2013. szeptember 12., csütörtök

II. 27. ~Mosoly.*



Sziasztok!
Fontos, hogy Louis miket mond neki, jól jegyezzétek meg. A következő részben minden más lesz, mindent megértetek. Remélem, tetszik, és megleptek pár kommenttel ismét.

Ui.: Holnap bár nem páros nap, de lesz bónuszrész! Van két szülinaposunk holnap, péntek 13.-án!

II. 27. ~Mosoly.*

Csukott szemekkel ültem azon a széken. A kórház átható szaga kitöltötte érzékeimet. Nem tudtam másra gondolni, csak az okra, amiért most itt vagyok. Lex. Annyi mindenre megkaptam a választ. Mérges voltam, hogy nem szólt az Apjáról. Mérges voltam arra az emberre, hogy ilyen tettre késztette Őt. Meg akartam találni, azt akartam, visszakapja. De most fontosabb volt Lex. Úgy éreztem, nem halogathatom tovább, muszáj elmondanom a srácoknak. Lassan vettem a kezembe a telefonom, és írtam be a kódot. Sokáig gondolkoztam, de úgy voltam vele, kötelességük tudni, hisz nekik is üzent Lex. Felhívtam Harry-t, aki pár csörgés után fel is vette.
- Mi a helyzet Lou? Olyan gyorsan leléptél. - a hangja vidám volt, de már nem sokáig.
- Harry a Royal Kórházban vagyok. Lex majdnem elvérzett.
Próbáltam halk maradni, de könnyeim miatt ez nehéz volt. A hangom remegett. Harry csendben maradt, szerintem nem hitt nekem. Én sem hittem volna magamnak, ha nem éltem volna át. Fájt kimondani a valóságot. Úgy éreztem, így már biztos, hogy megtörtént. Már visszafordíthatatlan és valós.
- Ez nem vicces Louis.
Harry is halkabb lett, és a hangja félénken csengett. Bár vicceltem volna, de erre nem tudtam mit felelni. Ebből Ő is rájött, ez nem játék.
- Úristen. Máris megyek...megyünk! - helyesbített, és le is rakta.
Ugyan nem mondtam sokat, mégis fájt az a pár szó, amit el kellett mondanom. De úgy éreztem, ha Harry mellettem lesz, talán meg tudok még támaszkodni valakin. Ő a legjobb barátom, vele mindent megbeszélek. Csak Ő tudta, mit kell tenni velem, ha összetörök, de ennyire rossz állapotban még soha nem voltam. Könyörgöm, a Szerelemem saját véréből húztam ki, a halálból próbáltam megmenteni.

Hátradöntöttem a fejem, és lehunytam a szemem. Több nem telt tőlem. A könnyeim potyogtak, nem tudtam megálljt parancsolni nekik. Egyre csak azon gondolkoztam, hogy ha felvettem volna a telefont, most nem tartanánk itt. Ha meghal, az én hibám lesz. Bár azt kérte, ne okoljam magam, de akkor is az én lelkemen szárad. A Szerelmem halálát okoztam. Ez felfoghatatlan volt számomra. Akárhogy próbáltam ellenkezni, nem tudtam, mivel ez volt az igazság.
- Elnézést!
Egy mély, férfi hang szólított meg, mire kipattant a szemem, és automatikusan letöröltem könnyeim. Kérdőn néztem fel a fehér köpenyes, szemüveges, 40 körüli férfira. A névtábláján a Dr. Hill név virított, míg alá az volt írva zárójelbe: Főorvos.
- Maga találta meg a hölgyet? - kérdezte tőlem komolyan.
Nem tudtam többet felelni neki, minthogy bólintottam. Egyszerűen nem jöttek a szavak a számra. Tudom, hogy a beszéd 44 betű idióta variálgatása, de ez nekem most nagyon nehezemre esett.
- Meg tudná adni nekünk pár adatát?
Megint csak bólintottam. A doktor leült mellém a székre, és maga elé vette a kis tábláját, melyre papírok voltak csíptetve. A tolla hegyét az első sorhoz vezette, majd felém fordult, hogy kérdezzen.
- Mi a teljes neve?
Fájt ezt kimondanom, de felelnem kellett, hisz ezzel is csak segíteni fogok.
- Alexandra Rose Lane. - mondtam halkan.
Gyorsan beírta nagy, nyomtatott betűkkel, majd folytatta.
- Mikor született?
- 1992. Febr. 12. - a hangom halk és remegő volt.
- Édesanyja leánykori neve?
Hosszan elgondolkoztam. Felidéztem minden beszélgetésünket, hogy említette-e, de nem mondta kis soha a nevét. Mindig csak "Anya"-ként emlegette. Szégyelltem magam, hogy ezt kell felelnem.
- N-nem tudom. - a doktor kérdőn rám kapta a tekintetét. - Az Édesanyja meghalt a születésekor.
Csak bólintott, és kihúzta. Rossz volt látni, hogy egy Édesanyát, amiből mindenkinek csak egy van a világon, csak úgy kihúznak. Egy vonallal elrendezte.
- Tudta, hogy hajlamos ilyenre? - kérdezte tőlem komolyan, és félretette a lapokat a mellette lévő székre.
- I-igen, de már régóta nem volt gondja. - hajtottam le a fejem szomorúan, és a könnyeimmel küszködtem. - Doktor úr, mi lesz vele? - néztem fel rá reménykedve.
Reméltem, hogy valami biztatót mond. Hogy már jól van, és hamar hazamehet, és bemehetek hozzá, de ehelyett kicsit lehajtotta a fejét.
- Nagyon sok vért vesztett. Még ha fel is épül, az agya sokáig nem kapott elegendő vért. Lehetséges, hogy elfelejt dolgokat, embereket, az életét, de lehet az írást, az olvasást. Most kómába van, az agya még nem reagál semmire.
Éreztem, ahogy a szemöldököm "lecsúszik" a szavai hallatán. A szám is lefelé görbült. "Miért kellett úgy kezdenie: MÉG HA fel IS épül...". Ez végképp kicsapta a biztosítékot nálam, és ismét potyogni kezdtek a könnyeim.
- B...bemehetek hozzá? - kérdeztem erőtlenül.
Már beszélni sem tudtam, csupán suttogtam. Nem jött ki hang a számon, túl nehéz volt ez az egész. A vállamra a világ súlya nehezedett. Lex nélkül semmi nem olyan. Nélküle nem tudok mosolyogni. A mindig vidám srác, most tört össze, most zuhant magába. Úgy éreztem, már soha nem fogok nevetni. Túl nagy megerőltetésnek tűnt.
- Még egy kicsit nem. Még most látják el. Talán 10-15 perc, és bemehet hozzá. Majd értesíti a nővér.
Aprót bólintottam, és a kezeimbe temettem az arcom. A doktor csak bíztatóan megszorította a vállam, és éreztem, ahogy feláll. Hallottam az cipője kopogását. De valami megtörte a folyosó halkságát.
- Ott van! - hallottam meg egy jól ismert hangot, de ehhez most nagyon nem volt erőm.
Sietős léptek közeledtek felém, futottak. Négy pár cipő, melyek előttem megálltak. Lassan néztem fel, és Harry-vel találtam szembe magam, aki előttem guggolt. Liam lehajolt hozzám, míg Niall és Zayn fentről méregettek aggódó szemekkel.
- Louis! - nyúlt Harry a kezemhez óvatosan.
Megszorította, majd éreztem, ahogy ismét kihullik egy könnycseppem. Zayn és Liam leült mellém, míg Niall Harry mögé hajolt.
- Majdnem elvérzett. - hebegtem halkan, miután megtöröltem a szemem.
Úgy éreztem, minél többször mondom ki, annál valósabb lesz ez az egész. Mindenki szeme elsötétült, és úgy éreztem, megállt a szívük egy pillanatra, de mégsem mutatták ki nagyon. Harry biztatóan meredt rám, hogy folytassam.
- V-vagdosta magát, mikor...mi...mikor megismerkedtünk, de leszokott. Együtt sikerült. - csordult ki egy könnycseppem, de folytattam. Joguk volt tudni különben nem tőlem tudják meg, ami még rosszabb. - Hívott, de a stúdióban voltam. Ne...nem vettem fel, én barom. Segítséget akart kérni, én pedig magára...magára hagytam. Visszajött az Apja, aki régen terrorizálta. Nem akarta ismét átélni a gyerekkorát. Hí-hívott, hogy mentsem meg attól az embertől... nem mentem, mi-miattam halt meg. Nem akadályoztam meg, hogy felvágja a...a karján az eret. Nem voltam mellette. Pedig a-akkor ez nem történik meg. O-ott feküdt a fürdőszobában...mi-mindenhol v-vér volt, én meg nem t-tudtam, mit tegyek. El fogom veszteni. - temettem a kezembe az arcom. Közben a hüppögéstől elég szakaszosan beszéltem, de ez kit érdekel?!
Nem akartam, hogy lássák, ahogy összetörök, de tudták nagyon jól, mivel a hátam rázkódott a sírástól. Olyan rossz volt ezt kimondani. Nem akartam ezt, azt kívántam, bár visszapörögne az idő, bár meg tudnék akadályozni mindent. Harry bíztatóan szorította meg a karom, míg Liam a hátam kezdte simogatni. A többieket nem láttam, de azt hiszem, jobb is így.
- Elnézést! - szólalt meg egy kedves, női hang.
Egyből felé kaptam a fejem. Egy nővérke volt talpig világoskék munkaruhában. Szomorkásan mért végig rajtam.
- Bemehetnek hozzá, de nincs magánál. - mondta, és megfordult, hogy kövessük.
Azonnal felpattantam, és sietősen mentem utána. Út közben letöröltem a könnyeimet, de szerintem nem sokkal lett jobb a helyzet. A nővér egy szobához vezetett pár folyosóval arrébb, majd megállt az ajtóban. Kinyitotta, én pedig egyből beléptem rajta. 

Ledermedtem, a lábam a földbe gyökerezett. Lex ott feküdt a nagy ágyon. Olyan apró volt, mintha kétszemélyes ágyban feküdne. Az arca sápadt volt, szemei beestek. Bőre hófehér volt, mintha most készülne éppen angyallá változni. Még így is olyan szép volt, hogy a fájdalom láthatatlan keze megcsavarta szívem, amiért hagytam, hogy ez a szépség így elmúljon. Az meg külön fájdalmat okozott, hogy mosolygott. Még mindig. Reménykedtem benne, hogy magához tér, hogy ismét velem lesz. A srácok illedelmesen megálltak az ajtóban, a nővér be sem jött. Egyből hozzá siettem, és megfogtam a kezét. Olyan hideg volt a bőre. Az orrából csövek lógtak ki, az infúzió is rá volt kötve. Az alkarján ott éktelenkedett a fehér kötés. A szobában csak az egyenletes szívverését jelző műszer pityegését lehetett hallani. Kicsit megnyugtatott, hogy egyenletesen ver a szíve. Kisimítottam egy kósza hajszálat az arcából, és a füle mögé tűrtem. Hallottam, ahogy a srácok kimennek, jobbnak látták magamra hagyni. Hálás voltam nekik ezért.
- Miért tetted ez Kicsim?... Annyira sajnálom, hogy nem voltam ott.... Lex, nem hagyhatsz itt!... Ke-kellesz nekem.  - halkan beszéltem hozzá, próbáltam nem sírni.
Ha felkel, nem akartam, hogy megdagadt, kisírt szemeim lássa meg. Mert fel fog kelni, az biztos. Nem fogom hagyni, hogy meghaljon. A fejemben annyi kérdés kavargott ismét. Azt vártam, hogy mindjárt felkel, és megválaszolja őket. De nem kelt fel. Továbbra is csak feküdt az ágyon. Nem érzékelt semmit belőlem, és ez fájt.
- Tudom, elcsesztem, és nagyon sajnálom... Kérlek válaszolj nekem. Kellj fel, és válaszolj!... Annyira szeretlek.... Ne...én ne-nem akarok nélküled élni, hallod? Gyere vissza hozzám Kicsim!....Szükségem van rád....A-annyira szeretlek.  - csak kicsordult egy könnycsepp.
Annyira szerettem volna, hogy hallja ezt, de semmit nem reagált, semmit nem tett. A gép továbbra is egyenletesen sípolt, semmi változás nem történt. 

Hirtelen elhatározásból lassan hozzá hajoltam, és nyomtam egy lágy csókot az ajkaira. Nem mertem megnyomni nagyon, féltem, hogy fájdalommal járna neki. Azt vártam, mikor túr már a hajamba, mikor csókol vissza, de semmi nem történt. Itt dőlt meg a Disney. Elcsépelt hülyeség az egész. Nincs olyan csók, mely visszahozza az éltbe a szerelmünket. Ha lett volna, esküszöm, mindent megtettem volna érte, hogy kitanuljam annak a csóknak a módját. Csak arra vágytam, hogy keljen fel, öleljen meg, és mosolyogjon rám. De Lex továbbra is csak feküdt az ágyon, melynek a szélén ültem. A mellkasa erőtlenül mozdult aprókat, ahogy nagyon nyugodtan vette a levegőt. De a legrosszabb akkor is az volt, hogy mosolygott. Még mindig mosolygott. "Miért mosolyog? Minek örül? Nincs ebbe semmi vicces!". De nem tudtam, hogy ez a mosoly most jó, vagy rossz. Az ember soha nem tudja, mit lát: helyeset vagy helytelent, hisz mindig annyival több van mögötte, mely ismeretlen, megfogalmazhatatlan. Reménykedtem benne, hogy azért mosolyog, mert jó helyen van és boldog. Reménykedtem benne, hogy most nincs fájdalma, de mégis annyira fájt az a mosoly. Mintha ezzel akarná tudatni; neki így jó, ne zavarjam meg az elmúlásban. De én nem bírtam tétlenül nézni, hogy ezt tette magával. Muszáj volt bosszút állnom azon az emberen, aki erre a tettre késztette. Azt akartam, hogy neki is fájjon, hogy tudja meg, mit tett. Hogy szenvedjen!

13 megjegyzés:

  1. Aztaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa! Imádoooooooooooom

    VálaszTörlés
  2. Hűha! Nagyon jó lett, de már kezd zavarni, hogy állandóan mosolyog... Fura :D Nagyon várom a holnapi részt! Szülinaaap <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. hát neki ez megnyugvás. a bónusz pedig remélem, tetszik. :)

      Törlés
  3. Direkt csinálod ezt velem? Miért kell mindig megríkatni? Imádom a blogod és alig várom a holnapi részt! :')

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. sajnálom, de muszáj, hogy kicsit szomorú is legyen, annál jobban fogtok örülni a végén a Happy end-nek. :P

      Törlés
  4. De jó lett:) mostmàr nagyon kíváncsi vagyok mi lesz ebből kihozva:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. hehe majd meglátod, Te Szülinapos! remélem, tetszik az ajándékod ! :D

      Törlés
  5. Meglepi :) ---> http://you-are-my-sexy-love.blogspot.hu/2013/09/1dij.html

    VálaszTörlés
  6. jujjj *-* megint itt pityeregtem...De imádom *-* jajjj vajon mit csinál Louis? jhááj de kíváncsi vagyok, nagyon várom az új részt... :)
    xoxo

    VálaszTörlés