II. 29. ~Maga!*

*Louis szemszöge*

Borzalmas volt látni, ahogy Lex semmit nem tud magáról. Csupán feküdt az ágyon. Össz-vissz egy gép jelezte, hogy még dobog a szíve. Ez nagyon kiakasztott. Kirohantam a kórteremből, és bár a srácok próbáltak faggatni, de nem voltam hajlandó semmiért sem megállni.

- Louis hova mész? - sietett mellém Harry.

- Bosszút állok. - feleltem tömören.

A hangom határozott volt. Fájt, amit tett az a férfi Lex-el, azt akartam, hogy visszakapja.

- Kin? - lepődött meg Harry.

- Az Apján. - szaladtam le a lépcsőn.

Harry egy pillanatra megbotlott, majd hevesen kezdett tiltakozni. Lehet neki volt még józan esze és azért, de nem hallgattam rá.

- Mi? Lou, ne! Hagyd a francba! Nem éri meg.

Harry túlságosan is tiszta fejjel kezelte ezt az egészet. Nem hittem el, hogy ennyire nem hatotta meg ez az egész. Tudom, hogy neki is nehéz, ami történt Sandy-val, de még tiszta volt az agya. Nekem már nem, makacs voltam, mint a öszvér.

De az egyik fordulónál elkapta a karom, és maga felé fordított. Érzéktelenül, komolyan néztem rá. Úgy éreztem, elpocsékolom az értékes pillanatokat ezzel az értelmetlen, már eldöntött vitával. Harry kicsit állta a pillantásom, majd komolyan kijelentette egy sóhajjal:

- Akkor veled megyek.

Határozottan bólintottam, és ismét futólépésben megindultam Harry-vel a nyomomban a kijárat fele. Sietősen léptünk ki, de bár ne tettük volna. A kijáratnál megtorpantam, és a lábam a földbe gyökerezett. Zavartan, mérgesen mértem végig a tömérdek újságírót. Mind akartak tőlem valamit, főként azt, hogy mondjam el, mi is történt velünk. Harry arra várt, hogy én mit mondok, de mikor látta; semmit, Ő is így tett. Csak csendbe áttörtem magam rajtuk. Tűrtem, ahogy jöttek mellettünk a riporterek, és közben kérdezgetnek. Kiakasztott, hogy nekik csak a pletyka a fontos, míg az én szerelmem tulajdonképpen az életéért küzd. Hihetetlen, hogy ennyi gerincük nincs.

Mérgesen szálltam be Harry kocsijába, mivel az enyém Lex lakásánál maradt. Harry vezetett, bár nem tette szóvá, de szerintem azért, mert nem mert engem volán mögé engedni. Talán jól is tette.

- Amúgy hova megyünk? - kérdezte, mikor kikanyarodott a kórháztól.

- Lex lakásához. - feleltem tömören, mire elindult arra.

Csendben ültünk egymás mellett. Igazából fogalmam sem volt, hol keressem Őt, még csak azt sem tudtam, hogy néz ki, de valami azt súgta, oda kell mennem....Lex-ért. Harry megállt a ház előtt, és felmentünk. Sietősen rohantam fel, mintha csak még itt lenne Sandy, de a lakásának ajtaja résnyire nyitva volt. Amikor utoljára így volt, akkor Dylan támadta meg, de ez most ezerszer rosszabb volt annál. Bementünk, és az emlékek fejbe vágtak. Szinte éreztem a vérszagot a levegőben, ami nem is csoda, mivel amikor a fürdőszoba felé néztünk, még mindig ott volt a vértócsa szétmaszatolva. Az én gatyám is még csupa vér volt, de ez eddig senkit nem érdekelt, meg szerintem nem is volt olyan feltűnő sötétfarmerom miatt.

- Te jó ég! - nézett be Harry a fürdőszobába.

Én csak hosszan lehunytam a szemem, és elfordultam. Nem bírtam ismét oda nézni. Túl sok minden történt már ott. Harry kijött, majd a hűtő mellől kivette a felmosót, meg a súrolókefét. Meglepett, hogy ennyire házias is tud lenni, de hálás voltam neki, hogy eltűnteti a nyomokat. Nem akartam ismét látni.

Hallottam a sikálást. Tudtam, a vért nem olyan egyszerű feltörölni, és kézen is sokáig megmarad. Ekkor néztem le a kezeimre, melyeken még ott volt Lex száradt vére. Kicsordult egy könnycseppem, és a mosogatóhoz mentem, hogy lemossam. Akárhogy sikáltam, nem jött le. Már a víz is vörös volt, de az én kezemen még mindig ott voltak a csíkok. Egyre gyakrabban hullottak ki könnyek a szememből, egyre kevesebbet láttam. A sós cseppek elvakítottak. Mérgesen ütöttem a mosogató szélére teljes erőmből, majd a földre rogytam. A lábaimnak nem volt ereje tovább tartani testemet, melyet most még a bűntudat és a fájdalom is tonnás súlyokkal nyomott. Kicsit talán feladtam. Csak sírtam ott férfi létemre kezeimmel az ölembe. De a sírás nem is jó szó. Inkább bömböltem. Igen, hisz üvöltöttem, és artikulálatlanul motyogtam a szavakat. Borzalmas látványt és hangot nyújthattam, mivel Harry is egyből mellettem termett. Leguggolt mellém, és magához húzott. Átkarolta a vállam, és a mellkasára döntöttem fejem, mivel Ő térdelt, így magasabban volt. Csitított, de nem vált be. Ugyanúgy sírtam tovább, a hátam rázkódott. Véres, vizes kezeimet úgy tartottam magam előtt, mintha fertőznének. Éreztem, ahogy Lex vére vízzel keveredve égető cseppekben folyik le a kezemen. Szinte perzselte a bőröm. Nem akartam emlékezni.

- Nyugalom Lou! Nem lesz baj, oké? - próbált csitítani, nyugtatni, de nem hatott.

Ugyanúgy zokogtam a mellkasára, mint eddig. Szerintem a pólója is átázott a könnyeimtől, de le a kalappal Harry előtt. Hősiesen tűrte, és próbált vigasztalni. Egy nagy sóhaj után ismét lenéztem a kezeimre. Még mindig vörösek voltak kicsit. Lassan eltávolodtam Harry-től, úgy éreztem, megnyugodtam kicsit. Aggodalmasan nézett rám, halványan bólintottam, és felálltam.

Ismét elkezdtem lemosni a kezemről a vért. Rossz érzés, mikor az ember kezéhez vér tapad. Ilyenkor átgondolom, mi rosszat tettem. A legnagyobb bűnöm azt hiszem, az, hogy annyira beleszerettem egy lányba, hogy már egyikünk sem tudott a másik nélkül élni, én mégsem voltam ott, mikor kellett volna neki a segítségem. De abban is biztos voltam, hogy a levele ellenére, ha Ő már nem lesz velem, én követem. Ő az igazi, az egyetlen, a pótolhatatlan. A gond csak az, hogy én túl sok mindenkinek okoznék fájdalmat. Ott vannak a srácok, a családom, a testvéreim, a rajongók. Minden szétszakadna, ha én eltűnnék. A családunk már nem lenne egy, a banda is szétmenne. Én nem tűnhetek el ebből a világból. De Lex sem. Ő is sok mindenkinek kellett. Első sorban NEKEM. Nélküle már nem élek. Tudom, hogy arra kért, ne változzak meg miatta, de képtelen leszek már valaha is mosolyogni ezek után.

Végeztem a kezemmel, végre tiszta lett, és Harry is lassan kezdte befejezni a fürdőszobát szerintem. Kinyitottam az ablakot, hogy ne legyen olyan fertőtlenítő szag, mivel én nem tudom, mit ügyködött Harry, de nagyon vegyszer szagot csinált a lakásba. Kinéztem az utcára. Sütött a nap, nekem mégis minden szürkének tűnt. A madarak csiripeltek, de most nem vidáman csengett. Az a pár ember, aki elsétált itt, el volt foglalva a dolgával. Senkit nem érdekelt, mi történt azzal a lánnyal, aki itt lakott. Senki nem tudta, miken ment keresztül, mennyit szenvedett, mennyit jelentett, mennyi mindent tett a világért. Senkit nem érdekelt, és ez kiakasztott.

De valami megragadta a tekintetem. Az utcán egy kocsiban egy férfi figyelt egyfolytában engem. A tekintetünk összeakadt épp elég időre, hogy végigmérjem az arcát. Megismertem. Túl sok volt rajta az ismerős vonás. Figyelte a lakást, figyelte Lexy-t. Mérhetetlen haragra gerjedtem, nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Ezzel kergette Őt az öngyilkosságba. A nap minden pillanatában figyelte.

Megfordultam, és megindultam az ajtó fele. Harry éppen a konyhában pakolta vissza a helyére a takarítós cuccokat kötényben, hogy a ruhája ne legyen olyan.

- Hova mész Lou? - nézett rám értetlenül.

- Most szétverem a fejét. - kiabáltam mérgesen, és teljes erőmből feltéptem az ajtót.

- Micsoda? - hallottam még Harry hangját, de nem álltam meg miatta. 

Lerohantam a lépcsőn egyenesen a ház elé, a kocsihoz. Mikor meglátta, hogy felé közeledem kiszállt, és megállt a járda közepén. A kezeim ökölbe szorultak, nem tudtam magamnak megállj parancsolni. Hálát adtam az égnek, hogy ez egy kevésbé forgalmas utca, és már kezdett sötétedni.

- Maga! Maga tehet mindenről! - kiabáltam rá, majd erősen a falhoz szorítottam az ingje nyakánál fogva.

 Elégedett vigyort villantott rám, mintha csak az én haragomban lelné örömét. Komolyan nézett a szemembe. Az arca formája és az orra hasonlított Sandy-éra, de más nem. Hálás voltam az égnek, hogy Ő nem örökölte ezt a gonoszságot az Apjától. Bár egyszer azt mondta, állítólag Ő sem volt mindig ilyen, csupán szó szerint belebolondult a felesége halálba. Szép kis Apa mondhatom.

- Maga miatt lett öngyilkos! Ezt akarta?! Végre nem lesz gondja a lányával! - kiabáltam rá.

Láttam, ahogy páran megállnak, vagy csak lelassítanak a sétában, de nem érdekelt. Az sem izgatott, ha holnap én leszek az újságok címlapján. Csak bosszút akartam állni.

- Én nem akartam, hogy az legyen. Csak meg akartam nevelni. Rá fért volna megint. Ribanccá tetted, ahogy billegtetted a tévében. - vágott vissza komolyan.

Látszólag szórakoztatta a helyzet, amitől felmérgeltem magam, és még feljebb emeltem a falhoz nyomva. Nem tudtam, honnan jött ez a hirtelen sok erő, még én is meglepődtem, mennyire izmos vagyok.

- Ő nem volt ribanc. Soha nem akart hírnevet, csupán szeretett engem, és tűrte. De maga visszajött, és nem akart ismét félelemben élni. Maga miatt lehet, meghal! Hogy lehet egy ilyen ember Apa? Maga undorító féreg! Takarodjon az életünkből! Senki nem kér magából! Maga már nem az Apja. Soha nem volt az! - kiabáltam rá, majd elengedtem.

Éreztem, olyan harag ég a szemembe, melyet nagyon nehéz volt visszafognom. Végigmértem rajta, szinte a tekintetemmel meg tudtam volna ölni. Még mielőtt elfordultam volna, magam sem tudom, miért mellé köptem ezzel is jelezve, mennyire undorodok tőle. Pedig soha nem bírtam, ha valaki köpköd, Zayn-re is mindig rászóltam, erre most én csináltam. De muszáj volt. A férfi szeme lepetten kerekedett ki, de tovább már nem figyeltem, elfordultam. Ekkor láttam meg, mennyien gyűltek körénk. Voltak idősek, fiatalok, és sok ember kamerázott telefonnal. Ez az én formám, nemsoká a neten fogok virítani, de nem érdekelt. Jelen pillanatban ez volt a legkisebb gondom. Mérgesen néztem bele minden egyes kamerába, majd visszamentem a házhoz. Hallottam, ahogy a férfi sietősen elhajt a kocsival. Reméltem, hatot a módszerem, többet nem látjuk.

Ahogy az út közepén jártam, ahol egy kocsi sem jött, Harry kirontott a lépcsőházból, és ijedten sietett hozzám. Már nem volt rajta se kesztyű, se kötény, amibe takarított, gondolom, ezért késett. Levette ezeket.

- Louis, jól vagy? Mit csináltál Haver? - nézett mögém a sok telefonra, majd gyorsan behúzott a lépcsőházba, egyenesen fel a lakáshoz. - Te nem vagy normális! Képes voltál az utcán leüvölteni, hogy mindenki hallja, és holnap fent legyen a neten? - nézett mérgesen rám, hogy hogyan csinálhattam ekkora hülyeséget.

Kérdőn felhúztam a szemöldököm, és elég szemrehányóan néztem rá szerintem.

- Neked komolyan ez most a legnagyobb bajod Harry? Hogy holnap ez fent lesz a neten? Hadd legyen! Engem nem érdekel! Kiszállt Lex életéből, végre szabad, érted? Visszakapta!- vágtam a szemébe.

Harry csak kicsit lehajtotta a fejét. Tudta, igazam van, ezért megérte, de mégis zavarta ez az egész. Pontosan értettem, mitől félt engem. Azt hiszi, ezután szét fognak szedni az újságírók, de megnyugtathatom, engem már jobban nem lehet szétszedni. Lex lehet, meghal, én pedig követem. Reménykedtem benne, hogy felkel, újra hozzám fog bújni este, de azért csak ott motoszkált a fejemben a negatív dolog is. Féltem, hogy elvesztem örökre. Ő volt a mindenem, és most lehet elhagy...soha nem jön vissza hozzám.