II. 23. ~Soha többé semmit...*

*Sandy szemszögéből*

Fájt a nyakam, mikor reggel felkeltem. A mellkasomba visszhangzott az üresség. A csempe megmelegedett alattam. Összegömbölyödve feküdtem, nem mertem kinyújtóztatni magam, féltem, hogy akkor még jobban fogok fázni. Tudtam, hogy valami nagyon fontos hiányzik az életemből. Tudtam, hogy valamit nagyon próbáltam elfelejteni tegnap este. De csak akkor ugrott be minden, mikor feltámaszkodtam a fürdőszobában. A telefonom a kezemben volt, és gyorshívón volt a rendőrség. Féltem egyedül, de úgy gondoltam, már jöhet bármi. Nem érdekel, ha megjelenik Ő, már nincs vesztenivalóm. Louis úgy döntött, magamra hagy, így már nem érdekelt, ha megint úgy élek, mint régen. Már szívfájdalom nélkül meg tudtam volna halni, így nem érdekelt, ha most rögtön bejön Ő az ajtón, és ismét hozzám vág egy cigicsikket. Ahogy beugrott minden a tegnap estéről, könnyek gyűltek a szemembe, melyeket egy hangos sóhajjal engedtem el. A sós cseppek égették az arcom. Nem akartam véget vetni ennek...véget vetni mindennek, ami még számított nekem. Már nem volt, ami boldogság lenne az életben. Minden elveszett. Feltámaszkodtam a csapra, és felhúztam magam. Fáztam, remegtem, mégsem akartam letusolni, hogy felmelegedjek. Valamiért úgy éreztem, megérdemlem, hogy szenvedjek. Felkötöttem a hajam, és fogat mostam, majd csak rávette magam, hogy letusoljak, de előtte még pár könnycseppel a fiók mélyére száműztem a Lou-tól kapott aranyláncot a parfümmel együtt. Úgy gondoltam, nem nekem kell ismét szenvednem. Én már eleget kaptam. Így aztán nemsoká, már rendbe szedetten ültem a földön az asztal mellett egy reggeli teával a kezemben. A kották magam előtt hevertek, most megvolt az ihlet, de bár ne lett volna miről írnom. Könnyeim néha-néha foltokban megnedvesítették a papírt, amikor eszembe jutott egy-egy emlék az új dalhoz. Ez a dal sokaknak csak egy újabb alkotás lesz egy hírességtől vagy a Titkos dalírótól, de nekem sokkal több. Ez a dal zárja le életem legjobb időszakát. Nem tartott sokáig, mégis úgy éreztem, ezalatt a nyár alatt éltem igazán Louis mellett. Fájt belegondolni a nevébe. Még a betűk is tökéletesek voltak, melyeket tartalmazta. És én ebbe nem illettem bele.

Nem írtam sokat, csupán pár sort, mikor csengettek. Gyorsan megtöröltem a szemem, és megigazítottam a ruhám, míg odaértem az ajtóhoz. Félve néztem ki a kis kukucskálón reménykedve, hogy nem Louis-t látom meg, vagy esetleg Őt, de szerencsém volt. Egy ismeretlen srác állt az ajtóban piros sapkában. Mély levegőt vettem, és kinyitottam. Lepetten mértem végig a srácot, aki egy nagy csokor vörös rózsát szorongatott.

- Szia. Én egy bizonyos Lexy-t keresek.

Lepetten néztem rá.

- Én vagyok.

Édesen elmosolyodott.

- Gondoltam, mert azt mondták, egy nagyon szép lányt kell keresnem. - kicsit elpirultam, de most nem bírtam értelmesen lereagálni a bókokat. Kérdőn néztem a srácra, aki így kapcsolt. - Ja, ezt neked hoztam. Különleges küldemény.

Elém tartotta a nagy csokrot. Lepetten vettem el, de még nem akartam, hogy elmenjen a srác. Kivettem belőle a kis kártyát, és gyorsan elolvastam. Nem volt hosszú.

"Annyira sajnálom. Hülye voltam. Kérlek, bocsáss meg. Az életemnél is jobban szeretlek Kicsim."

Nem írt nevet, de nem is kellett. Tudta, hogy az őrületbe tud kergetni ezzel a "Kicsim"-mel. Kicsordult egy könnycseppem. Mérgesen mértem végig a csokron. Hirtelen hatalmas harag gerjedt bennem, pedig ez amúgy egy nagyon romantikus dolog volt tőle.

- Megfognád egy pillanatra? Máris jövök.

Nyomtam a srác kezébe, aki lepetten vette el. Hátranyúltam a fiókba az ollóért. Soha nem hittem volna, hogy ilyet fogok tenni Louis egyik csokrával, de nem hagyhattam, hogy azt higgye egy ilyen nyálas vörös csokor, és ismét minden a régi. A srác lepetten nézte, ahogy a kezében tartott csokorból levágom az első rózsa fejét. A padlóra hullott, ahogy a többi is a vörösáradatból. Fájt a szívem ezeket a csodás növényeket meggyilkolni, de nem volt rá szükségem. Már nem vagyunk együtt. A kellemes illat megcsapta az orrom mitől ismét kicsordult egy könnycsepp. A srác értetlen bámult rám, és nem mert megmozdulni, míg nem végeztem. Tudtam, magyarázatot vár, és most biztos totál idiótának hisz.

- Megcsalt a szemét. Azt hiszi, ennyivel el van rendezve.

A srác kicsit meglepődött, majd mélyen magába szívta a levegőt.

- Akkor már értem. Sajnálom.

Csak biccentettem, majd az utolsó rózsa vörös fejét is lenyisszantottam. Nem maradt más, csak egy kopasz, csúnya csokor, míg a földet a rózsák borították be.

- Kérlek, ezt vidd vissza, és mondd meg: "Vissza a feladónak.". - elmosolyodott és bólintott. - Mennyit adok a visszavitelért?

A srác csak megrántotta a vállát. Kedvesen rám mosolygott.

- Hagyd csak. Egy ilyen szép lánynak ingyen visszaviszem, pláne ha ennyire csúnyán átverték.

- Köszönöm. Rendes vagy.

Csak biccentett, majd elment. Kihoztam a seprűt, és összehúztam a rózsákat a földön. Kivittem a kukába, majd becsuktam az ajtót, de egy kósza rózsafej beszorult az ajtó alá. Lehajoltam, hogy kivegyem. Ismét kicsordult egy könnycseppem. A padlóra hullott, majd kihúztam a vörös virágot az ajtó alól. Felszisszentem, és egyből ki is hullott a kezemből, mikor fájdalom nyilallt a kezembe. Becsuktam az ajtót, leguggoltam a rózsa fölé. Kicsit megnyomtam az ujjam, amiből így még jobban jött a vér. A fölsőmbe töröltem, majd óvatosabban megfogtam a virágot. A könnyeim hevesen potyogtak, ahogy jött a felismerés: Louis ajándéka megsebzett. Sóhajtva irányítottam a kezem a kuka fölé, de az ujjaim nem engedelmesedtek. Nem voltam képes kidobni a virágot. Felzokogtam, majd ismét a blúzomba töröltem vérző ujjam. Levettem egy kisebb vázát, megtöltöttem vízzel, majd beletettem a magányos rózsafejet. Nem volt hosszú szára, de hevesen küzdött ellenem az életéért. Megérdemli, hogy megmaradjon. Kitettem az asztalra, de bár ne tettem volna...

Betapasztottam a kezem, majd leültem ismét írni. Nem telt el sok idő, rájöttem, hogy éhes vagyok, és enni kéne valamit. Csináltam magamnak reggelit a konyhában, de valahányszor elmentem a rózsa mellett, mindig fájdalom nyilallt a mellkasomba. Louis hiánya mindenhol ott volt. Minden egyes tárgy, melyet valaha megérintett a lakásomban, Őt idézte. A kedvenc bögréje a szekrényben, a fogkeféje a fürdőben, a képe a falamon és az ágyneműje az ágyon. Utáltam ezt a lakást. Minden rá emlékeztetett. El akartam tűnni, felszívódni.

Megreggeliztem, majd kínok közepette elkezdtem kirámolni a cuccait. Minden egyes dolognál elidőztem egy darabig, mielőtt a nagy dobozba raktam volna, mely megy a szekrényem legaljára. Fájdalommal telt megfogni Louis dolgait. De ismét nem végeztem. Csengettek. "Milyen felkapott lettem hirtelen!" gondoltam magamba cinikusan. A dobozzal a kezemben az ajtóhoz indultam.

- Megyek! - kiabáltam ki, miközben letettem az asztalra a dobozt.

Megtöröltem a szemem, megigazítottam a ruhám, bár így is ott éktelenkedett a vérfolt rajta. Belenéztem a kukucskálóba, de egyből el is kaptam a fejem. Azt az embert láttam benne, akit most nagyon nem akartam. Louis! Idegesen topogtam. "Miért kellett nekem kikiabálni?! Most tudja, hogy itthon vagyok.". Idegesen dőltem az ajtónak. A szememből kipottyant egy könnycsepp, amit gyorsan letöröltem. Remegő hangon szóltam ki, ami nem volt a legjobb ötlet, de mit tehettem volna?!

- Menj innen!

Kicsit csend volt, csak reménykedni mertem benne, hogy elment. Nem mertem megnézni. Féltem, hogy megint meglátom. Az üresség egyre nagyobb lett a mellkasomban, féltem, hogy elnyel, de lehet az lett volna a legjobb. Fájt, hogy az ajtó másik oldalán ott áll a szerelmem, és mégsem lehet az enyém. Ezek után már nem.

- Lex, hallgass meg!

Hosszan lehunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt.

- Kérlek, nyisd ki az ajtót.

A hangja lágy volt, fájdalommal csengett. Egy részem, nem akarta látni, míg a másik megcsókolta volna. Ez volt a legrosszabb állapot, amibe valaha kerülhettem. Rosszabb, mint bármekkora fizikai fájdalom. Mély levegőt vettem. Kinyitottam az ajtót. Louis-t láttam meg teljes tökéletességében. Fájt látnom. Kicsit elmosolyodott, majd közelebb jött hozzám.

- Megkaptam a visszaküldött csokrod és egy kis fejmosást a sráctól.

Elhúzta a száját, de én csak komolyan figyeltem. Semmi mást nem mondott. Remegő, halk hangon megszólaltam.

- Helyes. Ennyit akartál mondani?

A hangom élesen, mégis fájdalmasan csengett. Louis lenézett, mintha kicsit gondolkozna, majd hirtelen kapta rám csodás kék szemeit, így nem volt esélyem, hogy még időben elnézzek. Elvesztem bennük, hisz még mindig teljes szívemből szerettem.

- Nem...bemehetek?

Kicsit mérlegeltem, majd arra jutottam, nem kéne a folyosón megbeszélnünk mindent. Pláne mert Louis ugyebár Louis Tomlinson.

Kitártam az ajtót, és engedtem, hogy bejöjjön. Lerúgta a cipőjét, ami szerintem felesleges volt, hisz úgysem marad sokáig, és nem jön nagyon be, de nem szóltam egy szót sem. Bementünk a nappaliba, de Louis megállt az asztalnál. Megsimította a rózsa szirmát, amitől kicsit könnybe lábadt a szemem. A két tökéletesség egymás mellett. Majd a tekintete a dobozra tévedt. Lepetten méregette.

- Ezek a cuccaim...meg a kedvenc dolgaim.

Csak bólintottam, és keresztbe fontam magam előtt a kezem. Vártam, hogy valójában mit szeretne. Komolyan rám nézett, és közelebb is állt hozzám. A tekintete levándorolt a pólóm aljára, ahol a pár vércsík és folt éktelenkedett az ujjamból. A szeme megijedt és elszörnyedt.

- Lex. Megvágtad magad? Miért? Én...nem akarom, hogy ezt tedd. Együtt elértük, hogy leszokj róla, ne állj vissza rá nélkülem. Egyáltalán honnan van pengéd?

A szemeim lepetten kerekedtek ki, majd a felismerés fejen ütött. Megragadta a karom, és maga elé húzta. Kicsit végigmérte, majd lenézett a combomra, de azt eltakarta a nadrágom. Távolabb léptem tőle, és komolyan ránéztem.

- Louis, nem vágtam meg magam. Nincs is pengém. Ezt a hülye rózsád tette. Látod? - felmutattam neki a mutatóujjam, melyen a sebtapasz éktelenkedett.

Kicsit megkönnyebbült, majd ismét szomorú lett.

- Sajnálom. Én csak...nem akarom, hogy bajod essen, soha többé. Annyira fontos vagy nekem.

Elnéztem oldalra, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Ha azért jött ide, hogy fájdalmat okozzon, hát sikerült. Ugyanis képtelen vagyok megbocsájtani neki, így csak még nagyobb fájdalommal járt ez az egész. Ismét közelebb jött hozzám, ami nagyon nem tetszett.

- Szeretlek Lex. Nem bírom ki nélküled. Marha nagy hülyeséget csináltam, elismerem. Nem is próbálom, Harry-re fogni, bár tény, hogy leitattak. Annyira sajnálom. Úgy szeretlek. Bocsáss meg nekem.

Mondandója végére érve már egészen közel került hozzám. Szinte már fél méter sem volt köztünk, ami nagyon idegesített. Féltem, hogy elvesztem az eszem, és a nyakába ugrok. De sikerült komolynak maradnom, és megőriznem a becsületem. Nem engedhettem neki, hogy ismét fájdalmat okozzon. "Hogyan bízzak meg benne ezek után?!". A szemem megrebbent, s kihullott egy könnycseppem, amitől fájdalom telepedett a szemébe.

- Jó, Louis, ha csak ezért jöttél, mehetsz is. Nem változtatom meg a döntésem. Bíztam benned, eljátszottad, kész.

A kemény maszkom egészen élethűre sikerült mindaddig, míg csillogni nem kezdett a szeme a könnyektől. De a végső lökést nem ez adta meg, hanem, hogy hirtelen magához rántott. Nem tudtam ellenkezni, már meg is csókolt. Bármennyire is akartam eltolni magamtól, hisz a  józan ész ezt diktálta, mégis visszacsókoltam, mivel a szívem meg ezt kívánta. A Szív és az Ész olyan, mint Ég és Föld. Két különbező dolog, melyek bár kiegészítik egymást, soha nem lesznek egy véleményen. Ez volt nekem most a legnagyobb gondom. Mikor Louis megszorította a derekam, és örömében pörgött velem egyet, de nem emelt el a talajtól, eltoltam magamtól. Mérgesen méregettem, de neki csak csillogott a szeme.

- Louis, ez gonoszság volt Tőled. Kérlek, menj el. És vidd ezeket is.

A kezébe nyomtam a dobozt a cuccaival. A szemébe zavar ült. Nem értette ezt, de egyből elszállt minden boldogsága, amit az imént szerzett.

- D-de visszacsókoltál. Kicsim, te is szeretsz még. Tudom, érzem.

Lehajtottam a fejem, és őszintén feleltem.

- Persze, hogy szeretlek, de mit érek vele azok után, amit tettél. Én még az elején megmondtam, hogy egy pasi sincs, aki úgy képes szeretni, hogy közbe valamilyen módon ne okozzon fájdalmat.

Elhúzta a száját, és követett az előszobába. Felkapta a cipőjét, majd komolyan rám nézett a dobozzal a kezében.

- Akkor is harcolni fogok érted. Nem adom fel, szeretlek. Jobban, mint bárkit, bármit a világon.

A szavai, melyeket már az ajtóban mondott, fájdalmat hagytak maguk mögött. Gyorsan becsuktam utána az ajtót, majd nekidőltem, és lecsúsztam a tövébe. A könnyeim patakokban folytak. Fájt ezt újra átélnem, mikor el akartam Őt felejteni. De Ő csak megnehezíti a dolgom. A fájdalom, melyet okozott elviselhetetlen volt. Nem akartam soha érezni...soha többé semmit nem akartam érezni.