3. ~Egyet te, egyet én!*

- Mit nézzünk meg? - kérdezte Louis, miközben a laptopomat kapcsoltam be.

- Nem tudom. Mindjárt választunk valamit. Egy csomó film van letöltve a gépemre. - feleltem, majd beírtam a fiókom jelszavát.

- Tudooom a jelszóóót! - kiabálta, mint egy kisfiú. Elnevettem magam. Mindig valami egyszerű szám-, és betűkombinációt adok meg: "qwert12345". 

- Nem volt nehéz. - mosolyodtam el cinikusan.

- Tényleg nem. - nevetett kínosan. 

Régen mindig zavart, ha valamelyik "barátom" megtudta a jelszavam, de most valamiért nem érdekelt. Tudtam Louis-ról, hogy nem fog belenézni a gépembe, pedig vannak rajta olyanok, amiket nem akartam, hogy lásson. Én sem akartam látni...pláne nem beszélni róluk.

- Itt a lista. - toltam elé a laptopom.

Szép hosszú lista jött össze a filmeimből. Louis végigfutotta. Néha elnevette magát, néha pedig kikerekedett a szeme.

- Így neveld a sárkányod? - kérdezte egyszer.

- Jó. Imádom. - mentem rá, így az elindult, de megállítottam, mert még volt dolgunk.

Végül elkezdtük nézni a mesét egymás mellett a kanapén. A laptopom a tévéhez volt kapcsolva, így ott néztük. Az asztalon két hatalmas pohár Cola pihent, mellette egy nagy tál popcorn. Louis az ölébe vette a tálat, és feltettük a lábunk az asztalra. Nagyokat nevettünk, és "ó"-ztunk, mikor édes rész volt. A nagy csattanónál a végén, mikor a sárkány megmenti a fiút, majdnem sírtam, de nem lehetett. Viszont mellőlem szipogást hallottam. Odakaptam a fejem, és Louis törölte meg a szemét gyorsan. Lepetten pislogtam párat, de úgy tettem, mintha nem látnám. Soha nem néztem volna ki belőle, hogy képes sírni egy filmen. Ez olyan...furcsa, de mégis...édesen más. Nekem ez új. Engem úgy neveltek, hogy tilos sírnom /legalábbis mások előtt/, mert az a gyengeség jele. És most egy pasi itt bőg mellettem egy filmen. 

Vége lett a mesének. Oldalra nyúltam, és felkapcsoltam a villanyt, mivel idő közbe teljesen besötétedett.

- Ez nagyon aranyos film volt. Még nem láttam. - mosolygott rám.

- Láttam, mennyire tetszett. - vigyorogtam gonoszul.

- Ezt meg hogy érted? - méregetett óvatosan.

- Sírtál a filmen! - mondtam egyszerűen.

- Én... - akarta tagadni, de aztán megrántotta a vállát. - ...igen. Olyan édes volt. Miért? Egy pasi is sírhat, nem?

- De... - rántottam meg a vállam.

Ráhagytam, mivel nem akartam ezt a témát tovább feszegetni. Ez az egész még új volt nekem.

- Te hogyhogy nem sírtad el magad?

- És nem sírok emberek előtt. - feleltem egyszerűen.

Azt hiszem, könnyebb volt ez kimondani, mint gondoltam. Tudtam, hogy bele fog kötni, és már előre féltem. Lehet meggondolatlanság volt azt mondani.

- De csak én voltam itt. - mosolyodott el kicsit, és értetlenül megrázta a fejét.

- Te is ember vagy, nem? - kérdeztem cinikusan.

- Lehet sokszor Istennek tűnök, de azért ember vagyok. - húzta ki magát, és felelte viccesen. Elnevettem magam.

- Bolond!

Oldalba löktem, és lőre hajoltam az innivalómért. Már nem volt benne sok, de épp elég.

- Szóval miért? - kérdezte.

- Így lettem nevelve. - rántottam meg a állam, és itt le szándékoztam zárni a témát.

Ezt Louis is levette a hangsúlyomból, így nem faggatott tovább.

- Beszélgessünk! - fordult felém a kanapén.

- Muszáj? - kérdeztem félénken.

Úgy éreztem magam, mint egy kislány mellette, magam sem tudom, miért.

- Igen. Szeretnélek megismerni. - felelte határozottan.

Csak megforgattam a szemem. Éreztem, hogy ebből valami bajom lesz, de belementem, amit egy bólintással jeleztem.

- Egyet te, egyet én. Hölgyeké az elsőbbség! - magyarázta a szabályt.

Kicsit elmosolyodtam, és elkezdtem gondolkozni a kérdésemen.

- Akkor... mikor születtél?

Most jól jött, hogy semmit nem tudtam róla. Azt hiszem, tetszett neki, hogy én nem fújom kívülről az életét, és lehet velem normálisan ismerkedni vagy beszélgetni.

- 1991. december 24. - felelte. Gyors fejszámolás után azt is megtudtam, hogy 21 éves. - Te mikor születtél?

- 1992. február 12. - feleltem. Elmosolyodott. - Szereted a bandát?

- Nagyon, és a srácokat is imádom.

Mosolyogtam a válaszán. Olyan szeretetteljesen beszélt róluk.

- Hol születtél?

- Londonban. - rántottam meg a vállam. - Te?

- Doncaster-ben.

- Jó északon. - csúszott ki a számon lepetten. Elnevette magát, majd az újabb kérdésen agyalt.

- Miket rajzolsz? Mutasd meg, léci.

Először meglepődtem. Nem tudtam, mit kéne felelnem. Most nyíljak meg? Louis előtt?

- Még alig ismerlek... - hebegtem halkan.

- De ez pont azért van, hogy megismerjük egymást. - nevette el magát. Félénken néztem rá, és az ajkamba haraptam. - Sandy, ha nem akarod, nem kell, de szívesen megnéztem volna őket. - húzta el a száját, és közelebb hajolt.

Szomorkásan néztem rá. Tudtam, hogy nagyon szeretné látni őket, és nem akartam neki fájdalmat okozni. "Még alig ismerem Louis-t, mégis megbízok benne." futott át az agyamon, és sebesen próbáltam megtalálni az indokot erre, de nem ment.

- Louis! Még csak egy napja ismerlek, de mégis bízom benned. Ez lehet azért van, mert régen volt normális barátom. - húztam el a szám, és felálltam.

- Köszönöm. Bennem bízhatsz. - mosolygott. A tévé melletti szekrényhez mentem, és levettem róla a termetes rajzmappámat. Minden rajzom ebbe volt, amit valaha is csináltam, ezért jó vastag volt. Visszaültem Louis mellé vele.

Izgatottan előrébb dőlt, de még mielőtt kinyitottam volna komolyan a szemébe néztem.

- Ígérd meg, hogy nem nevetsz ki, és nem mondod el senkinek!

- Hogy nevetnélek ki?! Bízhatsz bennem. Megígérem. - mosolygott kedvesen.

Nagyot sóhajtottam. Már nem volt visszaút. Lassan kinyitottam a mappát. A legelső rajz, éppen az volt, amit tegnap csináltam a kávézóban, mikor Louis leült mellém.

- Szabad? - kérdezte óvatosan.

A mappa széléhez nyúlt. Aprót bólintottam. Maga elé vette, és teljesen kinyitotta. Végignézte egyesével a rajzamat. Ezt még soha senki nem tette, mégsem éreztem hibának, hogy megmutattam neki őket. Tudtam, hogy ezután sok kérdés fog felmerülni benne, amikre nem szeretnék válaszolni. Lassan nézte őket, ami nekem még inkább zavaró volt. Ezek "csak" az életemet foglalják magukba. Mindről sütött a fájdalom, és feltörtek a régi emlékek, mikor rajzoltam őket.

Végre végzett Louis. Óvatosan visszarendezte a papírokat, majd letette a mappát az asztalra. 

- Ezek...csodaszépek, de olyan...szomorúak. - hebegte halkan. Láttam, hogy kicsit megrázta némelyik. Voltak benne egészen brutálisak is. Inkább nem részletezném.

- De egy biztos. Nem akarom, hogy rám mérges legyél. - nevette el magát.

Én is csatlakoztam. Ugyanis azokat az embereket, akik megbántottak, a személyiségükhöz illően figuráztam ki rajzban. Nekem ez egyfajta megkönnyebbülés. Mintha kicsit visszavágtam volna, bár ezeket senki nem látja, csak én. Sajnos sok ilyen fajta rajzom van, ugyanis engem sokszor vertek át.

- De miért rajzolod annyiszor Őt? Ki Ő? - vett ki egy rajzot, és mutatott egy oldalt álló pasira. Ezen éppen komoly volt az arca, mégis érzékeltettem, Ő gonosz. Minden rajzomon ott van valahol a háttérben, és mindegyiken a fő gonosz szerepét tölti be.

- Egy régi...ismerős. - hajtottam le a fejem.

Erről még senkinek nem beszéltem, és nem most akartam elkezdeni, egy szinte ismeretlen emberrel.

- A volt barátod? - kérdezte óvatosan.

- Louis nem akarok róla beszélni. - mondtam talán kicsit agresszívabban, mint kellett volna.

Először kicsit szomorkásan nézett rám, majd láttam a szemében megértést. 

- Gyere ide! - ölelt meg vigasztalóan.

Először kikerekedett a szemem. Nagyon régen öleltek meg ennyire őszintén. Éreztem Louis-on, hogy nem csak úgy megölel. Tényleg segíteni és vigasztalni akart. Ilyen ember már régen nem volt a közelemben. Eltávolodott, és kérdőn végigmért. Azt szerette volna tudni, jobb lett-e. Kicsit elmosolyodtam, és bólintottam. Ennek láttán széles vigyor terült el az arcán.

- Te jössz! - ült vissza az eredeti helyére törökülésbe. Én is így tettem.

- Mióta éltek együtt a srácokkal?

- Már több mint két éve, de először nem itt volt a házunk. Ebbe kb...másfél éve. - ráncolta a homlokát, ahogy emlékezett. - És te mikor költöztél el otthonról? - kérdezte mosolyogva.

A fájdalom belenyilallt a mellkasomba, de Louis-nak joga volt tudni, ha már ilyen jó barátom lett. Legalább elkerüljük a további félreértéseket.

- Úgy 6 éve. - feleltem halkan. Először gyakran pislogni kezdett. Szinte láttam a fejében a matekegyenletet, ahogyan számol.

- De...de akkor 14 voltál. - hebegte zavartan.

- Igen. Nekem...mondhatni soha nem volt családom. - húztam el a szám.

A könnyeimmel küszködtem, melyek belülről égettek. Mintha Louis a fejembe látott volna.

- Meséld el! Nem baj, ha előttem sírsz. Hidd el, a barátod előtt lehet. - bíztatott. Nagyot nyeltem, és  erőt vettem magamon.

- Anya a szülésembe belehalt. Apám ezért engem okolt, és borzalmas gyerekkorom volt. Aztán 14 évesen állami gondozott lettem. Az életem egy nagy szívás.

Bólogattam beletörődve, és megszorítottam a kis keresztet a nyakamba. Mikor sírhatnékom van vagy ha ideges vagyok, mindig ezt tetszem...vagyis jó gyakran. Nem akartam sírni. Apa nevelése túlságosan is bennem maradt. Nem sírhatok.

- Sajnálom. - ölelt meg ismét. - Nagyon erős vagy, hidd el nekem. - dörzsölgette nyugtatóan a hátam. Remegve vettem a levegőt a számon. Nem akartam elengedni egy sós cseppet sem.

- Miért nem sírsz? Lehet. Én is megtettem. - suttogta a fülembe.

"Már úgyis mindegy. Tudja a múltam, akár el is mondhatom neki." futott át az agyamon. "Csak nehogy rákérdezzen, mit tett még." gondoltam bele ebbe is. De muszáj volt tudnia.

- Apám arra nevelt, a sírás a gyengeség jele. Aki sír, az büntetést érdemel. Az embereknek nem szabad meglátnia, hogy gyengék vagyunk, mert fájdalmat okoznak. - suttogtam hang híján a fülébe.

Ebben a pillanatban kicsordult egy könnycsepp. Hosszú idő óta az első, amelyet hagytam kifolyni mások előtt. Amikor egyedül voltam, az más volt. Akkor lehetett. Lefolyt az arcomon, és Louis forró bőrén landolt. Most nem érdekelt.

- Sajnálom. Előttem sírhatsz. Én nem foglak bántani miatta. Ha ez tényleg a gyengeség jele, hát én is gyenge vagyok. De a sírás nem az.  Az ember sok minden miatt sírhat. Még a legerősebbek is...mindenki. Ez nem azt jelenti, hogy gyenge vagy, hanem, hogy túl sokáig voltál erős. - szorított meg még jobban, és mondta nyugtatóan.

Kis idő múlva lassan eltolt magától, és végignézett rajtam, de leszegtem a fejem, hogy ne lássa az arcom. Elrohantam zsepiért. Csak mert elmondtam neki a múltamat /annak is a nagyon tömör változatát/, még nem könnyű a szemébe sírni. Ezt Ő is látta. Mikor visszamentem hozzá, immár könnymentes szemekkel, láttam Louis-on teljesen átérezte a fájdalmam. Ilyen még soha nem volt egy ismerősömnél sem.