2. ~Louis.*

Sírva ültem le ismét a kád szélére. Utáltam, hogy nem vagyok tökéletes. Utáltam azt a talpat, mely éppen csak 37-es volt. Utáltam, azt a lábat, melynek tetejét hegek borították. Utáltam, azt a hasat, melyen már egy kocka sem figyelt. Az a has, melyen nincs izom csak bőr, soha nem lesz tökéletes senki számára sem. A kar, melynek belső részét sebek ölelték szintén az emberek számára tabu látvány volt. És végül az arcom...az a testrésem, melyet még a hegeknél is jobban utáltam. A megtestesül ellentétje volt a tökélynek. Hosszú, szőke hajam egyenesen omlott a vállamra. Utáltam ezt testet, melyet magaménak mondhattam. Tudtam, minden ember életében vannak gondok, és hibák, de nekem szerintem jóval több adatott. Ahogy végigsétálok az utcán, szinte a fejükbe látok a járókelőknek. Pillanatok alatt kiismerem őket a testtartásukból, a mozdulataikból, a járásukból, az arcukból. Számomra mindenki egy nyitott könyv...hittem ezt tegnapig. Tegnap ugyanis találkoztam azzal az emberrel, akit sokra becsültem a zenéje miatt. Azt vártam, hogy már ismerem az általa keltett hangok alapján, de tévedtem. Louis teljesen ismeretlen volt számomra. Ő volt hosszú idő óta az első, akinek nem bírtam megismerni az életét elsőre. Ez idegesített. Neki nem láttam az érzéseit. Mintha...egy üveg nem engedte volna. Nem ismertem meg. És már soha nem is fogom. Eddig még nem láttam egy cikket sem a titkos dalíró felfedéséről. Ezt jó előjelnek vettem, de tudtam, csak idő kérdése. Kezdtem rájönni, hogy az embereket nem lehet megismerni a zenéjük alapján. Engem meg lehet, de azt mindig is tudtam; más, bonyolult lélek vagyok. Viszont a sztárok, nem azt a zenét játsszák, mint én, hanem amit a rajongók hallani akarnak. Vagy talán nem is ők írják, hanem egy olyan ember, mint én. Az elképzelésem a körülöttem zajló világról romba dőlt egyetlen embertől; Louis-tól.

Csengettek. Megtöröltem a kisírt szemem, letettem a pengét a pult szélére, és kimentem az ajtóhoz. Résnyire nyitottam, remélve, hogy a posta az, amit már annyira vártam. A kedvenc újságjaim mindig jól jönnek. De legnagyobb meglepetésemre, nem a postás srác állt az ajtóban. Édesen elmosolyodott, mikor meglátott.

- Szia Sandy. - csilingelte.

- Louis... - hebegtem halkan. - Mit keresel itt? Hogyan?

- Nem volt könnyű megtudni a neved, de a Starbucksban szívesen segítettek. Aztán már csak végig kellett járnom a környék házait Alexandrát keresve, mert többet nem tudtam. - mosolygott.

- Miért?

- Mert azt mondtad, miattam vesztetted el a barátaid. - húzta el a száját.

- Akkor ennyi erővel sok lányt kereshetsz meg. Biztos vagyok benne, nem én vagyok az egyetlen. - nyitottam kijjebb az ajtót, de még nem álltam arrébb, hogy bejöhessen. Féltem tőle kicsit.

- De a te dalaid megfogtak. Úgy érzem, segítenem kell. - felelte pirulva. 

Ennek hallatán kicsit meginogtam, majd talán túlságosan is mérgesen feleltem.

- Nekem nem kell segítség. Eddig is megvoltam egyedül. Soha nem támaszkodhattam senkire, mégis jól vagyok. Örülök, hogy ezt tisztáztuk. Szia. - akartam becsukni az ajtót.

"Mi vagyok én, valami szegény kis árva, aki segítségre szorul? Hát nem. Nagyon nem. Tény, hogy nincs jó életem, de soha nem kértem segítséget."

- Ne már. - állította meg az ajtót egy egyszerű kézmozdulattal. - Ha már ennyit kerestelek, hadd beszélgessek veled kicsit. - nézett rám szépen.

A fejemben vad csata dúlt. Egy részem meg akarta ismerni Louis-t, míg a másik félt tőle. Nem akart magának bajt. Nem akartam, hogy bárki is megismerjen, de talán itt az ideje.

Végül sóhajtottam, és arrébb álltam a kitárt ajtóból.

- Gyere be!

- Köszönöm. - mosolyodott el Louis, majd bejött. Ledobta a cipőjét, és a nappaliba vezettem. Leültünk a kanapéra. Végigmérte az asztalon szanaszét heverő kottáimat és rajzaimat. Gyorsan összeszedtem őket, és odébb tettem, hogy ne tudja jobban szemügyre venni őket.

- Ezek újak? - kérdezte a papírokat méregetve.

- Igen. Mostanában jól megy az írás. - húztam el a szám.

- Ezek szerint minden dal, amit Simon adott a pártfogoltjainak a te szerzeményed volt? - kérdezte zavartan.

- Igen. Már nagyon régóta csinálom ezt.

- Ez hihetetlen. És még van ihleted az újdonságokhoz. - mosolyodott el.

- Ihlet mindig van. Az érzéseim adják. - rántottam meg a vállam.

- Igen...az érzéseid. - sóhajtott. - Miért szomorú mind?

- Mert jó dolog nem történik velem. - mosolyodtam el kicsit cinikusan.

- Ezt nem hiszem el. Biztos vannak jó dolgok is. - csóválta a fejét. Nem feleltem csak magam elé meredtem mellette a kanapén. Hihetetlen, hogy ezt pont Louis-sal beszéltem meg, mikor nem is ismerem. Csak tegnap találkoztunk. Akit eddig ismertem, nem ő volt, csak a látszat. - Figyelj! Az életben annyi szép van, csak nem mindig vesszük észre. Ott van a család, a barátok, a szerelem, az apró nevetések nap, mint nap, a madarak csicsergése az ablakban, a napsütés, a zene. - mosolygott rám, és előredőlt, hogy szemembe tudjon nézni. Elkaptam a fejem, hogy ne lássa az előtörő könnyeimet. Hihetetlen, hogy egy idegen előtt sírok. Még soha nem csináltam ilyet. "Ha Apa ezt látná.... nem. Nem sírhatok soha nyilvánosan! Apa..." futott át az agyamon, és besiettem a fürdőbe. Megtöröltem a szemem. Ekkor észrevettem a kis pengét a pult szélén, amit akkor tettem ide, mikor ajtót nyitni mentem. Még szerencsére, hogy Louis nem látta meg, de az is szerencse, hogy Ő itt van. Ha nem lenne, most biztos használnám, de előtte nem lehet.

Óvatos kopogás törte meg szipogásom. Louis kopogott az ajtón.

- Sandy. Ne haragudj, nem akartam rosszat mondani. Nem tudom...mi volt a baj... - hebegte halkan. Nem tehetett róla. Nem tudta. Megtöröltem a szemem. Már nem is látszódott, hogy sírtam. Kinyitottam az ajtót. Louis aggódó tekintetével találtam szembe magam.

- Sajnálom. Nem akartalak megbántani.

- Nem...tudhattad. - mondtam ki végül.

- Akkor meséld el, Sandy. Mondd el nekem. Akkor többet, nem mondok véletlen rosszat.

- Nincs mit elmondani. Pláne nem egy idegennek. Azt sem értem, miért vagy most itt velem. Sírtam előtted. Ezért... - hebegtem halkan, majd elhallgattam.

Nem akartam, hogy eszembe jusson a múlt. Nem akartam emlékezni. Nekem nem szabad sírnom emberek előtt. A sírás bűn. A gyengeség jele. A nyakamban lógó rózsafüzér keresztjére markoltam. Magamban azt kívántam, tegyen csodát, de ez csak egy lánc volt. Louis észrevette, és végigmérte.

- Nem is tudtam, hogy katolikus vagy. - mondta egészen halkan.

- Mily meglepő, mikor még csak kétszer találkoztunk. - mosolyodtam el picit. Ennek láttán ő is.

- Gyere! Menjünk el fagyizni! - húzott ki az előszobába. Kicsit hezitáltam, majd felkaptam a cipőm. Elsétáltunk a közeli fagyizóba. Csendben mentünk egymás mellett. Tudtam, Louis-nak nehéz nem kérdezősködni, de örültem, hogy nem tette.

- Mit kérsz? A csoki jót tenne. - mosolygott rám kedvesen, mikor már majdnem mi következtünk.

- Csokit nem lehet. Legyen eper. - feleltem.

- Miért? - nézett rám zavartan.

- Már így sincs kockám. A kocka nélküli has, nem has. - húztam el a szám.

- Dehogynem. Nincs azzal semmi baj, ha nem vagy izmos. Úgy is csinos vagy. A modelleknek sincs kocka a hasukon. - rántotta meg a vállát.

- De nagyon tudja valaki...- nevettem halkan. Ennek láttán elégedetten elmosolyodott. Most először látott nevetni.

- Két csokit kérek. - mondta a férfinak, mikor mi következtünk.

- Louis, ne csokit! - kértem halkan.

- Nem szereted? - nézett rám kérdőn.

- De, de...- kezdtem volna bele.

- Köszönöm. - vette el a fagyistól a két jól megpakolt tölcsért, majd fizetett és a kezembe nyomta az egyiket. Csak félénken bámultam a nagy adag fagyit. Nem volt szabad csokit ennem. Így soha nem fogom visszaszerezni a régi hasam, amiért annyit szenvedtem annakidején...szó szerint. Elindultunk a park felé, amivel szinte szembe laktam.

- Mi az, nem ízlik? - nézett rám kérdőn Louis.

"Honnan is tudhatnám, hisz még meg sem kóstoltam?!"

- Louis, nekem ezt nem...- hebegtem.

- Figyelj Sandy. Egy csoki fagyiban ugyanannyi cukor van, mint egy eperben. Mindkettő porból készül. Egybe nem halsz bele! Gyerünk! - nevetett. Ebbe volt valami. Mélyen magamba szívtam a levegőt, és belenyaltam a fagyiba. Régen ettem csokit, és a hideg is jól esett. Louis ennek láttán elmosolyodott.

Leültünk egy padra, és elkezdtünk beszélgetni. Pontosabban Louis beszélgetett. Arra már rájöttem, hogy nem bírja a csendet. Tökéletes ellentétem.

- És mi a teljes neved? Én csak annyit tudok, Alexandra. - kérdezte kínosan.

- Alexandra Rose Lane. - feleltem.

- Szép. - mosolygott elismerőn. - Hogy szoktak becézni? Sandy és...?

- Lényegtelen.  - rántottam meg a vállam.

- Csak nem az. Lexy? - kérdezte, mire én bólintottam. - Alexa? - szintén bólintottam. - Alexandra? - kérdezte félénken. Lehajtottam a fejem.

- Így ne hívj! Soha! - kértem halkan. Ha így szólítanak, fájt. Előjöttek a régi emlékek. 

- Rendben. Akkor csak nem mindegy. Miért? Pedig amúgy szerintem olyan szép név.

- Szerintem meg nem. - feleltem egyszerűen, és a szokottnál kicsit tovább hunytam le a szemem.

- Sandy, tényleg miattunk vesztetted el a barátaid? - kérdezte halkan, és belenyalt a fagyijába. Aprót bólintottam.

- De miét? Hogyan?

- Nekik nem tetszett, hogy One Direction-t hallgatok. Azt hitték megszállott rajongó lettem. Pedig én tényleg semmit nem tudok rólatok. Csak szerettem a zenéteket. Az mindig megnyugtatott, és kicsit elhitette velem a jó dolgokat. A zene...kell. - mást akartam mondani először, de inkább nem Louis előtt.

- Ha ennyiért magadra hagytak, nem is voltak igaz barátok. - nyugtatott.

- Ez már régen volt. - valóban ennek már majdnem 7 hónapja.

- Sajnálom. - húzta el a száját.

Kicsit csendbe maradtunk, de éreztem, nem bírja sokáig. Louis fizikailag képtelen volt a hallgatásra.

- Elmegyünk egy moziba? - kérdezte óvatosan.

- Nem szeretem a mozit. - feleltem.

Nem is tudom, mikor voltam utoljára moziba.

- Miért? - kerekedett ki a szeme.

- Sok ott az ember, és élvezhetetlen a film. Inkább nézem otthon a laptopom kicsi képernyőjén egyedül, mint a moziban. - rántottam meg a vállam.

Louis már megette a fagyiját, nekem pedig csak a negyede volt vissza.

- Akkor nem nézünk filmet? - kérdezte szomorúan.

A fejemben harcoltak a gondolatok. "Fel kéne hívnom magamhoz Louis-t, hogy megnézzünk egy filmet, de még alig ismerem. Még csak most találkoztunk." Végül a kíváncsiság, hogy megismerjem ezt az ismeretlen lelket, nagyobb volt, mint a félelmem tőle.

- Ha gondolod, nézhetünk filmet nálam... - mondtam halkan, és talán kicsit bele is pirultam. Nem is tudom, mikor pirultam el utoljára.

- Komolyan? Nem zavarok? - örült meg.

- Egyedül lakom. - feleltem viccesen. Hogy is zavarna?!

- Rendben. Király! - állt fel, miközben megettem az utolsó falatot a tölcsérből.