II. 22. ~Hogy tehetted?*

Kedves Olvasóim!

Na ma megkezdődött az iskola... #nooo. Értem én, hogy ettől senkinek nincs jó kedve, de kérlek, azért engem még ajándékozzatok meg pár kommenttel. Legalább valami halovány napsugaram hadd legyen, ami bevilágítja a suli kezdetét. #please #haha #thanks

II. 22. ~Hogy tehetted?*

*Sandy szemszögéből*

Utáltam az életet. Nem igaz, hogy egyik csapás követi a másikat. Olyan jól alakult minden mostanában, de hirtelen megértettem, miért. Csak azért volt minden szép és jó, hogy most egy csapásra mindent ismét elveszítsek. Sietősen vetettem magam a folyosóra, és arra rohantam amerről jöttem. Azért jöttem Louis-hoz, hogy védelmet kapjak tőle, és ne kelljen egyedül otthon maradnom Vele, de most kénytelen leszek. Teljesen egyedül vagyok, senkire nem számíthatok. Nem is értem, hogyan bízhattam meg eddig Louis-ban. Megálltam a lift előtt, és vagy 100-szor megnyomtam a lefele nyilat, de nem jött az az átkozott lift. Idegesen topogtam, és próbáltam visszatartani könnyeimet, de nem ment. Ma túl sok minden történt. Nagy nehezen végre rávettem magam, hogy a házam előtt váró taxihoz lemenjek, és beüljek. Előle menekültem Louis-hoz, de bár ne tettem volna. Hirtelen megértettem, miért jöttek ide a srácok. El akartam tűnni, kámforrá válni, mint holmi madár. Elrepülni jó messzire, ahol senki nem talál rám. Ahol egy teljesen új életet kezdhetek. Végre megérkezett a lift, az ajtaja csigalassúsággal nyílt ki. Bevágtam magam, és itt is minimum 100-szor megnyomtam a földszint gombját, majd az ajtók bezáródásáért felelős gombot. Megkönnyebbülten dőltem a falnak, hogy vége, elmenekülhetek legalább Louis elől, akire a legnagyobb szükségem lett volna most. De nem volt ilyen szerencsém. Egy kéz nyúlt be a lift ajtaja közötti már csak 5 centis résen ezzel ismét kinyílásra ösztönözve azokat. Ijedten rezzentem össze, majd megláttam Louis alakját. Besietett mellém, de én már szálltam volna ki a liftből. Elkapta a karom, és óvatosan visszarántott maga elé, hogy ne tudjak elmenekülni. Az ajtók bezáródtak, most bezzeg gyorsan. Lenéztem a kezére a felkaromon. Undorodtam érintésétől. A szememet a könnyek és a harag égette, ahogy felnéztem rá. Ezt Ő is látta, mert kicsit elbizonytalanodott.

- Ne érj hozzám azok után, hogy azt a lányt fogtad a kezeddel!

A szavakat fájdalmasan és mérgesen szűrtem a fogaim között. Gyorsan mérlegelte a helyzetet, majd elengedte a kezem, és gyorsan megnyomott mellettünk egy gombot, amitől megállt a lift. Kettesben rekedtünk egy szűk helyiségben. Ijedten néztem oldalra, és a szememmel a gomb után kutattam, hogy ismét elinduljunk, és minél kevesebb ideig legyünk itt kettesben. De elé állt, és magas alakjával eltakarta előlem a gombokat. Mérgesen fújtam ki a levegőt, de a szemébe képtelen voltam belenézni. Túl nagy fájdalommal járt. Hátraléptem egy lépést. Tökéletes alakjából fájdalom és megbánás tükröződött. Teste remegett, amit nem tudtam mire vélni.

- Lex...

Kezdett bele, de ahogy felnéztem a szemébe, elhallgatott. Hosszan méregettük egymás szemét, mikor közelebb lépett hozzám, de én hátráltam megtartva a távolságot.

- Hogy tehetted?

Halkan beszéltem, a hangom remegett és pár akkorddal feljebb csúszott a kelleténél. A fejem kétkedve ráztam meg, és a szememből kihullott egy könnycsepp. Erre mélyen magába szívta a levegőt, és neki is csillogott a szemem, de abban biztos vagyok, hogy nem a boldogságtól. Sokkal inkább attól a bizonyos sós nedvességtől, amely még pluszba megforgatta a kést a szívembe.

- Én nem akartam. Harry itatott le és vett rá. Én még az életemnél is jobban szeretlek Lex. Nem akarlak elveszteni Kicsim.

Az utolsó szavára ismét fájdalom nyilallt a mellkasomba. Most nagyon fájt, hogy lebecézett. Utáltam magam, utáltam Louis-t, utáltam a világot.

- Ne hívj így soha többet. Már nincs jogod lebecézni, mikor átvertél. Azt ígérted, benned nem csalódok, Te nem bántasz meg. Azt hittem, Te megvédesz, és mindenki átver, csak Te nem. Hazudtál Louis!

Mérgesen kiabáltam rá, és éreztem, ahogy a szavaim élesen hatolnak belé, hogy neki is fájdalmat okozzanak. De ez a fájdalom nem volt fogható ahhoz, amit én éreztem. Azt akartam, hogy legalább kicsit érezze, mennyit ártott.

- Nem hazudtam. Igazat mondok. Nem akartam ezt, csupán nem akartam megbántani Liam-et, hogy lelépek, vagy kimutatom, hogy nem élvezem ezt.

Cinikusan megcsóváltam a fejem. Ő sem hiheti el, hogy ezt beveszem.

- Persze. Te kicsit sem élvezted, hisz Te nem vagy férfiból. Csak tetetted, hát hogyne!

Mérgesen mentem el mellette, és benyomtam a megfelelő gombot, hogy elinduljunk. Ahogy megindultunk, Louis ismét megnyomta a gombot, így meg is álltunk. Így, hogy átjöttem ide, közelebb kerültünk, mint gondoltam. Tett egy lépést felém, így ahogy hátraléptem a falnak ütköztem. Louis teste az enyémhez simult. Imádtam és egyben utáltam is tökéletes testét, illatát, arcát. Még mindig az én Louis-om volt, de mégsem. Nem akartam felnézni rá, de lágy ujjai az államnál erre késztettek. Tekintetem szemeibe fúrtam, és ahogy belenéztem, kicsordult egy könnycseppem. Nem bírtam elviselni a tudatot, hogy ezek a csodás, kék szemek hazudtak, átvertek. Ezt látva neki is kicsordult egy könnycseppje. Csak álltunk ott egymással szembe, némán, nézve, ahogy a másik sír. Utáltam Louis-t, de egyszerre imádtam is. Anélkül, hogy lenéztem volna, benyomtam a gombot magam mellett. Louis egy pillanatra lehunyta a szemét, ahogy megindult a lift, de én szemrebbenés nélkül tűrtem. Figyeltem, ahogy még kettő könnycseppje kihullik, amitől én is jobban kezdtem könnyezni.

Továbbra is bámultuk egymást, míg a lift lassítani nem kezdett. Louis hosszan lehunyta a szemét, majd mikor kinyitotta olyan volt, mintha az égre néztem volna. A kékség élénken világított, míg a millió érzelem szürke felhőként kavargott benne. Szomorúan szólalt meg. Piaszagú lehelete csikizte az orrom, de tudtam, már egyáltalán nem részeg. Az érkezésemtől kijózanodott.

- Akkor most vége? Tényleg elmész?

A hangja remegett, suttogott. Oldalra néztem, ezzel megszakítva a szemkontaktust. Fájt ezt kimondani. Fájt ezt a szót, mely olyan sokat jentett még pár órája, múlt időbe tenni.

- Szerettelek. Azt hitem, Te más vagy. Tényleg más voltál. Így még sokkal nagyobb fájdalmat okoztál. Tudtad, hogy Te úgy tudsz összetörni, mint senki más. Tudtad, hogy csak tőled függök, de ez neked ennyit jelentett: - és jelezve, mennyit értem, csettintettem egyet.

Szomorúan oldalra nézett, és ellenkezni akart, de én ezt már nem vártam meg. Sietősen kimentem a liftből. Még hallottam, egy hangos csattanást, mely véleményem szerint Louis volt. Talán a lift falába ütött egyet, fene tudja. Próbáltam elhitetni magammal, hogy nem érdekel, mit tesz, de csak áltattam magam. Valójában legszívesebben visszarohantam volna hozzá, és egyszerre csókoltam és ütöttem volna. Nem bírtam felfogni a tette súlyát, nem bírtam értelmezni, mit is csinált. Azt akartam, hogy utánam jöjjön, és azt mondja, csak viccelt. Vagy nem érti, mi volt ez, és csak képzelődtem. De ha ezt tette volna, valószínűleg nem hittem volna el neki. A legrosszabb az volt, hogy még mindig tiszta szívből szerettem, és nem bírtam felfogni, hogy elvesztettem. De ha még meg is bocsájtanék neki, lehet Ő nem akarja, hogy ismét együtt legyünk, és már én sem bíznék meg benne. Az az igazság, hogy már végképp nem volt, ami itt tartson.... itt, ezen a világon...

*Louis szemszögéből*

- Szerettelek. Azt hitem, Te más vagy. Tényleg más voltál. Így még sokkal nagyobb fájdalmat okoztál. Tudtad, hogy Te úgy tudsz összetörni, mint senki más. Tudtad, hogy csak tőled függök, de ez neked ennyit jelentett: - csettintett egyet.

Oldalra néztem, és kiabálni akartam. Ordítani, hogy mennyit jelentett nekem, hogy nem akarom elveszteni. De egy hang nem jött ki a torkomon. Csak figyeltem tökéletességét, ahogy elmegy mellettem. Kilépett a liftből. Nem értettem, miért jött ide, de tudtam, hogy baj lesz, ha engedek Harry-nek. De Ő csak kisétált az életemből fájdalmat hagyva maga után. Fájt érezni az ürességet. Fájtak a szavai. Tudtam, hogy én sokkal jobban össze tudom törni, mint bárki. Tudtam, hogy függ tőlem, tudtam, én rántottam vissza az életbe, én voltam a mindene. Féltem, mi lesz vele nélkülem. Azt hittem, ha megtapasztalja, milyen teljes, boldog életet élni, talán képes lesz rá netán nélkülem is. Most a szavai mégis kételyeket keltettek bennem. Mint a fizikában, amekkora erőhatás érte Őt, ugyanakkora ellenerő hatott rám is, és még csak nem is érintkeztünk. Magyarul amennyire neki fájt, amit én tettem, annyira fájt nekem is, hogy ilyenre voltam képes. Mérgesen ütöttem egyet a lift falába. Hirtelen bezáródtak az ajtók, esélyem sem lett volna utána menni. Talán a sors akarta így. Az összecsukódott ajtókba is belevertem egyet, és éreztem, ahogy a fájdalom belenyilall a kezembe meleg folyadékot hagyva maga után. Lenéztem ujjaimra, és a bütykeimen csillogott a vér, melyet a hülyeségem szült és a mérgem éltetett. Utáltam magam.

- A kurva életbe.

Csúsztam le ezeket a szavakat kiabálva a lift falának tövébe. A lábaimat szétdobtam. Roncsként néztem ki, de úgy is éreztem magam. A kezeimmel megdörzsöltem az arcom, majd erősen meghúztam a hajam. Nem akartam kitépni, de utáltam. Éreztem, ahogy beletúr Lex, és ez még nagyobb fájdalmat okozott. Nem akartam emlékezni, mekkora baromságot tettem. Azt akartam, hogy vándorló kezei hajamban megmaradjanak, és ne vesszenek el. Érezni akartam csókját, nem bírtam felfogni, hogy ezek...Ő egy emlékké vált.

Mindent kizártam...legalábbis igyekeztem, de azt nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy nyílik az ajtó. Kérdőn néztem fel, és Harry göndör fejét láttam meg. Most a hátam közepére kívántam. Szomorúan nézet rám, és már éppen megindult volna felém, de én hamarabb felálltam. Tudtam, csak rá számíthatok, mégis most jobban haragudtam rá, minthogy megadjam neki azt az örömet, hogy Ő vigasztaljon. Ahogy elmentem mellette, megfogta a vállam, és visszahúzott maga mellé. Kérdőn méregettem. Próbáltam nem mutatni neki érzelmeket.

- Sajnálom Haver. Én nem tudtam, hogy ez lesz belőle.

Nem akartam megbántani, de mégis kitörtek belőlem a szavak. Utáltam az egész világot, és ez éppen rajta csattant. Nem volt erős beszólás, mégis sokat jelentett mindkettőnknek.

- A sajnálatoddal semmire nem megyek. Megcsaltam a szerelmem miattad, Te Barom!

Harry lesütötte a szemeit, és elengedte a vállam. Nem az Ő hibája volt, de én mégis rá akartam fogni ezt az egészet. Utáltam magam, de kellett egy bűnbak, és ez most éppen pont Harry volt. Bementem a szobába, és felkaptam a kabátom.

- Bulizzatok, nekem elment a kedvem. Hazamegyek. Jó éjt Srácok, és Boldog szülinapot Liam.

Egy apró mosolyt megeresztve kimentem a szobából. Nem kaptam választ, bár nem is vártam meg. Egyszerűen csak el akartam tűnni. Csupán nem akartam érezni...abszolúte semmit. 

Kimentem a hotel elé, és fogtam egy taxit, de még mielőtt becsuktam volna az ajtót, beszállt mellém Harry. Ő is kész volt hazamenni, összeszedte a cuccait. Ez kicsit meglepett, de figyelmen kívül hagytam. Pedig annyi mindent akartam neki mondani, hogy sajnálom, és hogy ne haragudjon. De nem tettem. Megadtam a címet, és csendben ültünk a kocsiba. Otthon ledobtam a kabátom és a cipőm. Harry is ugyanígy tett, majd bementünk a konyhába. Öntöttem magamnak egy fél pohár vizet, mivel úgy éreztem, ki vagyok száradva, mégsem birok többet leküzdeni a torkomon. Leültem a konyhaszigethez. Harry mellém telepedett, és csendben várt. Annyi minden kavargott a fejemben. De egy fő gondolat foglalkoztatott igazán, melybe bele tudtam volna halni: elvesztettem Lex-et. Halkan próbáltam megszólalni, de csak suttogni tudtam.

- Sajnálom, nem úgy gondoltam.

- Tudom, hogy gondoltad. - tette a vállamra a kezét Harry.

Elhúztam a szám, és megdörzsöltem a kezemmel az arcom. Tudtam, hogy azt várja, mondjak neki valamit, hogy kiöntsem a szívem, de nem ment. Nem tudtam, megnyílni, nem akartam elgyengültem. De néha az az igazi gyengeség, ha nem beszélünk róla. Így én most gyenge és sebezhető voltam, mégsem akartam ezen változtatni.

- Gyere! Esküszöm, jobb lesz majd!

Megfogta a karom, és felhúzott. Lomha léptekkel követtem a garázsba. Egyikünkön sem látszott a hihetetlen alkoholmennyiség, melyet a szervezetünkbe juttattunk, és nem is éreztük magunkon a részegséget, így beültem Harry mellé az Audi-jába. Elindultunk bár fogalmam sincs, hogy hova. Jelen pillanatban nem is érdekelt. Akár el is rabolhattak volna, akkor sem ellenkeztem volna. Olyan lényegtelen volt, mit tesz velem.

Úgy 20 perc után megálltunk egy kis mólónál London legszélén, a Temze partján. Házak is alig voltak, de ez egyáltalán nem zavart. Harry kiszállt. Még volt annyi lélekjelenlétem, hogy kövessem. A mólón besétáltunk a Temze fölé. A víz feketén kavargott alattunk, és komolyan meggondoltam, hogy nem lenne-e jobb nekem a folyómeder legalján. A korlátnak dőltünk. Hosszan méregettem leendő helyem a vízben, de Harry szavai megzavartak. 

- Itt kikiabálhatod magadból! Senki nem hall. Üvöltsd a Temzébe a gondod.

Magyarázatára zavartan néztem rá. Ekkora baromságot még életembe nem hallottam.

- Hidd el, beválik. Én is ide jöttem Taylor után. Jobb lett utána. Ha akarod, beülök a kocsiba, míg végzel.

Csak egy aprót bólintottam. Nem akartam, hogy mellettem álljon, míg összetörök. Harry beült a kocsiba, de szerintem kicsit lehúzta az ablakot, mikor elfordultam. A Temzét bámultam. Hatalmas volt. Azt akartam, hogy engem is temessen maga alá, mint a tehetetlen ágakat, melyeket hagyott elmenni a nagy fa. Hittem Harry-nek, hagytam magamból kitörni a bánatot.

- Miért? Mi a szarért kellett ezt! Szeretem! Hallod, Te Köcsög ott fent?! Szeretem cseszd meg!

A szavaim a végére egybefolytak hála egyre inkább előtörő könnyeimnek. A végére inkább hangzott egy részeg beszédpróbálkozásának, de biztos voltam benne, hogy akinek meg kellett, az megértette. A térdeim remegtek, nem bírták megtartani a súlyom. Erőtlenül rogytam a falécekre melyek hideggé tették a nadrágom. Előtörtek a könnyeim, nem bírtam magammal. De őszintén, nem is akartam. Pár sietős léptet hallottam, majd Harry guggolt le mellém. Megfogta a vállam. Kicsit méregetett, majd gyorsan magához húzott és megölelt. Nem szégyellem, most szükségem volt rá. Támaszkodnom kellett a legjobb barátomra különben összeroppanok a világ súlya alatt. Erősen bújtam hozzá, és zokogtam a vállába.

- Nyugi Lou. Itt vagyok, oké? Nyugodj meg!

Mélyeket lélegeztem, és gyorsan letöröltem a könnyeimet, mielőtt eltávolodtam volna, hogy megmutassam az arcom. Annyira gyengének éreztem magam, hogy az már szánalmas. Utáltam a tudatot, hogy most bárki megsebezhet, kihasználhat, nem látnék át rajta. De Harry-nek nem voltak ilyen szándékai. Kicsit elmosolyodott látva, hogy megnyugodtam, és komoly lett.

- Szereted? - kérdezte egyszerűen, mintha ez nem lenne elég egyértelmű.

- Az életemnél is jobban.

Fájt ezeket kimondani tudva, hogy Ő most megutált egy életre. De Harry optimálisan kezelte ezt az egészet, de neki ez a dolga. Én viszont nem bírtam elviselni a mellkasomban uralkodó fájdalmat, ürességet.

- Akkor harcolj Érte!

Ne feledjétek, amit az elején leírtam. #comment Folytatás két nap múlva, szerdán. #smile.