1. ~Dalok.*

A penge tehetetlenül esett ki a kezemből. Nem tudtam megtenni. Még egyszer nem. Akármennyire is kilátástalan helyzetben voltam, a fogadalmam nem szeghettem meg, amit magamnak tettem. Azt a fogadalmat, amit annyiszor újra meg újra elismételtem, csak, hogy segítsen. Már négyszer figyelmen kívül hagytam, és megszületett az én életemben olyan gyakori végeredmény; újabb vércseppek, egy újabb heg. "Ne tedd meg! Nem éri meg! Már így is sok van! Ne adj hozzá még egyet!" kiabálta egy kis hangocska a fejemben. De egy másik hangosabb volt: "Tedd meg! Jobb lesz tőle! Hidd el! Te vagy a hibás mindenért, muszáj, hogy fájjon!". Szerencsére ezúttal a halkabbat hallottam meg, így megmenekültem. De bármelyik nap következhet egy újabb csapás az életemben, melyből olyan sok jutott nekem. Isten biztos nagyon utál, hogy ennyire büntet. Remegő kézzel megszorítottam a fekete láncon lógó ezüst keresztet a nyakamban. Ez jelentette az életem. Nekem már nem maradt más, csak a hitem, amit örököltem. És most az életbe vetett hitem, is kezd megenyhülni. Már nem tudom, miért is vagyok még itt. Nincs senkim. Nincs senki, aki még itt tartson. Nincs, aki miatt életben maradjak. Az egyetlen ok, amiért még gubbasztva ülök a fürdőben, hogy hiszek az életem fontosságában. Hiszek benne, hogy nem hiába lettem temetve. Hogy a sok szenvedés után végre kiragyog a nap, és valami jó is következik. Addig is a zenébe menekülök. Megtaláltam a tökéletességet, amely egyben életben tart, és meg is öl. Az a fajta zene, amiért még inkább egyedül maradtam. A One Direction és Ed Sheeran, de inkább az előbbi. Az ő zenéjük elhiteti velem pár percig, én is érek valamit. Amikor ezt hallgatom, nem is élek. Olyan mintha élet és halál között lebegnék. Ilyenkor nem szégyellem a könnyeimet. Az általuk keltett hangokban fedezem fel azokat az apró örömöket, melyek nekem maradtak. Az ő zenéjük az egyetlen, amit szeretek ebben a világban, de egyben mindennél jobban utálok. Nekik köszönhetem, hogy nem maradt barátom. Szeretem a One Direction-t, tehát szánalmas rajongó vagyok, aki nem érdemel barátot. Akit mindenki elhagy, csak mert szereti ezt a fajta a zenét. A furcsa, hogy én semmit nem tudok a srácokról. Semmit, mégis ismerem őket. A zenéjük mindent elárul nekem, amit tudnom kell. A hangjaik csilingelve mondják el az életüket. Nekem ennél több nem is kell. Ed Sheeran pedig pont azokat írja le, amiket én is érzek.

Könnyeimet törölgetve sétáltam ki a lakásom nappalijába. Lehuppantam a kanapé azon apró részére, amelyet nem borítottak kották és rajzok. Ez maradt nekem, az érzelmeim kifejezésére. A dalaim...visszaköszönnek a tévéből, de nem a saját hangomon. Érdekes lélek vagyok. Imádok dalt íni. Ez egyfajta önkifejezés számomra, de soha nem adattam ki őket saját néven. Egyetlen ember aki igazán ismer engem. Simon Cowell. Ő mindenkinél jobban megismerhetett. Neki adom oda a dalaimat. Ő tud rólam mindent, hisz mindig elolvassa őket. Ismeri az érzéseimet a dalaim által. Sokszor próbált nekem segíteni, de nem hagytam. Lehet jó ember, de neki csak a dalaim kellenek, amiket aztán odaad valamelyik énekesének. Tulajdonképpen ebből élek, és a rajzaimból. Soha nem tüntetik fel a nevem, csak Simon tudja ki vagyok valójában. Az egész sztárvilág úgy ismer, Simon titkos dalírója. A kis anonimus, aki tele van fájdalommal, és ezt csodásan tudja kottába foglalni. De ez számomra így van jól. Nem is akarom, hogy megismerjenek. Jó nekem így. Mindig is szerettem a háttérben maradni egészen gyerekkorom óta. Apám megtaníttatta velem, jobb ha hallgatok, és csak tűröm, amit velem tesznek. Megvoltak a módszerei, hogy ezt belém nevelje. Ismét a kis kereszthez nyúltam, de ezúttal levettem. A tenyerembe ejtettem a hosszú fekete rózsafüzért. Ez még Anyáé volt. Semmire nem emlékszem belőle, csak arra, szerettem. Ha ő élne, minden más lenne. Belehalt a születésembe. Apám engem okolt ezért. Borzalmas gyerekkorom volt, míg el nem vittek egy otthonba. Ott aztán még rosszabb volt. Kész megváltás következett, mikor betöltöttem a 18-at és végre saját lakásba költözhettem. Ennek már 2 éve. Magányosan, csendben töltöm a napjaim.

- Miért büntetsz engem? - kérdeztem halkan a kis keresztet.

Mintha az égből egy hang válaszolna nekem. Mintha ettől jobb lenne. Jó volt ezt hinni, de mégis tudtam, csak áltatom magam.

Végül összeszedtem az legújabb dalomat. Egy barna borítékba csúsztattam, majd felkaptam a jacketem és a fekete Vans cipőmet. Kimentem a lakásból, és fogtam egy taxit. Megadtam a sofőrnek a megfelelő címet. 10 perc után a stúdió előtt álltam. Bementem az ajtón, egyenesen a megfelelő ajtóhoz. A barna fán kopogtam hármat, majd benyitottam. Ez a mozdulatsor már szokott volt az életemben.

- Szia Alexandra. - mosolygott rám Simon kedvesen.

- Szia. Ezt hoztam. - adtam a kezébe a borítékot.

- Baj van? Mostanában nagyon gyorsan végzel egy dallal. - nyitotta ki a kis csomagot.

- Nincs. - rántottam meg a vállam.

- Vagy csak még mindig nem akarsz róla beszélni. - mondta inkább csak magának, ezért nem is feleltem. Átfutotta a dalt.  - Ez ismét csodaszép lett. Úgy látom, most kivételesen ismét férfi szemszögből írtad. Már tudom is ki kapja. - nevetett. Csak elmosolyodtam.

- Mennem kell Simon. Majd találkozunk. - hebegtem.

- Rendben. Köszönöm szépen. És Sandy, velem mindig beszélgethetsz. - mosolygott bíztatóan. Csak bólintottam, és kimentem.

Azt szerettem Londonban, hogy nagyon ritka az olyan idő, mikor tényleg trikóba és shortba lehet lenni. Még nyáron is. Ezért volt az én életem könnyű. Mindig hosszú ujjúba voltam, még ha az csak egy boleró volt. Nem szerettem, ha az emberek észreveszik az alkaromon lévő hegeket. Egyből jönnek a kérdések, és egyéb. Nem kellett nekem segítség. Soha nem szorultam rá. Lehet az éltem nem a legcsodásabb, de nem akarom, hogy valaki belekutakodjon. Teljességgel ki volt zárva, hogy én elmenjek egy pszichológushoz vagy ilyen helyekre. Eddig is tudtam egyedül kezelni az életem, ezután sem lesz gond.

***

Imádtam a rádiót. Ez volt az a hely, ahol meghallgathattam az alkotásaim nagy részét. Még ha nem is mindig az én kedvenceim szóltak, azért szerettem hallgatni a Hits-et háttérzeneként. Ők általában azt a zenét játszották, amely megfelelt az én ízlésemnek. Most is azt hallgattam, és közben egy újabb rajzot vázoltam fel, mikor valami megütötte a fülem.

- És most halljuk a One Direction legújabb szerzeményét. Itt hallhatjátok először. Remélem, tetszik. - mondta a bemondó. Nem követem őket konkrétan, így nem tudtam, hogy van új számuk. Feljebb vettem a hifit. Megszólalt a halk gitár. Ismerős dallamot játszott. Azt a dallamot, amelyet oly' sokáig próbálgattam a gitáromon, hogy tökéletes legyen. Végül elindult a szöveg, amelyben teljesen a saját fájdalmaimra ismertem. Ez volt az a szám, amelyet legutoljára írtam férfi szemszögből. Hát nekik szánta Simon. A szemem kikerekedett. Nem tudtam elhinni. A One Direction az én szerzeményemet játssza. Eddig sem kis nevek kapták a dalaim, de ez lepett meg a legjobban. Büszkeség öntött el, amely bennem nagyon ritka érzés volt. Nem is tudom, mikor voltam utoljára büszke magamra. Talán, mikor Ed énekelte el az egyik dalom. De ez még nagyobb elismerés volt.

Ezután a nagy boldogság után, összekaptam a rajzmappám, és belecsúsztattam a táskámba pár toll és ceruza kíséretében. Elsétáltam a sarkon lévő Starbucks-ba. Mindig ott szoktam írni vagy rajzolni, ha megunom a lakásom. Már törzsvendég vagyok. Van egy saját asztalom is, és mindenki ismer, aki ott dolgozik. Bementem, és lehuppantam a szokásos helyemre. Fél perc múlva, Shane, a jóképű pincérsrác állt meg mellettem egy kapucsínóval. Mindig ezt szoktam kérni.

- A szokásos Sandy. - tette le elém mosolyogva, és ismét jól végigmért.

- Köszönöm. - feleltem.

Előszedtem a rajzom, és hozzáfogtam. Teljesen belemerültem. Csak húzgáltam az egyre gyakoribb vonalakat. Néhány helyen pár kereszthúzással árnyékoltam. Szerettem tollal rajzolni. Igazán szép lett  vele a végeredmény.

Egyszer széktolódást hallottam szemből. Felkaptam a fejem. Leült az asztalomhoz egy srác. Sapka volt rajta, és lehajtotta a fejét. Nem soká felnézett, és levette a haját eltakaró zavaró tényezőt. Egyből megismertem.

- Nem baj, ha leülök ide? - kérdezte édes mosollyal.

- Nem. Te... - kérdeztem hebegve. Csak szégyenlősen bólintott. - Ó...A zenéd miatt vesztem össze a barátaimmal. - húztam el a szám, és visszafordultam a rajzom felé. Soha nem hajtott a vágy, hogy megismerjem Louis Tomlinson-t,  vagy a többi 1D tagot. Nekem csak elég volt a zenéjük ajándéknak. Féltem, ha megtudom, milyenek, máshogy értékelem a dalaikat, ezért inkább nem kutattam. Csak élveztem a hangjukat.

- Komolyan? Akkor szereted a zenénket? - kérdezte szomorkásan. Csak bólintottam. - Akkor miért nem vagy olyan...rajongó? - zavarodott meg.

- Mert csak a zenéteket szeretem. Nem ismerlek titeket. Ha megtudnék rólatok mindent, mint a rajongók, másnak érezném a dalaitokat is. De miért beszélgetsz te pont vele? - néztem élénk kék szemeibe, melyben éreztem; elveszek.

- Ilyet még soha nem hallottam. - mosolyodott el kicsit. - Mert csak itt... - gyorsan szétnézett, majd elnevette magát. - ...oké, az nem jó kifogás, hogy csak itt van hely.

Kicsit én is nevettem, hisz rengeteg szabad asztal volt.

- Az igazság az, hogy már rég meg akartalak ismerni. - hebegte, és kicsit el is pirult. A vörös rózsák az arcán még inkább kiemelték szemeit.

- Engem? Miért? Honnan hallottál rólam? - kerekedett ki a szemem.

- Te vagy a titkos dalíró, nem? - suttogta, hogy csak én halljam.

"A francba. Ezt nem akartam. De honnan jött rá? Ezt nem hiszem el. Most meg fognak ismerni, és lenézni, amiért ilyen számokat írok." Lepleztem lepettségem, és gondoltam, nem adom meg neki azt az örömet, hogy megismerje az érzéseimet. A mutatóujjammal jeleztem, hogy hajoljon közelebb. Elmosolyodott és megtette.

- Most figyelj! - már nagyon kíváncsian nézett rám. - Nem én vagyok az. Én csak egy egyszerű rajzos vagyok. - böktem az előttem heverő lapokra.

- A-a. Már többször is figyeltelek. Mindig ide jársz, és néha kottát is írsz. - rázta meg a fejét magabiztosan.

- Azt hittem a sztárok elfoglaltak, és nincs idejük kémkedni. - csúsztattam a mappámba a  rajzaimat. Azt gondoltam, a legjobb védekezés a támadás. Sajnáltam, hogy Louis csak ezzel a szándékkal jött hozzám, de mit is vártam?

- Nem kémkedtem. Kérlek. Olyan csodás dalokat írsz, muszáj volt találkoznom veled. Egyszerűen tudni akartam. Pont olyan vagy, mint amilyennek képzeltelek. - mért végig mosolyogva. Kicsit elpirultam.

- Legyen. De honnan jöttél rá, hogy a dalotokat én írtam? Tudtommal Simon nem mondja el. - hebegtem halkan. 

- Igen, de ismertük, már annyira, hogy tudjuk ezt nem írhatta Ő. Ez olyan más és...csodás. Addig faggattam, míg el nem mondta, hogy a titkos dalíró ide szokott járni. Ezután minden nap eljöttem ide, és figyeltem. Már amikor legelőször megláttalak, tudtam, te leszel az. Soha nem találkoztunk még, de ismertelek a zenéd alapján. Hihetetlen, nem? - áradozott boldogan.

- Nem. Én nem akartam, hogy megismerjenek az emberek. Most tudni fogják az érzéseimet. - húztam el a szám. 

- Ez az egyik ok, amiért találkozni akartam veled. A dalaid...nagyon szépek, de olyan...fájdalmasak. Miért? - kérdezte halkan.

- Nézd Louis. Örülök, hogy tetszenek az írásaim, de ez az életem. Nem szeretném megosztani. Akármennyire is megismertelek a zenéd alapján, azért még idegen vagy. Mennem kell, bocsi. - álltam fel. Louis tényleg olyan aranyos srác, mint amilyennek képzeltem, és biztos a nyakába ugrottam volna, ha nem ilyen ok miatt találkozunk. Most az egész világ megtudja, ki vagyok én.

- Még a nevedet sem tudom? - állt fel ő is, és pislogott rám nagy szemekkel.

- Sandy. - feleltem egyszerűen, majd leléptem.

Kisiettem a kávézóból. Az ablakon át láttam, amint Louis tehetetlenül ül az asztalomnál, és figyel az üvegen át. Kicsit fájt, hogy így lerendeztem, de amit akart megtudott. Most már kiteregetheti a világnak, ki is vagyok én. Gratulálok. Rájött, és csinált egy király reklámot a bandának. Már látom magam előtt a nagy újságcímeket; Louis Tomlinson megtudta, ki Simon Cowell dalírója. A szemembe könnyek szöktek. Lehet, ez sok ember számára egyszerű hír volt, de ez az én életem. Másoknak csak egy lány, aki borzalmas dolgokon ment át, de én ennél több vagyok. Egy érző ember, akinek ugyanúgy van magánélete, mint másnak. Ugyanúgy él, mint minden ember.