II. 26. ~Búcsúlevelek.*

Kedves Olvasóim!

Az előző résznél kikértem a véleményeteket, hogy Happy end, "minden tökéletes" befejezést szeretnétek-e, vagy inkább drasztikus, drámai véget. Azt hiszem, egyöntetűen, nagy fölénnyel nyert a Happy end, így nem írtam át a végét, hisz eredetileg is az lett volna. Köszönöm szépen, hogy segítettetek, mivel a Ti kedvetekért írok, és szeretném, ha a Ti kedvetek szerint alakulna a történet.  

Ui.: Jó olvasást, remélem, tetszeni fog. #smile

II. 26. ~Búcsúlevelek.*

*Louis szemszögéből*

Kijöttünk a stúdióból. Éppen az új számunkat vettük fel, ami mily' meglepő a szerelemről szól, hogy Ő az a lány. Én már majdnem hánytam, nagyon nehezen tudtam csak tartani magam. Minden egyes sor Lex-re emlékeztetett. Meg tudtam volna fojtani magam, hogy ekkora hülyeséget csináltam, és most nem tudom visszaszerezni. Mikor kiértünk a stúdióból, elővettem a telefonom, és bekapcsoltam. Mekkora hülyeség már, hogy bent nem lehet bekapcsolva, mert bezavar. Ennél nagyobb baromságot még soha nem hallottam. Már sokszor vettünk fel, de még soha nem kellett kikapcsolni. A lényeg, hogy most volt két nem fogadottam. Lex-től jöttek. Egyből visszahívtam, de nem vette fel. Mondanom sem kellett, rögtön bevágtam magam a kocsiba, és elindultam hozzá. Hátha megint az a gond, hogy valaki rossz tréfát űz vele. Meg akartam védeni, de eddig mindig elutasított. Én csak arra vágytam, hogy minden úgy legyen, mint régen. Nem voltam messze tőle, és kisutcákba még gyorsabban haladtam. 2 perc, és már előtte álltam. Ismét felhívtam, de semmi nem volt. Nem vette fel. Csengettem, de nem kaptam választ. A legrosszabbra gondoltam. A gyomrom összerándult, nem bírtam másra gondolni, hogy segítségért hívott, és én nem vettem fel. Nem tudtam, mit tenni, kiabálni kezdtem, és dörömböltem az ajtón.

- Lex, engedj be! Louis vagyok, Kicsim. Baj van? Jól vagy? Lex?!

De nem kaptam választ. Nem tudtam, azért mert nem akar látni, vagy mert tényleg baj történt. A tudatlanság és az idegesség már fojtogatott, és úgy zárt közre, mint valami labirintus, melynek nincs kiútja. De én nem hezitáltam sokáig. "Max jövök neki egy ajtóval.". Gondoltam bele, majd olyan nagy erővel, ahogy csak tudtam, vállal nekirohantam az ajtónak. A zár megadta magát, és betört. A vállam sajgott, de most nem ez volt a legnagyobb gondom. Lex-et sehol nem láttam, de az asztalon ott pihent a mobilja. Ijedten kapkodtam a fejem. A tekintetem a nyitott fürdőszobaajtón akadt meg, ahol egy vértócsa széle vöröslött. A szívem kihagyott, és úgy éreztem, soha nem indul már újra. Meghaltam pár pillanatra. Ledermedtem, pedig nem akartam. Oda akartam rohanni, és megbizonyosodni ez csak egy rossz mosás eredménye vagy fene tudja. Erőt vettem magamon, és remegő térdekkel vetettem be magam az ajtón. Lex ott feküdt a kád előtt a csempén. Szemei csukva voltak feje oldalra dőlt. A karjából ömlött a vér, mely szép nagy tócsát képzett maga előtt. A fürdőszobában az én parfümöm szaga terjengett, és a kis üveg ott is volt a sarokban, melyet még Franciaország előtt kapott tőlem. Úgy éreztem, menten elájulok, de nem tehettem. Éreztem, a könnyek kitörnek belőlem, ahogy levetettem magam mellé. Térdem megtörte a tócsa zavartalan nyugalmát, de nem érdekelt. Az ölembe húztam Lex-et, és megráztam párszor. Közben kiabáltam.

- Kicsim! Lex Louis vagyok! Ne csináld ezt, istenem.

Könnyeim az arcán landoltak. Ahogy ráztam, a feje erőtlenül csuklott hátra, így jobbnak láttam abbahagyni. Szorosan öleltem, közben pedig üvöltve sírtam, hogy valaki segítsen már, de ki hallott volna?! Azt akartam, hogy most azonnal keljek fel, és ez csak egy rémálom legyen. De nem keltem fel, ez a rémes valóság volt. Kétségbeesetten néztem szét a fürdőben, majd a zsebembe túrtam. Felhívtam a mentőket, jobbat nem tudtam tenni. Ők azt mondták, hogy míg ki nem érnek, szorítsam el a karját. A telefont ledobtam magam mellé, és kétségbeesetten néztem szét a fürdőszobában. Semmit nem találtam, ami jó lett volna. Öv sem volt rajtam. Idióta fenéken lógó gatya. Megfogtam egy törölközőt, és olyan erősen kötöttem meg a felkarján, ahogy csak tudtam. Mélyen a bőrébe nyomódott az anyag. Alig láttam a könnyeimtől, de még előkotortam egy máik törölközőt. Azt a sebére nyomtam, hogy ne szökjön ki belőle több vér, de túl nagy felületen futott a vágás. Már így is sok volt a csempén. Ijesztő látvány volt hófehér, sápadt arca. Homlokán izzadtság cseppek csillogtak. De kétségkívül az volt a legrosszabb, hogy mosolygott. Mintha örülne, hogy ennek az egésznek vége, amit életnek lehet nevezni. Arra nem is gondolt, hogy mekkora fájdalmat okoz a tudat, hogy nincs többé. Igenis fontos volt. Nekem nagyon fontos volt. A nyakához kaptam, hogy megtartsam a fejét. Még mindig az ölemben volt. A kezeim vércsíkot hagytak tökéletes arcán. Könnyeim a nyakában landoltak egyenesen a nyakláncon, amit tőlem kapott. Megnyomtam az érzékeny, puha bőrt a nyakán, próbáltam keresni a pulzusát. Szerencsére megtaláltam, ami megnyugtatott, de nagyon gyenge és lassú volt. Úgy éreztem, ha jobban megnyomom, már el is múlik, így gyorsan elkaptam onnan a kezem. Magamhoz öleltem, de ügyeltem, hogy a keze helyben maradjon, és szorítsam a sebre a törölközőt, mely már félig átázott a felkarján lévő szorítás ellenére is.

- Kicsim, Louis vagyok! Nem hagyhatsz itt, hallod? Szeretlek! Annyira szeretlek! Gyere vissza hozzám! Szükségem van rád, érted? - a könnyeim a szám sarkába folytak, ahol éreztem sós ízét. A szavak bár kivehetőek voltak, nem artikuláltam Őket. Nem volt erőm, csupán üvölteni tudtam, hisz a sírás már csak ilyen. Olyankor nem lehet halkan beszélni. - Kicsim, kellesz nekem, hallod? Szóval ébresztő! Nem hagyhatsz magamra. Ha megteszed, követlek, érted?

Ekkor lépteket hallottam kintről, mire az ajtó felé kaptam a fejem. Egy mentős férfi feje jelent meg az ajtóban. Kicsit megnyugodtam, de féltem Őt kiengedni a karjaimból.

- Itt vannak! - szólt hátra a férfi, majd leguggolt mellém.

Tudtam, hogy csak én látom így, de olyan lassan mozgott, hogy az már kiakasztott. Pedig valójában gyorsan, céltudatosan csinált mindent. Mellém guggolt Lex másik oldalára, és ki akarta Őt húzni a karjaimból, de én reflexből megszorítottam, nem engedtem. Felnézett rám, majd a kollegája is leguggolt hozzánk.

- Már itt vagyunk, elengedheti. Jó kezekben lesz. Ellátjuk, és nem lesz baja. - kétkedve néztem rá, és még mindig szorítottam Lex-et. - Megígérem.

Ennyi kellett, elengedtem Lexy-t, a mentős pedig gyorsan helyes pózba fektette a földön. Ijedten ültem a csempén a vérben, és csak figyeltem, ahogy próbálják ellátni. Az egyik mentős megkért, hogy menjek arrébb, így könnyebben hozzáfért. Álltam a sarokban, és figyeltem az eseményeket, de nem láttam semmit a férfi hátától. Azt hiszem, jobb is így. Csak sírtam ott férfi létemre, de azt hiszem, mindenki ezt tenné, ha a szerelmét így találná meg. Megkönnyebbültem, hogy már jó kezekben van Lex. A mentősök ügyködtek valamit, közben a tekintetem a kádra terelődött, ahol egy boríték hevert. Érte nyúltam, és felvettem. Kezeim vörös maszatot hagytak a fehér papíron. Lex írta. Úgy éreztem, most képtelen lennék elolvasni, így inkább csak összehajtottam és a zsebembe csúsztattam. A mentősökre kaptam a tekintetem, akik éppen egy ágyra tették át Őt, majd kitolták a fürdőből. A keze már be volt kötve, és alig vérzett, de azért a kötés még egyre pirosabb lett. Kitolták a lépcsőházból, majd betették a mentőkocsiba. Beültem mellé, és az ép kezét szorongattam. Nem hittem el, hogy ez tényleg velem történik meg. Ha felvettem volna azt a rohadt telefont, most nem lennénk itt. Akkor tudtam volna segíteni neki, hisz biztos azért hívott. Utáltam magam, az én hibám volt, hogy itt tartottunk. Az egyik mentős bent még munkálkodott, ami megnyugtatott, hisz ez azt jelenti, jó kezekben van, akik tudják, mit kell csinálni. Őrült tempóban száguldottunk az utcán, de ez jelen pillanatban nem hatott meg. Mikor végzett a férfi, Lex orrából csövek lógtak ki, és a karjából egy infúzió csigázott felfelé.

A mentős felém fordult, és nyugodtságot sugallt. Nem értettem, hogy képes ezt így kezelni, de neki semmit nem jelentett Lex, nem ismerte. Nekem viszont Ő volt a világ. Nem bírtam felfogni, hogy tehetett ilyet. Miért? Amikor próbáltam jönni hozzá, simán beengedett, és nem volt olyan állapotba, hogy ilyen következzen. Jól volt, mégis megváltozott valamit, ami erre késztette. Az én hibám volt, hogy nem voltam mellette, és óvtam meg. Az én dolgom lett volna. Beértünk a kórházba, ahol villám tempóban kikapták Őt a kocsiból, és betolták. Én futottam mellette, és végig szorongattam a kezét, de egy nővér egy ajtónál megállított. Tovább nem mehettem, pedig ellenkeztem. Az ablakra tapadtam, és figyeltem, ahogy betolják szerelemem egy szobába, és eltűnik a szemem elől. Idegesen túrtam a hajamba, és huppantam le a legközelebb lévő székre. A zsebemből előkotortam egy zsepit, és letöröltem azóta is folyó könnyeimet. Próbáltam lenyugodni, hisz már jó kezekben van, de nagyon sok vért vesztett. Nem akartam elhinni, hogy mi történt. Hitegettem magam, hogy álmodok, de mint már annyiszor, most is rá kellett döbbennem; ez a valóság...sajnos.

Tehetetlenségemben előszedtem Lex levelét, és a kezembe vettem. Volt rajta pár vércsepp és maszat, de amúgy tiszta volt. Kiakasztott, hogy tud egy papír ennyire fehér lenni. Abban a pillanatban minden idegesített. Kinyitottam, és széthajtottam az első lapot, de egyből könny szökött a szemembe, ahogy megláttam Lex igényes, szép betűit. Olyan szépen írt. Mély levegőt vettem, és hozzáfogtam az olvasáshoz.

"Kedves Megtalálóm!

Lehet, nem ismersz engem, lehet, azt sem tudod, ki vagyok, de az is lehet, nagyon sok mindent tudsz Rólam, és közel állsz hozzám. Tudod, én nem hiába tettem ezt magammal, csak reménykedek benne, hogy még szalonképes állapotba találsz meg, és nem hónapok múlva. Hisz kinek hiányoznék? Így a végén, mindent elmondok Neked, hisz már úgysem lényeg, ha megtudja a világ. Én vagyok Simon Cowell titkos dalírója. Te találtad meg a levelem, Téged szeretnélek megkérni pár dologra. Remélem, megteszed nekem, ha én már úgyis nyugalomban vagyok. Kérlek, mondd el Simon-nak; "Köszönök mindent, és hálás vagyok, hogy soha nem kérdezett semmit." De az a gond, ha az nem lenne elég, hogy én írtam a hírességek tömérdek dalát, még visszafordíthatatlanul bele is szerettem az egyikbe, aki átvert. Louis Tomlinson barátnője voltam, nem tudom, ismered-e. Kedves Megtalálóm, ha még nem ismered, hát tedd meg, mert egy végtelenül jó ember. Nagyon kedves, de én nem kellettem neki sajnos. Én Őt nagyon szerettem, csak azt nem bírtam, ami Vele járt. De Ő mindig próbált rajtam könnyíteni, hisz tudta, mennyire nehéz a rajongókkal, akik azt hiszik, konkurencia vagyok. Soha nem fojtottam meg, bíztam benne, így elengedtem egy pasibulira, ahol megcsalt. Hát így alakult, hogy senkim nem maradt. Tudom, Te is azt gondolod, ez még nem indok egy ilyen tettre. Hát nem csak ennyi volt. Tudod, nekem nem volt a legjobb gyerekkorom. Az az ember, akit az Apámnak neveztem, nem szeretett, mivel Anya belehalt a születésembe, és engem okolt. Így megkeserítette a gyerekkorom. Még mindig megvan a karomon a cigicsikkei helye, de ez lehet már nem látszik. Nem tudom, milyen állapotba találtál meg. Szóval ez az ember eltűnt az életemből 14 éves koromba, de pár napja ismét feltűnt. Hát ma megjelent az ajtómba, és azt mondta: "Szégyent hoztam rá, hogy a  tévébe billegek Louis (ex)barátnőjeként. Olyan lettem, mint egy ribanc." Nos Kedves Megtalálóm már én sem tudom, mi vagyok. Lehet az vagyok, lehet nem. Én kétlem, de mindenki higgyen, amit akar. Szóval hogy megérts, nem akartam, hogy ismét terrorba éljek miatta. Ez vezérelt erre a tettre. Már úgyis egyedül voltam, ki sírna miattam? Kérlek, mondd meg a One Direction-os srácoknak is: "Sajnálom, hogy nem búcsúztam el tőlük pedig sokat jelentettek nekem." Zayn-nek és Perrie-nek külön üzenem: "Legyenek boldogok együtt, és soha ne bántsák meg egymást!". Zayn-nek pedig csak annyit még: "Örülök, hogy megtalálta, aki tényleg hozzá való, és semmiért nem haragszok rá, amit Velem tett.". Tudod, ilyenkor a legjobb meghalni. Ha nincs senkid, nincs, aki sírjon miattad. De azért remélem, Te nem akarsz véget vetni az életednek. Miután már elolvastad az én levelem, és megismertél, nem akarom, hogy Te is így járj. Bár nem ismerlek, nem tudom, honnan jöttél, nem tudom, mi a neved, én mégis szeretlek.

Sandy Lane. (2013.09.13.)

Ui.: Ezt a másik papírt kérlek, juttasd el Louis-nak. Nagyon hálás vagyok hogy meghallgattál, köszönöm, hogy Te jöttél értem. "

Elsírtam magam a levelén. Nekem nagyon is kellett Ő, nem értem, miért hitte, hogy nem. Nem tudta, hogy pont én találom meg. Ahogy írt egy idegennek, és a végén úgy zárta le; szeretlek, teljesen szíven ütött. Annyira tökéletes, jó, kedves lány volt. Miért kellett ennek pont Vele történnie?! Csak hüppögtem ott, és próbáltam nem benedvesíteni a papírt könnyeimmel. Újra meg újra kirázott a hideg. Nem bírtam rávenni magam, hogy elolvassam a nekem szánt levelét. Túl sokat jelentett. Túlságosan fájt a gondolat, hogy elveszthetem, ha mégsem tudják megmenteni. Eddig nem fogtam fel, mennyire is fáj valójában elvesztése, mikor szakítottunk. Úgy voltam vele, visszaszerzem. De most, mikor majdnem végleg kilépett az életemből, úgy éreztem képes vagyok belehalni a tudatba; nincs velem. Soha többé nem láthatom az arcát, nem hallhatom a nevetését, nem csókolhatom.

Mély levegőt vettem, és kivettem az apróbbra hajtott papírt a borítékból. Megtöröltem a szemem, mielőtt szétnyitottam volna, hisz aligha láttam valamit a könnyektől. Mélyen magamba szívtam a levegőt, majd széthajtottam. Ez is hosszú volt, de nem annyira, mint az előző.

"Drága Louis!

Szeretném, ha tudnád, nagyon szeretlek. Tudom, most mit érzel. Lehet azt hiszed, fogalmam sincs, de tudom. Nem érted, miért tettem. Nem érted, miért hagytalak magadra. Hát az az igazság, hogy tudom, még szeretsz, de nem hiszem el. Hisz jobb, könnyebb neked, ha nem teszed. Hívtalak, mikor megjelent Apa, de nem vetted fel. Nem akarom, hogy ezért az egészért magadat hibáztasd. Nem a te hibád. Én úgy éltem le 20 évet, hogy magam okoltam Anya halála miatt, de ez nem vezet semmire. Csak magad emészted belül. Hidd el, tudom. Nem tudom, hogyan láttál, mikor megtaláltak. Nem tudom, mennyi idő telt el. Ha nem volt a testem éppen jó állapotban, nem akarom, hogy úgy maradjak meg az emlékezetedbe. Azt szeretném, hogy felejtsd el, amit láttál belőlem, és csak arra emlékezz, amit együtt tettünk. Úgy gondolj vissza rám, mint mikor hozzád bújtam esténként, és magamba szívtam csodás illatod. Az jusson eszedbe, mikor nevetünk, és boldogok vagyunk együtt, és ne, ahogy fekszik a testem a fürdőszobában. Szeretném, ha nem emésztenéd magad miattam, hanem keresnél magadnak egy lányt, aki nem ennyire problémás, mint én. Hisz valljuk be, én aztán tudtam gondot okozni. Remélem, nyugodt életed lesz mellette. Lehet, most azt gondolod, az lehetetlen, engem nem lehet pótolni, de mindig ott leszek veled. A szívedbe fogsz őrizni. Mikor nevetsz, én is nevetek veled, mikor sírsz, én is sírok veled. Épp ezért ne sírj sokat. Veled maradok örökké, elég ha lehunyod a szemed. Ha tényleg fontos voltam neked, akkor ezeket megteszed, és megmaradsz az a mosolygós srác, akit én úgy szerettem. Nem akarom, hogy ezért bármi is megváltozzon az életedben. Remélem, még nagyobbak lesztek a bandával, én nagyon büszke vagyok Rád. Angyali hangod van, ne foszd meg tőle a világot azért, ami velem történt. A lakásomban, egy piros mappában van egy csomó dal, amit nem vittem el Simon-nak. Azt szeretném, ha azokat Ti énekelnétek el, bár lehet, kicsit majd át kell írnotok. És csak tudd, nem haragszom rád azért, ami történt a hotelben. Én megbékéltem végleg. Szeretlek, Te mentettél meg önmagamtól eddig. De azt hiszem, tudtuk, hogy ennek egyszer eljön az ideje. Én ilyen vagyok, sajnálom, hogy pont engem talált meg a szíved, de hálás is vagyok érte. A Te szereted volt a legnagyobb ajándék, amit valaha kaptam. Köszönöm. Nagyon szeretlek. Viszlát Louis, soha nem felejtelek el."

A sírógörcs berögzült, nem tudtam parancsolni a könnyeimnek. De nem is akartam. Annyira szerettem Lex-et, nem bírtam elviselni, hogy vége. Hogy képes volt ilyet írni. A kórházi szag, mint a méreg, fojtogatott. Nem kaptam levegőt. Arra kért, ne így emlékezzek rá, én mégis csak arra tudtam gondolni, mikor vérbe fagyva ott fekszik a csempén. Lenéztem a nadrágomra, de bár ne tettem volna. Csupa vér volt. Lex vörös vére. Annyira féltem, hogy esetleg túl sok vért vesztett. Hogy többé tényleg nem látom. A leveleit értéknek tekintettem, melyeket soha nem fogok elveszteni. Lehet, csak ennyi marad majd nekem belőle, de ebbe még belegondolni is rossz volt. Próbáltam a gondolataim pozitív irányba terelni, de ez nem volt egyszerű egy ilyen levél után. A könnyeim potyogtak, mintha soha nem fogynának el. Soha életembe nem imádkoztam, de akkor, ott könyörögtem Istennek, hogy mentse meg Őt. Hisz nekem csak Ő volt. Ha Ő nincs, nincs értelme az életnek.