4. ~Változás.*

Reggel a telefonom csörgésére keltem. Hason aludtam, keresztbe az ágyon. Az arcom elnyomódott. Kelletlenül kinyitottam a szemem, és a jobb kezemmel az éjjeliszekrényhez nyúltam. Kis tapogatás utál megtaláltam a telefonom. Ugyanúgy fekve a fülemhez emeltem a készüléket. Felvettem.

- Igen? - kérdetem álmosan és morcosan.

- Szia Sandy. Felkeltettelek? - kérdezte egy vidám hang. Egyből megismertem.

- Nem, csak véletlen ilyen a hangom. - a reggeli rekedtségemmel még jobban kiéleződött a cinizmus. - Louis, miért hívsz hajnalba?

- Hajnalba? Fél 12 van. - nevetett.

- Komolyan?

Lepettségemben feltoltam magam könyökömre, ami lehet hirtelen mozdulat volt, de ellent álltam a pár pillanatos szédülésnek. Jó alvó vagyok, de azért fél 12...

- Igen. Te aztán tudsz aludni. - nevetett a telefonba.

- Hogy tudsz mindig ilyen vidám lenni? - kérdeztem morcosan.

Mindig lenyűgözött, hogyan képes annyira pozitívan felfogni a világot. De nem zavart, hisz azt hiszem kicsit engem is azzá tett.

- Én már csak ilyen vagyok. De nemsoká te is az leszel. 20 perc és ott vagyok. Viszek meglepetést is.

Vidám csilingelése mögötti telefonrecsegésből levettem, hogy sétál.

- 20 perc? Milyen meglepetés?

Még csak egy napja ismerem Louis-t, ő mégis beállít hozzám csak úgy. Ez meglepő, de nem mondanám, hogy ellenemre volt.

- Majd meglátod. Nem gond, ugye, hogy megyek?

- Nem. - rántottam meg a vállam. 

Gondoltam: "úgyis csak ülnék itthon, miért ne jöhetne át?!"

- Oké. Akkor 20 perc. - mondta, és ki is nyomott.

Lepetten keltem ki az ágyból. Louis egy nagy rejtély volt számomra. Már érdekel, milyen is ez a srác valójában. Az igazság az, hogy nagyon régen nem volt egy barátom sem, így csak örültem, hogy végre találtam egy olyan havert, mint Louis. Valahogy benne bíztam, és jól tudtam magam érezni vele. Ez nálam ritka. Felkeltem, megigazítottam az ágyat, és elmentem lezuhanyozni. Mikor végeztem, felkaptam egy fekete cicagatyát, és egy hosszított kapucnis felsőt. Felkötöttem a hajam, és vártam Louis-t. Addig gondoltam, csinálok magamnak reggelit. Kinyitottam a hűtőt, de kopogtak az ajtón.

- Nyitva! - kiabáltam.

Hallottam, ahogy a kilincs kattan egyet, és kinyílik az ajtó. Két koppanás szűrődött be a konyhába halkan, ahogy a cipők landoltak a földön. Lépteket hallottam, így megfordultam.

- Szia Sandy. - köszönt mosolyogva Louis.

- Szia. Kérsz kaját?

- Aha, hoztam ebédet. - tett le az asztalra  két doboz pizzát. - Nem tudtam, milyet szeretsz, így olyat hoztam mint magamnak. Remélem, szereted a gyros-os pizzát. - nyitotta ki.

A szemem kikerekedett, és becsuktam a hűtőt.

- Az a kedvencem. Honnan tudtad? - kérdeztem zavartan.

- Megérzés. - nevetett. - Gondoltam, megnézhetnénk a mai focimeccset. - kezdte félénken.

- Ki játszik? - kérdeztem óvatosan.

Szerettem a focit, de csak a jó focit. A rosszat utáltam, amibe nem hajlamosak a csapatok küzdeni.

- Real-Manchester. - felelte halkan, és az arcom kémlelte.

- És kinek szurkolsz? - játszottam az idegeivel kicsit.

- Manchester.

- Akkor oké. Egy Real Madrid rajongóval nem nézek meccset soha! - nevetettem el magam.

- Te tényleg szereted a focit? És Manchester-es vagy? - lepődött meg.

- Igen. Mi ebben a nagy dolog? - rántottam meg a vállam, majd hátrafordultam, és kivettem a hűtőből két sört.

Louis csak elnevette magát. Azt hiszem meglepte, hogy egy lány képes ugyanúgy szurkolni, mint egy fiú. Tudtam, hogy így fogja lereagálni, de nem érdekelt. És különben is..örült neki.

Leültünk a kanapéra, és bekapcsoltuk a meccset. Éppen felsorakoztak a csapatok. Elkezdtünk enni, és sörözni. Ezeket eddig mindig csak magamba csináltam, de tetszett társaságba a meccsnézés.

- Ne már, mi ez? - kérdezte Louis teli szájjal előre dőlve, mikor kibuktatták az egyik játékost, akinek éppen szurkoltunk, hogy rúgjon egy gólt.

- Miért sárga? Ez kiállítást érdemelne! Ezt nem hiszem el! - akadtam ki én is, és meghúztam az üveget.

Az egész meccs nevetésekkel, éljenzésekkel, és fújolásokkal telt. Jó volt Louis-sal meccset nézni. Már csak pár perc volt vissza és az állás döntetlen. De végül a Manchester rúgott egy gólt, így az állás 3-2 lett. Mindketten felpattantunk és ugrálva kiabálva örvendeztünk.

- Sikerült! - kiabálta Louis, és megölelt.

A derekamat szorította, és megemelt. Én csak a nyakába nevettem. Most tényleg boldog voltam.

- Nyertünk! - kiabáltam én is.

Minimum úgy örültünk, mintha mi is játszottunk volna, de kit érdekelt. A kedvenc csapatunk nyert. Ez király.

Mikor végre lenyugodtunk, leültünk a kanapéra. A pizzánk és a sörünk is elfogyott.

- Ettől fog nőni a hasam. - feleltem, miközben Louis a csatornákat váltogatta.

- Nem fog. - felelte egyszerűen. Végül megállapodott egy zenecsatornán. Halkan szólt a zene. - Még soha nem néztem meccset egy csajjal, de király volt. Komolyan mondom, jobb veled nézni, mint a srácokkal otthon. Zayn mindig elalszik rajta. - fintorgott. Elnevettem  magam.

- Komolyan?  Hogy lehet ezen elaludni? De ha ez vígasztal; én még soha nem néztem meccset társaságban. Mindig csak egyedül. - rántottam meg a vállam.

- Tényleg? Nem baj, mostantól nézzük együtt. Majd bemutatlak a srácoknak, és nézzük együtt velük. Hatalmasokat fogsz szakadni rajtunk. - nevetett. Csak elmosolyodtam. Valahogy kicsit féltem attól a négy sráctól, bár Louis-sal is ez volt az elején és tessék...

- Louis... neked, hogyhogy nincs csajod? Annyi lány vesz körül. - kérdeztem egyszer.

- De ők nem igaziak. Csak a külsőm kell nekik, mert híres vagyok. Kevés az olyan ember, aki tényleg magam miatt szeret, nem a banda miatt. - húzta el a száját. - És veled mi a helyzet? Pasik? - kérdezett vissza.

- Nincs. - rántottam meg a vállam.

- Azt valahogy gondoltam, elnézve a mostani kedvedet. Jót tenne neked egy kis szerelem. Feldobna. - mosolygott. Nem feleltem, csak lehajtottam a fejem. - Huhúúú. Ismerem ezt a nézést. Te még nem voltál szerelmes. - nevetett. Mérgesen néztem rá. - De azért volt már pasid, nem? - kérdezte óvatosan. Szomorkásan megráztam a fejem. - Nem? - kerekedett ki a szeme.

- Nem. Mi ebbe a nagy dolog? - kérdeztem mérgesen, amiért így reagálja le.

Idegesített, és kínosan éreztem magam, hogy Louis nem bírja felfogni ezt az egyszerű tényt.

- Csak furcsa, hogy szép vagy, és mégis... - hebegte zavartan.

Láttam, hogy kicsit visszafogta magát, ahogy meglátta reakcióm.

- Ha mellettem lettél volna egész életemben, nem furcsállnád. - rántottam meg a vállam. 

- Jól van, ne haragudj. Mi történt?

A hangjában bűntudatot véltem felfedezni. Igazából kíváncsi volt, amitől rá emeltem a tekintetem.

- Nem volt szerencsém a pasikkal.

- Elmesélheted, megengedem. Előttünk majdnem az egész délután. - mondta viccesen.

Sóhajtottam. Louis-ban megbíztam, és arra gondoltam, talán könnyebb lesz, ha elmondom végre valakinek.

- Erről még senki nem tud. Soha nem mondtam el, oké? - kérdeztem óvatosan. Érdeklődve bólintott. - 16 voltam, és egy olyan gimibe jártam, ahol hozzám hasonló árvák tanultak. - húztam el a szám. - Egyik nap a koliba mentem, mikor az suli legdögösebb pasijával találkoztam. Őt rajzolom oda minden rajzomra. Már végzős volt, és... - a plafonra néztem, és elsírtam magam.

- Átvert? Elhagyott? Megcsalt? - próbált segíteni a lehetőségek felvetésével.

- Nem tervezett velem olyan hosszú távra, hogy ezekre legyen lehetősége. - szipogtam. Már nem érdekelt, ha Louis előtt sírok.

 - Ezt úgy érted, ott...? - pislogott gyakran. Még ő sem volt biztos benne, bár már sejtette. Szomorúan bólintottam. - Hogy mehettél bele? - kerekedett ki a szeme, és emelte feljebb a hangját. A szemében csalódottságot láttam. Félreértette.

- Nem érted. Nem volt... választásom. - sírtam még jobban.

- Vagyis...- hebegte halkan. Most már tényleg értette, így határozottabban bólintottam. - Jaj, Sandy. Úgy sajnálom. - ölelt meg szomorúan.

- Én is.

- Hogy hívták? Hol lakik? Hogy néz ki? - tolt el magától, és bombázott a kérdésekkel.

- Mindegy Louis. Ez már régi ügy. - szorítottam meg a nyakamban a rózsafüzér végén lógó keresztet.

- Segíteni szeretnék. - nézett rám szomorúan. A szemében a sajnálatot láttam.

- Ne nézz rám, ennyire sajnálkozva. Nem kell segítség. Utálom, ha sajnálnak! - mondtam határozottan, és megtöröltem a szemem.

Nekem nem kellett senki sajnálata. Azzal semmire nem megyek, világ életemben meg voltam nélküle. Pont ezért próbáltam minden áron elrejteni az emberek elől az életem. Hogy ne sajnáljanak.

- Akkor ezért hordod ezt a rózsafüzért. Templomba is szoktál járni?

- Nem. Ez még...Anyáé volt. Ez az egyetlen, ami megmaradt tőle.

Louis szomorkásan lehajtotta a fejét és megölelt. Gondolom, nem merte azt mondani; sajnálom.

- Te vagy első, akinek ezeket elmondtam. - suttogtam a nyakába.

- Köszönöm. Lehet ez nyálas lesz, de már örökre a barátod leszek.

A szavai hallatán, kicsit elpirultam. Tényleg nyálasan hangzott, nekem mégis sokat jelentett. Még soha senki nem mondott nekem ilyet. Eddig minden ígéret, amit nekem tettek, romba dőlt. Ezért kicsit féltem Louis-tól. "Mi van, ha Ő is csak ígérget, aztán átver?" futott át az agyamon. "Louis nem olyan. Benne bízhatok. Ő tényleg a barátom.". Elmosolyodtam, ahogy erre gondoltam.

- Köszönöm. - fúrtam az arcom  nyakába. Kedvesen dörzsölgette a hátam.

Még soha nem történt velem semmi jó, de úgy tűnik; Louis fordított egyet a kockán a jó irányba. Ideje volt, hogy valami boldogság is kerüljön az életembe. Talán Louis barátsága hozza el nekem a már oly' régen esedékes napsütést.