      Törlés
  6. Neee!!!!!!de hát azt mondtad h happy end lesz a vége!!!!!!!!!

    VálaszTörlés
  7. Nehogy már meghaljooon!! Ugye most ébred fel???! Tudom hogy most ébred fel. Ne legyen vége! :(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. majd meglátod, mi lesz. holnap minden kiderül :P

      Törlés
  8. Sziamia!:')


    Szavakba nem igazán tudom ölteni a bennem már felgyülemlő szavakat, mondatokat a te blogoddal kapcsolatban. Hű. Hát én imádom.

    Emlékszem még a facebookon láttam, hogy van egy blogod és azon megjelent az első rész. Elolvastam, megtetszett és már fel is iratkoztam.
    Annyira magával ragadott Sandy élete és az ő történései ,hogy legszívesebben minden pillanatban ott lettem volna mellette -képzeletben- és figyeltem volna az életét.
    Olvastam amikor Zayn-nel kavart és akkor amikor éppen Louis csókolta meg. A kedvenc-kedvenc blogommá vált és mindig vártam azt a bizonyos "holnaputánt" amikor is az új fejezet jött.
    Nyáron az első dolgom volt, hogy felmenjek a blogger oldalra és megnézzem kint van már az új rész. Minden részt imádtam és az első betűjétől az utolsóig elolvastam. Volt olyan rész amit többször is mivel amikor este álmatlanság kínzott csak a telefonomon hoztam be a blogodat és olvastam vissza egy-két kedvenc részemet.

    Nem igazán tudom, hogy mi fog történni a következő részben (SANDYNEK ÉLNIE KELL), de kíváncsian várom.
    Azt sem tudom, hogy milyen mondatokkal fogok búcsút inteni ennek a blognak, de most ezek a mondatok fogalmazódtak meg a fejemben.

    Mindenesetre a díj a tiéd: http://you-dont-understand-me-1d.blogspot.hu/p/dijak.html

    Puszi!:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. édes istenem. tudod, én elkezdtem leforgatni egy videót, amiben elbúcsúzok, de nem tudom, felteszem-e. abban sikerült jól megfogalmazni, hogy tulajdonképpen vicces ez az egész hisz Ti azon sírtok, ahogy én írok, én pedig azon, amiket Ti írtok nekem. és ez most teljesen illik ide. lehet csak érzékeny napom van, nem vagyok könnyen sírós, de sikerült könnyeket csalnod a szemembe. köszönöm szépen, hogy megajándékoztál figyelmeddel, remélem, nem okozok csalódást az utolsó részben sem, ha eddig még nem tettem. :')
      ui.: a díjat pedig nagyon szépen köszönöm.

      Törlés