II. 25. ~Ma vége.*

Kedves Olvasóm!

Az a helyzet, hogy sokan megjegyeztétek, szomorú, siratós részek vannak. Hát nagyon sajnálom, de még 6 részig (ezzel együtt) ilyenek lesznek, és a végét még én magam sem tudom. Bár már készen van, de egyfolytában alakítom, és azon gondolkozok, hogy szomorú, drámai vagy boldog, megszokott véget érjen. Szerintetek?

Ui.: Jó olvasást, ma vége lesz egy apró ámde nagy jelentőséggel bíró életnek...majdnem. Ja, és Selena-nak üzenem, nem felejtettem el, hogy 13.-án lesz a szülinapja. #hahaha

II. 25. ~Ma vége.*

Utáltam magam, amiért ennyire tehetetlen vagyok. Gondoltam már rá, hogy hívom a rendőrséget, de mit mondok nekik? A kutya sem hinne nekem, hisz Ő eltűnt az életemből. Soha nem keresett, és én sem Őt. De őszintén szólva ez így volt jó. Viszont most, hogy ismét itt volt velem, újra hatalmába kerített az a félelem, melyet régen minden nap átéltem. Mely egyszerre fojtott meg és tartott életben. APA...vagy valami ennek nevezhető emberszerűség. És most újra itt van. Tudja, hol lakok, tudja, mit csinálok. Figyel engem. És ez a tudat ijesztő volt. Már három napja nem történt semmi a pizza óta, de én mindenre fel voltam készülve. Már semmi nem tudott meghatni.

Lassan vánszorogtam ki a konyhába, hogy igyak egy kis vizet, majd visszahuppantam a földre a rajzomhoz. Most egy tájkép készült komoran sötét színekkel. Nem volt kedvem élénk, világos rajzokhoz...vajon miért?! Szóval csak ültem ott, és haladtam a rajzommal, mikor csengettek. Felálltam, és elvánszorogtam az ajtóhoz. Már nem érdekelt, ki jött. Belenéztem a kukucskálóba, de itt megdőlt minden eddigi elméletem. Féltem. Igenis meg tudott hatni. A kezeim megremegtek. Úgy éreztem menten összeesek, ezért gyorsan az ajtónak döntöttem a hátam, mely erre dübbent egyet. "Nagyon jó. Ezt biztos Ő is hallotta." gondoltam magamba cinikusan. A szemeim megteltek könnyel. Próbáltam a valóságban maradni, de ez koránt sem volt olyan egyszerű feladat, mint tűnik. Mindenem remegett. A könnyeim potyogtak, a fejemben millió gondolat kavargott. "Miért jött vissza? Mit akar tőlem? Megint bántani szeretne? Azt nem..."

- Alexandra tudom, hogy bent vagy!

Összerezzentem, és szerintem még soha nem ugrottam akkorát, mint akkor. A szívem olyan hangosan vert, hogy még Ő is hallhatta.  Tudta, hogy itt vagyok. A fejemben a sok gondolat felé kerekedett egy kérdés: "Mit csináljak most?". Előkotortam a zsebemből a telefont. Nem akartam és nem is tudtam volna Neki felelni. Csak egy ember jutott eszembe, akire mindig számíthatta. Ez most sem változott meg annak ellenére, hogy már nem alkottunk egy párt. Gondolkodás nélkül rányomtam a nevére, és vártam, hogy felvegye.  De miért is vette volna fel, ehelyett egy gépi hang közölte velem:

- A felhasználó foglalt. Kérjük ismételje meg hívását később.

És egy fülsüketítő sípolás jelezte, ne zaklassam tovább azt az embert, akire most szükségem volt. Csak Louis tudott volna megmenteni, de hiába. Azért én megpróbáltam megint felhívni, de ugyanaz lett a válasz. A rendőrséget nem hívhattam, hisz mit mondtam volna? Idióta indok a zsaruk zargatására, hogy "itt van az Apám", nem?! Ő tudta, hogy itt vagyok, de én nem bírtam beengedni azok után, amit tett velem. "Miért kellett ide jönnie?!".

- Menj innen!

A hangom remegett, ami tudom, hiba volt Vele szemben. Bár nem csoda, mikor a könnyeim potyogtak, a torkomban gombóc volt. Nem bírtam vele szembenézni. Halk nevetést hallottam az ajtó másik oldaláról. Még mindig olyan, mint volt. Semmit nem változott. Ugyanúgy a bennem keltett fájdalom szórakoztatta...de könyörgöm! Az Apám lenne, nem?!

- Semmit nem tanultál Tőlem Alexandra. Kimutatod, hogy gyenge vagy, és könnyen kihasználható... - legszívesebben felzokogtam volna, de nem tehettem, mert azt meghallja az ajtó túloldalán. A számhoz kaptam remegő kezem, míg a másikkal a hajamba túrtam. De Ő folytatta, tudva mekkora fájdalmat okoz nekem. - Szégyent hozol rám, hogy a tévében billegsz a pasiddal. Olyan lettél, mint egy ribanc.

A szavai fájdalmat hagytak. Ellenkezni akartam, de már én sem tudtam eldönteni, hogy igaza van-e vagy mégsem. Hisz Louis megcsalt. Lehet tényleg csak egy kis ribanc voltam neki. Egy újabb áldozata a sztárvilágnak. Ebbe nagyon fájt belegondolni. Nem akartam neki válaszolni, s nem is tudtam mit, hisz megcáfolni képtelen voltam. Így aztán csendbe maradtam, és az ajtónak dőltem. De Ő még folytatta, még volt mondanivalója.

- Attól tartok, ismét meg kell, neveljelek.

Ettől a mondatától összeszorult a gyomrom. Nem akartam, nem mertem belegondolni, milyen módon nevelt régen. Szinte éreztem, ahogy a cigicsikk ismét a bőrömbe nyomódik, és égető fájdalommal nyomot hagy rajta. Nem kértem ebből újra. Többet nem tudtam neki mondani ellenkezésül, mint:

- Soha többé nem akarlak látni. Menj innen!

Csak nevetés jött válaszul, majd még pár halk kopogás. Mintha a körmét doboltatná szórakozottan az ajtón. Ez kiakasztott. A lábaim remegtek, és lassan próbáltam hátrálni az ajtótól, de közben mereven figyeltem a fát.

- Még találkozunk Alexandra. Okosan!

A gyomrom remegett önelégült hangjára. Lépteket hallottam, de nem voltam benne biztos, hogy valóban elment. Nem mertem kinézni a kukucskálón. Féltem, hogy ismét meglátom, kalapos, ráncos arcát, égető szemeit. 

 Lerogytam a földre. A könnyeim potyogtak, már nem tudtam gátolni Őket. Louis megtanított szabadon élni, és nem kértem ismét a fogságból. Én nem leszek madár egy kalitkában. Ezek után már nem. Bármit, csak Őt nem ismét. Nem akartam újra átélni a terrort, melyet Ő okozott. Ennél még a halál is jobb volt. Bementem a fürdőszobába, és leültem a kád elé. Szándékosan nem rá, hisz nem lenne szép látvány, majd holtan hátraesni. Nem bírtam felfogni, hisz annyira szerette Anyát, engem miért nem képes úgy szeretni. Már én is elhittem, én okoztam Anya halált. Hisz a születésembe halt bele. Nem ismertem Őt, de tudtam, éreztem, nem akarná, hogy magamat okoljam, mégis én voltam a hibás. Csak ültem ott, és sírtam. Több nem telt tőlem. De nem kellett sok idő, míg feltaláltam magam. Nem volt pengém. Louis elvitte. "LOUIS! Szerettem, de neki már nem kellek. Ez eggyel több ok, hogy meghaljak." Fájt a tudat, hogy többé nem fogom látni, de mindenkinek jobb lesz, ha nem vagyok többé. Szóval a penge hiánya miatt, kénytelen voltam felállni, és kimenni a konyhába. Megfogtam egy éles kést, és visszatipegtem a fürdőbe. Közben jól végigmértem a lakásom. A mappám a rajzaimmal most éppen az asztalon hevertek, mellette a félig kész tájképem. A halomnyi kotta a polcon összevisszaságban. Fájt ezeket itt hagyni. De úgy döntöttem, nem múlok el jelentéktelenül. Hagyok valamit azoknak, akik megtalálnak. Csak reménykedtem benne, hogy nem hónapok múlva látnak meg, mikor már csúnya leszek, és a testem lebomlik. Ebbe fájt belegondolnom. Azt akartam, hogy még most vegyenek észre, de már az sem érdekelt, ha nem így lesz. Megfogtam egy papírlapot, meg egy tollat, és leültem az étkezőhöz. Csak írtam és írtam, mindent leírtam. Elmondtam, ki vagyok valójában. Elmondtam, mi vezérelt ilyen tettre. Üzentem a levelemben a bandának, Perrie-nek, még Simon-nak is megköszöntem, hogy támogatta a dalaim. Viszont egy másik papírt is írtam, ami csak Louis-nak szólt. Tudtam, úgyis Ő fogja elolvasni az elsők között, és Ő fogja tudni értelmezni a legjobban. Jobban ismert, mint bárki más. Beletettem a két papírt egy hófehér borítékba.

A levelemmel visszamentem a fürdőszobába. Letettem magam mellé a kis papírt, és a kést. A telefonom szándékosan kint hagytam lenémítva, nehogy segítséget tudjak hívni. Már elhatároztam magam: ÉN MA MEG FOGOK HALNI! A fejemben rengeteg gondolat lebegett, mikor leültem a kád elé, a hideg csempére. Nem tudtam felfogni, hogy Apa tényleg itt volt. Már én is elhittem, hogy ribanc lettem. Egy undorító kis csitri, aki jó pofizik, és híres lesz a pasija miatt. De Louis már nem volt a pasim, és nem akartam híres lenni tőle. Én csupán szerettem, de Ő eljátszotta a bizalmam. Csupán egy baba voltam neki, aki itt volt, de ahogy képbe került más, engem eldobott. Persze próbál mentegetőzni, de csak azért, hogy a fotósok ne lássanak nagyon összetörtnek. Hisz bármerre megyek, lekapnak, vagy a rajongók képet kérnek Louis Tomlinson megsértett barátnőjével. A tekintetemmel meg tudtam volna ölni Őket, de ez senkit nem érdekelt. Nekik csupán a kép kellett velem/rólam. Ennyit értem az emberek és Louis életében. Egy képet, pár jó hónapot.

Eszembe jutott, mennyi mindenen mentünk át ketten. Mennyi élményt szereztem. Felnéztem a kis szekrényre mellettem. Tudtam, mik vannak hozzám legközelebb a legalsó fiókban. Azért tettem oda Őket, hogy véletlen sem kerüljenek a kezembe, de most vágytam rá, hogy velem legyenek. Kihúztam a fiókot, és felnyújtottam a kezem, hogy bele tudjak túrni. Hamar megtaláltam a kis fémes ékszert, és a hideg üveget. Kivettem őket. A kis Armani üveg halkan koppant a járólapon, ahogy rátettem. Hosszan nézegettem a két kis tárgyat, melyeket ennél messzebbre nem bírtam eltenni Louis többi cuccával együtt. A kezembe vettem a nyakláncot, melyet Tőle kaptam. Hosszan nézegettem a kulcsokat az arany láncon. Eszembe jutott, hogy azt mondta a legnagyobb kulcs fogja nyitni a szívem, mert nekem nagy szívem van. Hát ez a szív többé nem fog dobogni arról gondoskodom. Minek dobogna, ha senkinek nem kell? Ha mindenki csak átveri, és összetöri?! Aztán beugrott, mi történt még azon az estén velük. Emlékeztem, hogy mikor Louis fájdalmat okozott, az én érdekemben abba akarta hagyni. Mennyire aggódott értem. Érintése lüktette bőröm, ahogy lehunyt szemmel ismét arra az estére gondoltam. Aztán az jutott eszembe, mikor náluk meglepetést készített nekem. Mennyire romantikus volt az a sátor és a medence. Majd beugrott, mikor Zayn megzsarolt a fesztiválon. Akkor én is majdnem megcsaltam Louis-t, mégsem tettem. Nem voltam képes rá, pláne nem a bandatársával, még ha nem is önszántamból tettem volna. Majd végül az ugrott be, mikor még a "terhesség" alatt is kitartott mellettem. Nem hagyott el, mivel szükségem volt rá. De most minden eddiginél nagyobb szükségem volt rá, mégsem maradt mellettem. Rossz volt, hogy egyedül hagyott, de talán jobb is így. Egyszer úgyis meg kell halni, és ha már eljön az ideje, legalább senki ne legyen, aki sír utánunk. Az a legegyszerűbb. Csendbe magányosan elmúlni úgy, hogy senki ne tudjon róla. Úgy senkinek nem fáj.

Feltettem a nyakamba a láncot, majd megszorítottam medálokat. Tekintetem az üvegre tévedt. Lassan vettem a kezembe, és megszagoltam a tetejét, ahol ki lehet fújni. Hirtelen ötlettől vezérelve fújtam magamra belőle. Éreztem Louis illatát körülöttem. De én rajta akartam érezni az igazit, nem holmi hamisítvány illatot. Dühösen tettem oldalra az üveget. Ezután lassan emeltem fel a kést, és hosszan szemeztem a pengével. "Vajon fájni fog?". Sokszor vágtam már meg magam, de egyiknek sem volt annyira nagy jelentősége, hogy élet-halál között döntsön. Kicsit féltem, hogy nagyon fájni fog ez a fajta halál, és talán altatóval kéne próbálkoznom. Akkor békésen elalszok, és örökre az álmok gondtalan világában maradok. De nekem ez jutott, és azt hiszem, ez a mély vágás már nagyon érett. A penge csillogott, az ajtón beszűrődő napfényben. Mindig azt hittem, ha az Apámnak nevezhető alak beállít, este lesz, de Ő mégis nappal jött. De bár soha nem jött volna, hisz akkor még tűrtem volna. De ez eldöntött mindent. A perc elmúlt, a sok ki nem mondott szó elszállt, a helyekre nem térünk vissza, legalábbis nem ugyanakként az emberként. Mert az emberek túl gyorsan, túl könnyen változnak, vagy egy tett túl nagy változásra készteti Őket, mely megmenthet egy életet, de egyben el is veheti azt. Amikor megpróbálunk elmenekülni a múlt elől. Az nem csak hogy felzárkózik, de le is hagy. Eltakarja a jövőt, a tájat, magát az eget, míg nem marad más út, csak az, amelyik keresztülvezet rajta. De én még ezelől is találtam kibúvót. Meghalni a legegyszerűbb és a leggyávább, de én mégis inkább menekültem.

Nem érdekelt, mi lesz, erősen megmarkoltam a kést, és olyan mély vágást ejtettem az alkaromon, az eremen végig felfelé, a felkarom felé, mint még soha. A vér egyből kiszökött, de most nem úgy, mint eddig. Most erőteljes zuhatagban ömlött le. Lepetten figyeltem, ahogy vörösre festi a fehér csempét. Ilyet még soha nem láttam. Nem éreztem fájdalmat, nem éreztem, hogy tennem kéne valamit. Mintha nem is velem történne, csupán egy filmet néznék. A vér elérte a kis papírt, de nem akartam, hogy elázzon. Gyorsan odakaptam a másik kezemmel, és feltettem a kád szélére. Ott biztos, nem lesz baja. Fejem kezdett fájni, a homlokomon izzadtságcseppeket éreztem meg. Csak halványan elmosolyodtam. Le akartam törölni Őket, de nem volt erőm megmozdítani a másik kezem. A szívem száguldott, ahogy egyre több vér szökött ki a karomból. Soha nem láttam még ennyit vért egy helyen. Hihetetlen volt, hogy ez mind bennem volt. Szédülni kezdtem, majd lassan lecsukódott a szemem. Nem fájt. Egyáltalán nem fájt. Mosolyogva hunytam le kicsit a szemem, és hagytam, hogy elnyeljen a feketeség. Hagytam, hogy magába szippantson egy ismeretlen sötét világ, mely magához húzott jobban, mint eddig bármi. Úgy éreztem, ott a helyem. Úgy éreztem, onnan biztonság árad, így végképp lehunytam remegő szemhéjam. Elvesztem benne. 

Ne feledjétek a válaszokat: Boldog, aranyos vagy szomorú, drámai vég? Szerintetek?

(ezért nem teszek ki egy szavazást, kommenteljetek please). #smile #hesitation