II. 28. ~Elveszve.*

Kedves Olvasóim!

Remélem, tetszett a tegnapi Bónusz rész. Ez csak egy kis ajándék, attól függetlenül ugyanúgy kétnaponta vannak részek, vagyis ma ismét esedékes. Ma megértetek mindent, mi folyik Sandy és Louis körül. Remélem, tetszik. #smile

II. 28. ~Elveszve.*

 

*Sandy szemszögéből*

Puhaság volt a hátam alatt, a testem egyszerűnek éreztem, mintha lebegnék. Mintha egy felhőn feküdnék, mintha én magam is egy felhő lennék a nagy égen. Boldogan szelném a kékséget, lenéznék az emberekre, a szél irányítana utamon. De az ujjam megmozdultak, és nedvességet érintettek magam mellett. Lassan nyitottam ki a szemem.  Fényesség elvakított, de a boldogság nem hagyott alább. Azonnal elmosolyodtam. Olyan béke vett körül, melyet még soha nem éreztem. Különleges földöntúli nyugalom. Könnyednek éreztem magam, a világ gondjaitól mentesnek. Semmi nem érdekelt, semmire nem emlékeztem. Oldalra néztem, így tekintetem lesiklott a világosságtól. Kicsit kezdett visszajönni a látásom, majd pár pislogás után végleg kitisztult a kép. Ismét felnéztem. Lila, kék, szürke és fekete kavalkád bolyongott fölöttem. A csillagok néhány helyen világítottak, a színek örvényként keveredtek, és pontosan ki lehetett venni, mikor, merre fordul egy-egy szín. Mint mikor összekeverem a festékeket. De ekkor beugrott, mit látok én most. Az univerzumot láttam. Nem azt, amit este látunk, mikor felnézünk az égre. Ez a távoli volt, amit a tudósok szoktak készíteni különböző szatellitekkel egy-egy nagyon-nagyon távoli csillagrendszerről. Olyan csodás volt, hosszan meredtem rá. Néha-néha elhúzott a fejem felett egy-egy hullócsillag. Ilyenkor bennem volt, hogy kívánnom kéne valamit, de semmi nem jutott az eszembe. Valami fontosat akartam az életemmel kapcsolatosan, de nem tudtam milyen (volt) az életem. Azt sem tudtam, most élek-e vagy csak álmodok. De nem is érdekelt. Én csupán boldog voltam.

Rávettem magam, hogy felüljek. Így megláttam a körülöttem elterülő világot is. Sötét volt az "ég" miatt, de a fű valahogy mégis világított. Apró kis növények voltak benne, melyek sárgán világítottak. Olyan csodás volt. Nem volt sötétség, inkább szépség minden fele, amerre néztem. A fű magas volt, talán térdig ért nekem, de nem féltem attól, hogy rossz helyre lépek, mert nem látom a talajt. Minden olyan biztonságos volt, mikor felálltam. Mögöttem egy nagy fa terült el. A lombja egyszerű volt, nem nyílt rajta virág. A távolban, egy kis emelkedő tetején szintén erdőt pillantottam meg. Itt csak egy féle fa nőtt, de az olyan szép volt. Körbenéztem, próbáltam keresni valakit, aki elmagyarázza hol vagyok, de senkit nem láttam. Egyedül voltam, de még ez sem rémített meg. Ez a hely annyira biztonságos volt, olyan megnyugtató. Éreztem, itt nem érhet baj.

Elindultam előre. Nem tudom, hova mentem, merre tartottam, csupán szeltem a világító mezőt. Nem éreztem magam éhesnek se szomjasnak. A kezeim kicsit kitártam, hogy érintsem magam mellett a világító növényeket. Olyan csodásan szépek voltak. Akármerre mentem, nem közeledtem az erdő felé. Nem fáradtam el, de nem is közeledtem, pedig a fűben mentem előre. Mintha annyival mindig ismét nőne a távolság, amennyit megteszek. Nem mondhatnám idegesítőnek, inkább csak viccesnek találtam. Feladtam, és elindultam vissza a fához, melynek árnyékában felkeltem. Egy kis domb tetején volt, és olyan kilógónak, felsőbbrendűnek tűnt, hogy úgy éreztem, muszáj itt maradnom.

Ahogy haladtam visszafele, éreztem, valami történt velem, melyre emlékeznem kéne. Valami nagyon fontos, de nem emlékeztem semmire akárhogy is próbáltam. Mintha nem lenne emlékezetem. Mintha nem lenne szükségem rá ebben a tökéletes világban, ahol nincsenek gondok csupán a boldogság. Jól éreztem itt magam, nem akartam innen elmenni. Langyos szél fújta meg hosszú, fehér ruhám. Nem volt se meleg, se hideg. Tulajdonképpen itt nem is volt olyan, hogy meleg vagy hideg. Minden tökéletes volt.

Furcsa bizsergés járta át a kezem. Magam elé kaptam, lenéztem rá. Ujjaim remegtek. Most először kicsit megijedtem, hogy mi ez. Meleget éreztem az ujjaimban, most először, amióta itt vagyok. Hirtelen az arcomra is átkerült ez a bizsergés. Az egyik hajtincsem magától ugrott a fülem mögé. Ijedten kaptam hozzá a kezeimmel, nem tudtam, mi történik velem. "Mi volt ez? Ki játszik velem? Honnan jött?". Tudatlan voltam, de mégsem féltem annyira. Lehet a hely tette, de inkább ezek a dolgok. Megnyugtattak. Mintha szükségem lenne rá, mintha függenék ezektől az apró bizsergő kis dolgoktól.

- Miért tetted ezt Kicsim? - hallottam meg egy visszhangot.

Nem tudtam volna megmondani honnan jön, csupán jött. A fejem felül, mögülem, mellőlem, jobbról, balról. Mindenfelől körülvett. Gyorsan kaptam hátra a fejem, majd felnéztem.

- Ki van ott? - szólaltam meg, amit most tettem meg először.

A hang, amely beszélt halk volt. Szomorúan csengett, ennek tudni akartam az okát. "Hozzám beszél? Kicsim? Ki Ő?" olyan ismerős volt a hangja, tudtam, hogy fontos. Annak ellenére, hogy kicsit megzavart, hogy esetleg hallucinálok, meg is nyugtatott ez a hang. Lehet nem nekem szólt, lehet semmi közöm hozzá, mégis kötődtem ehhez a hanghoz.

- Annyira sajnálom, hogy nem voltam ott! - szólalt meg ismét.

Hallottam, ahogy remegve beszél. Valamiért elszomorított, hogy ennyire szomorúnak hallom Őt. Tudtam, emlékeznem kéne Rá, de akárhogy törtem a fejem, nem ugrott be. Pedig a hangja nagyon fontos volt nekem."Ki Ő? Hozzám beszél?"

- Lex, nem hagyhatsz itt! - ismét megremegett a hangja.

"Lex? Az én vagyok, nem?" már abban sem voltam biztos, hogy az-e a nevem, de az volt. Szerintem az. Úgy rémlik, így szólítottak. Tehát hozzám beszélt, azt már tudtam. De ki Ő? Sokat jelentettem neki, és szerintem Ő is nekem. Olyan fájdalom volt a hangjában, mely nagyon meghatott. Szíven ütött, bár nem éreztem, hogy bármi is dobog a mellkasomba.

- Ke-kellesz nekem. - mondta halkabban, és még mindig remegett a hangja.

Mintha nehéz lenne visszafognia magát.

- É-én? - remegett meg a hangom, és kérdeztem vissza.

Nem értetettem, ezt miért mondja. Hisz most is beszél hozzám, még ha nem is látom. Egy halk sóhajt hallottam tőle. Meg akartam ölelni. A kezembe még mindig bizsergés volt, mintha ez is Ő lenne. Lenéztem, de nem volt ott. Olyan volt, mintha mellettem állna. Megéreztem egy illatot. Férfias, kellemes volt, sokat jelentett nekem. Mélyen magamba szívtam, még többet akartam érezni...még közelebbről. Ekkor beugrott egy arc. Egy arc, mely kedvesen mosolygott rám. Ő volt az. Tudtam, Ő beszélt hozzám. Az egyetlen emlékem. "LOUIS!" jött egy név is az arccal. Nem voltam benne biztos, mégis éreztem, ez a jó. Ő az. Szerettem Őt. Az arca csodás volt, és Ő is szeretett engem.

- Tudom, elcsesztem, és nagyon sajnálom. - mondta ismét még halkabban.

Ismét erősen kutattam a memóriámba, hogy mit cseszhetett el, de nem jöttem rá. Nem haragudtam rá. Egyrészt mert nem tudtam, olyan csodás volt, másrészt meg mert nem tudtam, miért kéne rá haragudnom. Erősen törtem a fejem, de a hangja ismét félbeszakított.

- Kérlek válaszolj nekem. Kellj fel, és válaszolj! - szólt rám komolyabban, de mégis finoman fájdalommal.

Összerezzentem, és nem tudtam, mit kéne mondanom. A kezemen egy pillanatra erősebben éreztem a bizsergést, mintha valaki megszorította volna.

- Louis! Te vagy? Mi van velem? Hol vagy? Louis! - szólongattam, és közben körbe-körbe fordultam, hogy meglássam, de nem volt sehol.

A hangja sokkal magasabbról, hangosabban jött ahhoz, hogy itt legyen mellettem. Azt vártam, mindjárt előlép egy fa mögül vagy ilyesmi, de nem jött. Pedig nagyon akartam. Meg akartam ölelni, látni akartam a mosolyát. Bár ez a hely nyugalmat, biztonságot sugallt, úgy éreztem mellette tényleg senki nem bánthat.

- Annyira szeretlek. - mondta ismét nem felelve az én kérdéseimre.

Mintha nem is hallotta volna Őket, pedig neki szóltam. De a szavai letaglóztak, és melegséggel töltöttek el. Ez a hely nem tudott ilyen melegséget nyújtani. Nem tudott ekkora boldogságot adni, mint az, amit Louis mondott. Fel sem ért vele. Louis-sal akartam lenni, de akármerre indultam, nem láttam.

- Ne...én ne-nem akarok nélküled élni, hallod? Gyere vissza hozzám Kicsim! - éreztem, ahogy megremeg, és elsírja magát.

Ettől nekem is kicsordult egy könnycseppem, annak ellenére, hogy ez a hely boldogságot árasztott. Tehetetlenül ejtettem le a kezem, és felnéztem a lilás égboltra.

- Én sem Louis! Hol vagy? Nem látlak! - szóltam fel hangosabban hátha meghallja, és előjön, de nem történt semmi.

Pedig én vártam. Látni akartam, kellett nekem. Érezni akartam a közelségét, az illatát. Sokat jelentett nekem, szerettem.

- Szükségem van rád. - suttogta fájdalommal, én mégis tisztán hallottam.

Ismét kicsordult egy  sós csepp a szememből. Annyira fájt ezt hallanom. 

- Kellesz nekem! - feleltem én is halkabban.

Ismét úgy éreztem a szavaim nem találtak rá a fülére. Elvesztek az égbolt szín-kavalkádjában. Már sem volt olyan otthonos ez a hely, hisz nem volt benne Louis.

- A-annyira szeretlek. - mondta.

Ismét nagyot dobbant az eddig nem létező szívem. Mintha újra a helyén lenne, mintha visszatért volna belém.

- Én is szeretlek! - feleltem.

A dobogó szívemre szorítottam a kezem, mely már alább is hagyott az életjelek adásával. Éreztem, Louis jelenlétét, mégsem beszélt. Nem tudtam, miért nem szólt hozzám. Nem tudtam, miért nem mond még valamit, amiből több mindenre emlékezek, de nem tette.

Éreztem, ahogy a jelenléte egyre közelebb és közelebb kerül hozzám. A kezemen még mindig ott volt a bizsergés, bár nem tudtam, ez hogyan lehetséges. Egy újabb bizsergés, de ezúttal nem az arcomon. Sokkal inkább a számon. Intenzívebbé vált, mint egy bizsergés. Tisztán éreztem, hogy valaki megcsókol, mégsem láttam senkit magam előtt. A szemeim kikerekedtek, idegesen szívtam magamba a levegőt. Az ajkaimhoz kaptam a szabad kezemmel, hátha megérzek valami láthatatlan élőlényt előttem, aki Louis lenne, de nem történt semmi ilyesmi. Nem éreztem magam előtt senkit, nem értettem, ez hogyan lehetséges, mégis örültem. De egy idő után már nem éreztem Louis jelenlétét. Mintha üressé vált volna hirtelen nem csak a hely, de én is. Ijedten szaladtam előre pár lépést, és teli torokból kiabáltam felfele a csillagokra.

- Louis! Ne menj el! Gyere vissza! Szeretlek! Vigyél ki innen!

Vártam, hátha történik valami. Hátha meghallja, hátha megment. Komolyan pásztáztam a tájat magam előtt, de semmi nem változott. A világító kis növények ugyanúgy lengedeztek a lágy szélben, az elérhetetlen fák továbbra is magasodtak a távolba. A csillagok még mindig világítottak a fejem fölött.

Erősen lehunytam a szemem, hátha akkor mellettem lesz, mert talán csak fél, hogy meglátom, de semmi nem történt. Louis nem került elő, nem mentett meg. Szerettem...mindennél jobban, mégsem tudtam vele lenni. "Mivel értem el, hogy nélküle legyek? Mit tettem, hogy ide kerültem? Egyáltalán hol vagyok?" kavarogtak bennem a kérdések. "De egy biztos: szörnyű dolgot tettem mindkettőnkkel, hogy erre a helyre kerültem."