5. ~Elmondom...*

- Szia Sandy. - ölelt meg Louis a nappaliban.

Hihetetlen, hogy már másfél hét telt el, mióta először találkoztunk, mégis már a legjobb barátommá vált. Imádtunk együtt sörözni, és meccset nézni. Szokásává vált, hogy néha beállított, de engem nem zavart. A legjobb barátom volt. Most éppen rajzoltam, mikor bejött. Már késő délután volt.

- Mit csináltál? - kérdezte.

- Rajzoltam. - rántottam meg a vállam.

- Megnézhetem? - nyúlt le óvatosan a papírért.

- Persze. - mosolyodtam el.

Felvette és végigmérte. Louis-t rajzoltam le középre, mint fő alakot. Mögötte helyet kapott minden múltbéli szenvedésem. Louis kedvesen mosolygott elől, míg mögötte sorakozott pár penge melyekről csöpögött a vér, a szokott srác, pár régi barát, akik elhagytak, és bekerült egy új alak. Ez Louis is kiszúrta, és rámutatott.

- Ő ki?

- Apám. - feleltem egyszerűen.

- És én a háttérbe űztem a rosszakat? - kérdezte édes mosollyal.

- Igen. Végre van egy igazi barátom. - mosolyodtam el, és kicsit talán el is pirultam.

Louis-sal többet nevettem másfél hét alatt, mint egész életemben eddig. Egy hét alatt sírtam annyit, mint régebben két nap alatt. Jó hatással van rám.

- Képzeld, mindenki imádja a dalod. - mosolygott.

- De ugye nem tudják, hogy én írtam? - kérdeztem óvatosan.

- Dehogyis. Ha nem akarod, én nem mondom el.

- Köszi.

- Sandy, van egy ötletem mára. Van valami programod? - kérdezte óvatosan.

- Nincs. Mit találtál ki? - kérdeztem izgatottan. Louis mindig feldobja a kedvem valami őrült programmal.

- Remek. Akkor kapd össze cuccod. Gondoltam, elmegyünk az esti fürdőbe. Állítólag Ed is zenélni fog a fürdőzőknek. Mit szólsz? - mosolygott izgatottan.

- Én? Fürdőbe? Kizárt! - zártam meg a fejem határozottan.

Nem kimondottan a fürdővel volt a bajom, hanem a fürdőruhával. Az mindent mutat. A kocka nélküli hasamat, a vágásaimat...mindent.

- Sandy, miért? Nem vagy csúnya. A hasad tökéletes. Nem kell, kockásnak lennie, úgy is csinos. Gyere el velem! A srácokat nem kérdezem meg, mert az egész banda nagyon feltűnő lenne. Te vagy a legjobb barátom. Gyere, na! - kérlelt. Megesett rajta a szívem, de nem akartam az egész világnak megmutatni a titkom. Elhúztam a szám, és szomorúan lehajtottam a fejem.

- Nem. Bárhova, de fürdőbe nem.

Louis is szomorúan lehajtotta a fejét. Belepusztultam, hogy fájdalmat okoztam neki, de nem bírtam volna az emberek előtt fürdőruhában billegni.

- Miért? 

- Mert...a fürdőruha nekem tabu. - feleltem halkan.

- Apád? - kérdezte megvilágosodva. Először hevesen bólogattam, de nem bírtam neki hazudni, így ez átváltott fejrázásba.  - Hát akkor?

Oldalra fordítottam a fejem.

- Sandy a legjobb barátom vagy. Elmondhatod. Nem nevetlek ki, és segítek ha tudok.

Megfogta a vállam, hogy a szemébe nézzek. A nagy, kék íriszeiben ijedtség ült. Aprót bólintottam. Belőle merítettem a bátorságom.

Egy lépés hátráltam, és megfogta a pulcsim alját.

- Nem tűnt még fel, hogy soha nem láttál pólóba? - kérdeztem, mikor levettem. Most tényleg trikóba voltam. A karjaim szabadon virítottak. Louis gyakran pislogott párat, majd közelebb jött. Óvatosan a bal karomhoz nyúlt, és maga elé húzta, hogy jobban lássa a belsejét.  Hangosan magába szívta a levegőt. Lehajtott fejjel tűrtem, ahogyan vizsgálja a vágásokat és a hegeket a karomon. Lehunytam a szemem. Tudtam, éreztem, hogy Louis ilyeneket még soha nem látott. Ő nem abból a közegből származik. Aztán egyszer egy meleg ujjat éreztem végigsiklani az egyik seben. Kipattant a szeme, és odakaptam a tekintetem. Louis egyesével simította végig az összes hegemet a mutatóujjával. Lepetten figyeltem mozdulatait. Ilyet még soha senki nem tett. Mindenki megijedt, és hátrálni kezdett. Azt kiáltották: Nem vagyok normális, menjek orvoshoz. Aztán soha nem jelentkeztek. Vagyis ez igazából csak két ember volt, még régebben. Két lány, akikről azt hittem a barátaim. Másnak nem is mutattam meg, csak most Louis-nak. Ahogy haladt felfele, egyszer megakadt.

- Ezek mik? Ez nem vágás. - simogatta meg a kis kör alakú sebeket.

- Nem én voltam. - feleltem alig hallgatóan.

- Akkor ki?

- Apám...cigi. - feleltem halkan, és a szemembe ismét könnyek gyűltek. Louis először lefagyott, majd megölelt.

- Hogy tehetett ilyet? Egy kislánnyal...bocsánat, hogy ezt mondom, de borzalmas ember volt.

Az első gondolatom az volt: "Ő nem érti ezt az egészet." De utána rájöttem, igaza van.

- Igen, az volt, de én mégis szerettem. Mindig meg akartam neki felelni. Még most is meg akarok; a hasammal, a sírással. - hebegtem halkan.

- Megértem, de már nem kell. Felnőtt nő vagy. Már nem vagy ahhoz az emberhez kötve. Bántott téged.

- De csak az Apám volt, Louis. Az Ő véleménye volt nekem a legfontosabb. Neki akartam megfelelni, de Ő utált engem. Soha nem voltam elég jó, bármit tettem. - feleltem remegő hangon.

- Sajnálom, de hidd el, hogy tökéletes vagy. Csinos, szép felnőtt nő lettél. Már nem vagy kislány, szóval nyugodtan eljöhetsz velem fürdőbe. Ezek nem feltűnőek, ne aggódj miattuk. Már múlnak. - mosolygott kedvesen. Ezeket csak megnyugtatásból mondta, hisz vannak a csuklómon igencsak friss sebek is. Bár mióta Louis a barátom lett, csak egyszer vágtam meg magam. De nem a karom volt a fő indok.

- Nem a karom és nem is hasam miatt nem akarok menni. - feleltem halkan.

- Mi van még? - lepődött meg.

- Tudod...nem csak a karomon vannak ilyenek. - suttogtam.

Szégyelltem magam. Nem akartam, hogy Louis lenézzen. Azt fogja hinni, valami őrült vagyok, aki meg akar halni. Én nem akarok meghalni....még nem.

- Hát hol Sandy? - kérdezte szomorúan. Lassan megráztam a fejem, és szégyenkezve lehajtottam a fejem. - Miért nem mondod el? Már úgyis tudom. - fogta meg a karom.

- Mert le fogsz nézni, és elmenekülsz, mint azok ketten, akiknek megmutattam.

- Nem foglak lenézni és elmenni. Inkább segíteni fogok, és beszélgetünk. A legjobb barátod vagyok. - mosolygott kedvesen. Ezt eddig még senki nem gondolta komolyan, de Louis-on láttam, Ő nem fog itt hagyni. Ő tényleg a legjobb barátom, és velem fog maradni.

- Ne értsd félre, kérlek! - pirultam el, és letoltam kicsit a cicagatyám tetejét az egyik lábamról. Kivillant a combom. Louis ijedten magába szívta a levegőt, és lejjebb hajolt, hogy jobban szemügyre tudja venni a hegeket. Itt már voltak egészen frissek is. Ide kerültek az utóbbi időben történtek. Louis óvatosan megsimította őket, majd felhúzta a cicagatyám ezzel eltakarva a hegeket. Felegyenesedett, és komolyan a szemembe nézett.

- Van máshol is? - válaszként megráztam a fejem. - Csak a csuklód, és a combod?

- Igen. - feleltem halkan.

- Akkor beszélgessünk! - húzott le a kanapéra magával szemben.

Engedelmesen leültem, bár testem lelkem nem kívánta ezt a beszélgetést. Viszont Louis-ban megbíztam, így úgy éreztem, neki képes vagyok elmondani ezeket.

- Miért? - kérdezte halkan. A hangjában szomorúság lakozott.

- Mert ezzel...azt hiszem...ha kívül fáj, akkor belül enyhül. - hebegtem halkan.

- Sandy ezt nem szabad. Ez nem jó. Teljesen megértem, miért teszed ezt. Ha a helyedben lennék, már szerintem meghaltam volna, de Te erős vagy. Nem kell magad bántanod. Az nem hoz rendbe semmit.

- Nem vagyok erős. Nézz rám! - böktem szomorúan a combomra.

- De az vagy. De most őszintén: ettől enyhült a fájdalom?

- Hát...egy kicsit, de csak abban a pillanatban. Ez olyan, mint a cigi, Louis. Rá lehet szokni.

- Ugye tudod, hogy ezek már nem fognak eltűnni teljesen? - kérdezte szomorúan. Aprót bólintottam. A halvány heg őrökké ott fog maradni a seb helyén.

- Sandy próbáltad már...megölni magad? - kérdezte komolyan. A fájdalom a szemében szinte égette a bőröm.

- Nem. Ez gátol meg benne. - szorítottam meg a nyakamban a kis keresztet.

- Most hálás vagyok annak a láncnak. - mosolyodott el kicsit megkönnyebbülten. - Mióta csinálod ezt?

- Nem tudom. Vagy két éve... volt amikor megpróbáltam megállni, de valami mindig ismét a földre lökött, és ugyanúgy a fürdőben ültem, a kád szélén. - magyaráztam.

Tényleg voltak hosszabb szüneteim. Egyszer még fél évre is sikerült leállnom, de aztán elhagytak a barátaim. Ezeknek a nagyobb szüneteknek köszönhetem, hogy nincs tele az egész testem. Csak pár vágásom van, de az épp elég.  

- Értem. - állt fel komolyan, és a fürdő fele vette az irányt.

Érdeklődve követtem. Nem tudtam, mit szeretne ott. Bent szétnézett, de látszólag nem találta, amit keresett, így felém fordult.

- Hol a pengéd?

- Mi? Miért? - zavarodtam meg.

- Csak szeretném tudni. - sejtettem, hogy el akarja venni, mégis megmondtam neki.

- A legfelső fiókban. - böktem a pult melletti kis szekrényre.

Kihúzta, és kiszedte belőle mindkét kicsi pengémet. Letette őket a pultra. Kicsit véres volt az egyik, a másikat pedig még nem használtam. Kevés ideig méregette őket, majd megfogta a tisztát. Olyat tett, amit soha nem néztem volna ki Louis-ból. A csuklójához emelte, és éppen megvágta volna magát, ha nem szakítom félbe.

- Ne! Mit csinálsz? - kaptam ki a kezéből a kis fémdarabot, ami így megvágta kicsit az ujjam, de nem érdekelt, és őszintén szólva már nem is mondhattam fájdalomnak.

- Azt, amit te. Ha te vagdosod magad, nekem miért nem hagyod? Tudni szerettem volna, milyen érzés. - mondta komolyan.

- Nem akarom, hogy megtapasztald Louis. Te nem ilyen vagy. Fogadok, még soha nem láttál élőben ilyeneket. Miért akarsz olyanná válni, amilyen nem vagy? - kérdeztem kicsit ingerülten. Nem akartam, hogy megvágja magát. Én tudtam, milyen, és nem kívántam neki ezt a sorsot.

- Igazad van, még soha nem láttam vágásokat, de ha te is csinálod, csak nem lehet olyan rossz. És honnan tudod, hogy nem vagyok ilyen? Nekem is vannak gondjaim annak ellenére, hogy nem mutatom. Tudod, mekkora felelősség ez a banda? Egy idő után már belefáradok. De ha már itt tartunk, te miért váltál olyanná, amilyen nem vagy? - vette ki a kezemből a pengét óvatosan, majd összefogta a másikkal. Miközben a válaszomat várta, becsomagolta kevés vattába, amit a szekrényben talált, és zsebre tette a kis eszközeimet.

- Én pont ilyen vagyok. Miért ne tehetném, mikor eleve szar az élet. Mit számít már?

- Akkor egyezzünk meg! - fogta meg a karom, és komolyan a szemembe nézett. - Ha megvágod magad, én is kipróbálom. Ha nem vagdosod magad, én sem. Oké?

- Ez zsarolás! - fontam össze a mellkasom előtt a karjaim.

- Nem. Ez szükséges rossz.  - felelte egyszerűen.

- Mire Louis? Tudom, hogy nem akarod megvágni magad. Miért csinálod ezt miattam? Mit számítok én neked? Te egy világsztár vagy, míg én egy...senki. Miért nem futsz el mellőlem, mint a többiek? - akadtam ki kicsit.

Nem akartam, hogy elmenjen, s azt hiszem, hittem, is benne, hogy vele meg tudom ezt oldani, mégis kiakasztott ez a helyzet.

- Nem vagy senki. Egy csodás lány vagy. Lényegtelen, én ki vagyok, te akkor is a legjobb barátom vagy. Nem foglak magadra hagyni. Ha zsarolnom is kell téged, akkor is le fogsz vele állni. Nem bírom elviselni, hogy bántod magad, érted?! - felelte szomorúan.

- De ez néha kell. - hajtottam le a fejem.

- Ha neked kell, hát nekem is. Ha a legjobb barátom csinálja, csak nem lehet olyan rossz. Én is ki szeretném próbálni. - makacsul a csípőjére tette kezét.

- Nem akarod érteni. Nem hagyom abba, te pedig nem kezded el! Ja, és nem megyek el veled fürdőbe! - jelentettem ki határozottan, és kimentem a fürdőből. 

- Sandy, de le fogsz vele állni, ha a nap 24 órájában kell, hogy figyeljelek akkor is. - szólt utánam. Tudtam, hogy nem akarja magát megvágni. Most sem akarta. Tudta, hogy meg fogom állítani. Ez csak ijesztés volt. Azt hiszi, ez beválik, pedig én sem vagyok hülye. Louis soha nem vágná meg magát.

- Louis, te nem érted ezt! - huppantam le tehetetlenül a kanapéra.

- Ha így gondolod, hát magyarázd el! - ült le mellém gyorsan. Nagyot sóhajtottam. "Már nem tök mindegy?!"

- Ez egy szükséges rossz, ahogy te mondtad. Ez segít, hogy könnyebb legyen az élet. Azt hiszem...ezzel levezetem a feszültséget, és nem csinálok őrültségeket. Komolyan mondom csoda, hogy még nem cigizek vagy drogozok. - rántottam meg a vállam.

- Inkább ne. Se cigi, se drog, se vágás. Én ezt szeretném. Értem, hogy nehéz az életed. Tudom, de ne ezzel vezesd le a feszültséget. Inkább menjünk edzeni, vagy iratkozz be boxra vagy mit tudom én, csak ne így!

- Ez már szokás lett Louis. - hajtottam le a fejem.

- Sandy, tényleg a legjobb barátod vagyok? Szeretsz te engem egy kicsit is? - kérdezte óvatosan.

- Persze. Te vagy eddig az egyetlen, akit tényleg szeretek. A legjobb barátom vagy. - felelem zavartan. Nem tudtam, ez hogy jön ide.

- Akkor kérlek, miattam ne csináld ezt. Én nem akarom, hogy bántsd magad.

- Te nem látsz ebből semmit. - rántottam meg a vállam.

- De. Látom a vágásokat, és a szomorúságot a szemedben tőlük. Látom, hogy szégyenkezel, mikor megmutatod vagy róluk beszélsz. Akkor meg miért jó ez? - hajolt közelebb hozzám.

Igaza volt. Mindennél jobban szégyelltem őket, de nem bírtam volna egy könnyen ismét leállni. Ahhoz csoda kellett volna.

- Nem fog menni. - ismertem be.

- És ha segítek. Nem kell egyedül csinálnod. Itt vagyok veled. - mosolygott bíztatóan. Nem hittem el, hogy menni fog. Eddig soha nem sikerült leszoknom. "Miért most jönne össze? Mert itt van Louis? És mit tud segíteni? Ez csak az én gondom. Ő nem érzi ezt....nem tudja, mi miért teszek. Persze, bízom benne, de mégis máshogy értelmezi ezt az egészet, mint én". Látta rajtam, hogy nem hiszem el, sikerül. - Kérlek Sandy. A kedvemért.

- Legyen.

Bólintottam aprót, bár tudtam, úgysem fog sikerülni.

Louis boldogan ugrott nyakamba. Szó szerint megfojtott olyan erősen ölelt magához. Lazítottam a szorításán, majd élveztem, hogy végre van egy igaz barátom, aki tényleg megölel és segít, ha arra van szükségem. Ha ez az ember tényleg Louis, hát köszönöm az égnek.