II. 24. ~Látlak!*

Miért van az, hogy egyes embereket lehetetlen elfelejteni? Egy dal, egy hely, bármi felidézi, és onnantól kezdve nem lehet parancsolni a gondolatoknak. Hiába szenvedek tőle, feleslegesen uralkodik el rajtam a hiány, mert soha nem lesz semmi a régi. Az emberek változnak, én pedig nem tehetek ellene semmit, csak nézem csendesen, ahogy szép lassan kisétál az életedből. És nem jön vissza soha! Nem engedem vissza soha! Utáltam Louis-t, nem bírtam elviselni, hogy ezt tette velem. Már sok idő telt el, én mégsem felejtettem. Hétfő volt, ami azt jelenti, hogy 11 nap telt el múlthét csütörtök óta. Bár lehet, azért nem megy a felejtés, mert mindenhol ott van. Mármint sokszor összefutunk csak úgy "véletlenül", mintha követne, és névtelen csokrokat kapok, melyek tudom, hogy tőle jönnek, de mennek is vissza hozzá, vagy éppen a kukában landolnak. Viszont kétség kívül az a legrosszabb, hogy az arca mindenhol ott figyel. A plakátokon az utcán, a hírekben, a reklámokban, az interneten, az újságokban, a rádióban...kiakasztó. Lassan már elásom az elektronikát, és sehova sem megyek, nehogy meglássam az arcképét. De most muszáj volt kimennem, hisz egy újabb dalom készült el Simon-nak. Mostanában szinte naponta viszek neki. Ezalatt az 5 nap alatt három dalt kapott, aminek természetesen nagyon örült, hisz amíg boldog voltam, nem sok dalt kapott. Kicsit irigyeltem Louis-t, hisz neki ott volt a tömérdek barátja, akik lefoglalták, nekem viszont senkim nem volt. Nem mintha beszélni akartam volna erről bárkinek is, inkább csak arra vágytam, hogy pár barát elterelje a figyelmem az egyedüllét fájdalmáról. De nem volt senkim, így maradtak a dalok. Kiöntöttem a szívem, teljesen őszintén ezekben.

Kicsit félve léptem ki az utcára. Lényegtelen, hogy nappal volt, én mégis féltem Tőle. Persze már nem volt mit elvesztenem, mégis féltem, hogy ismét meglátom Őt. Most Louis sem fog tudni megvédeni, nem lesz senki, akihez menekülni tudnék Előle. De semmi nem történt. Beültem egy taxiba, és elmentem a stúdióba Simon-hoz. Bent egyből az irodájába nyitottam be. Legnagyobb szerencsémre ott ült az íróasztala mögött. Elmosolyodott, majd felállt. Lassan becsuktam magam mögött az ajtót.

- Szia Sandy. Megint hoztál nekem dalt?

Aprót bólintottam válaszul, és odaadtam neki a borítékot. Mosolyogva átfutotta, majd elmondta azt, amit mindig szokott:

- Annyira sajnálom.

Én erre általában csak bólintottam, mint most is, majd elhúztam a szám, és magára hagytam. A pénzt majd utalja, de ha nem az sem érdekel. Eljutottam arra a szintre, hogy akár eljöhetne a világvége, én meg sem remegnék. Minden érzelem kiveszett belőlem, és egyáltalán nem érdekelt, ha meghalok. Igazából, az lenne maga megváltás. Érzelmek nélkül lebegni az öröklétben. Jó is lenne.

Kimentem Simon irodájából, de mint annyiszor máskor, most se jutottam el a kijáratig. Egy ajtón egy rózsaszín hajzuhatag jelent meg nekem háttal. Ahogy felém fordult, a szeme elérzékenyült, és hozzám sietett. Mögötte megjelent pár lányfej, de egyből el is tűnt. Tapintatosak voltak, hagytak minket kettesben. Perrie hozzám sietett, és minden előzetes nélkül megölelt.

- Jó téged látni Lex. Hogy vagy?

Ezeket még a nyakamba mondta, majd eltávolodott, és komolyan végigmért. A fájdalom égető nyomait kereste rajtam, melyeket nem volt nehéz megtalálni. Nem rejtettem el, leszartam.

- Megvagyok

Jelentéktelenül megrántottam a vállam, mintha ez a szó annyira egyszerű lenne. Mintha tényleg ez lenne a valóság. Pedig valójában üvölteni és bömbölni akartam, hogy Perrie ismét eszembe juttatja Louis-t. Tudta, hogy hazudok, mégsem kérdezett többet.

- Pezz, jössz? Folytatni kéne.

Perrie kelletlenül hátranézett Jade-re, aki kikukucskált az ajtón. Szomorkásan nézett vissza rám. Még beszélni akart velem, de én egyáltalán nem bántam, hogy el kell mennie. Egy ilyen beszélgetés túl sok mindent hozott volna elő, amit el akartam felejteni.

Még utoljára megölelt, majd bement a többiekhez. Alig vártam, hogy beüljek egy taxiba. Ahogy ez meg történt, elengedtem a könnyem, mely perzselve folyt végig az arcomon. Nem járta sokáig útját, hamar letöröltem egy zsepivel. Én csak haza akartam érni, de az út a taxiban egy örökkévalóságnak tűnt. Mintha London összeesküdött volna ellenem. Minden egyes lámpa piros volt. Mikor végre megérkeztünk, olyan gyorsan mentem be, ahogy csak tudtam. A visszajáró sem érdekelt. Nem éreztem magam biztonságban. A szomorúság szétfeszítette a mellkasom, és ha ez nem lett volna elég, megint kezdett előjönni az a kegyetlen érzésem, miszerint Ő megint itt van. Megint engem figyel, les valahonnan. Felsiettem a lakásomba, majd gondosan bezártam az ajtót. Becsuktam az ablakokat, elhúztam a függönyöket, bár még nem volt sötét. Nem akartam kilátni az utcára, és nem akartam, hogy belássanak. Bár nem nagyon érdekelt, ha ismét megtalál és megfenyít, de azért féltem, hogy újra láttam. Hisz csak Róla van szó.

Telt az idő a rajzlapok felett, majd egyszer a gyomrom korgására lettem figyelmes. Éhesebb voltam, mint gondoltam. Nem volt erőm kaját csinálni, semmilyen kaját, így a kezembe vettem a telefonom. Úgy döntöttem, rendelek magamnak egy pizzát. Felhívtam a kedvenc helyem, és leadtam a rendelésem fejből, hisz mindig ugyanazt kérem. Most is, és vártam a pizzám. Szerettem azt a helyet, mivel általában már fél óra múlva a kezemben tarthatom a vacsorám.

Nem is rajzoltam olyan sokáig, már csengettek is. Most reménykedtem benne, hogy nem az az amúgy nagyon cuki pasi jön vele, aki mindig flörtölni próbál. Nem bírtam volna elviselni most, ha bepróbálkozik. Túlságosan sokat jelentett Louis. Tudtam, hogy nagyon függök tőle, de azt hittem, Ő soha nem játszaná el. Hát rosszul hittem. Az ajtóhoz mentem, de mielőtt kinyitottam volna, előkotortam a táskámból a pénztárcám. A srác állt kint. Tudta, a nevem, hisz kérik a pizzához, és szerintem a számom is megszerezte már.

- Szia Sandy. Pizzát hoztam.

Mint mindig most is szívdöglesztően mosolygott rám, ami Louis előtt kicsit feldobott, de közbe és most, utána nem tudott meghatni. Csak bólintottam, és odaadtam a szokott pénzt. Eltette a doboz tetején lévő tárcába, majd nekem nyújtotta a dobozt. Elvettem, de valami megragadta a tekintetem a doboz fehér tetején a logo alatt. Egy szöveg fekete filccel. Először azt hittem, hogy a srác megint ráírta a számát meg a nevét, amire amúgy nem emlékszem. De ahogy jobban megnéztem, kiderült, hogy ez valójában írás. Kicsi, nyomtatott betűkkel volt írva, am meglepett. Elfordítottam a dobozt, és elolvastam az üzenetet.

"Látlak!"

Csupán ennyi volt odaírva, a gyomrom viszont ennyitől is görcsbe rándult. Ijedten néztem fel a srácra, aki zavartan bámult rám. Szerintem eléggé látszódott rajtam a felélem.

- Ezt Te írtad rá?

Közelebb hajolt, és megnézte, mire értettem. Felismerés söpört át az arcán. Megijedtem, és ijedten néztem el mögötte. Nem tudtam, ki lát, és honnan. Mintha üldöznének, de kicsit megkönnyebbültem, hogy Ő is látja a feliratot. Már komolyan féltem, hogy paranoiás vagyok, és ezeket csak képzelem.

- Akkor ezt kotorászta a motorom hátulján az a fekete kabátos férfi. Nem láttam a sötétbe. Ne haragudj Sandy.

Megráztam a fejem, és becsuktam az ajtót. Szerintem ez elég bunkóság volt részemről, de nem láthatta a srác, ahogy összetörök. Letettem az asztalra a pizzát, és csak bámultam a csomagot. Nem tudtam, ez mi. Nem tudtam, ki volt. Beugrott, hogy Ő, de reménykedtem benne, hogy Louis. Bár Tommo miért írna ilyet?!

Nem bírtam ezt a tudatlanságot. Előkaptam a telefonom, és előkerestem Louis számát. Tudnom kellett, hogy Ő volt-e, bár miért tette volna. Hosszan néztem a nevet, és a hozzá tartozó számot. De ha ez mind nem lett volna elég, még kép is volt a számhoz. Louis elvette a telefonom, és csinált egy kinyújtott nyelves képet magáról, hogy mindig emlékezzek, mennyire vidám. Hát most inkább felejtenék. Sóhajtottam, és nagy nehezen rávettem magam, hogy rányomjak a számra. A fülemhez emeltem a kicsengő telefont. Alig kellett várnom, máris felvette. Gyorsan szólt bele, reménnyel teli hangon.

- Kicsim! Szia.

Én csak elhúztam a szám, hogy még mindig így hív. Nem akartam gyenge lenni, nem akartam sírni a hangja hallatán. Annyira angyali volt.

- Voltál most előttem Louis? Nagyon rossz játékot játszol velem! - tértem egyből a tárgyra.

- N-nem. Miért? Baj van Kicsim? - a hangja aggódással telt meg, amit nem tudtam hova tenni. Azt hittem, már nem érdeklem, különben nem csalt volna meg.

- Nincs, csak azt hittem, Te játszol velem. Mindegy, szia.

Gyorsan le akartam rendezni. Nem volt szükségem az aggódására.

- Ne, Lex vár.... - akarta még mondani, de én már kinyomtam.

Nem akartam hallani, ahogy félt még mindig. Nem bírtam, hogy még mindig fontos vagyok neki, és küzd értem. Utáltam, hogy megcsalt, mikor nekem csak Ő volt. De egyben végtelenül szerelmes is voltam belé. Azt mondják a gyűlöletet és a szerelmet csak egy hajszál választja el. Hát nekem ez a hajszál elszakadt, és egybefolyt a két érzelem, mely kiakasztott.

Ha nem Louis volt, akkor csak Ő lehetett. Azt nem akartam. Nem bírtam felfogni, hogy azt az utcán nem képzeltem, tényleg ott állt. De ez már kézzelfogható bizonyíték. Már nem mesélhetem be magamnak, hogy hallucinálok. Pedig olyan jó volt abban a hitben élni. Kétkedve nyitottam ki a pizzás-dobozt. Mintha csak mindjárt füsté válna, vagy robbanna. Féltem tőle. De benne volt a pizzám érintetlenül. Már el is ment az étvágyam, és kitudja, mit tett bele, ha a tetejéhez hozzáfért. Lecsuktam, és ott hagytam az asztalon. Elindultam a konyhába, de megtorpantam. Nekem már úgyis mindegy volt. Kit érdekel, ha meghalok valami méregtől, bár úgysem. Visszamentem az asztalhoz, és ismét kinyitottam a dobozt. Kicsit méregettem a kétes pizzát, majd kivettem egy szeletet. Egy vállrántással beleharaptam. Normális íze volt, semmi érdekes nem volt rajta. Elkezdtem enni a nappaliba, próbáltam figyelmen kívül hagyni a dobozon pihenő feliratot. Nem érdekelt a világ. Ha nem élek már sokáig, hát addig is szarjak le mindent. Addig se aggódjak.

De csengettek. Lepetten kaptam fel a fejem. Óvatosan tettem le a dobozt a dohányzóasztalra a nappaliban. Félve néztem az ajtó felé. Féltem, hogy olyat fogok látni, amit nem szeretnék. Óvatosan mentem az ajtóhoz. Nem mertem belenézni a kukucskálóba.

- Ki az?

Jobb nem jutott eszembe, így kiszóltam. Bár lehet, ez még rosszabb volt, mivel így tudták, hogy itthon vagyok. Féltem, hogy betörik az ajtót válaszul vagy fene tudja. De nem történt semmi ilyen. Csupán egy angyali hang megszólalt.

- Louis.

Kicsit megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, de nem biztos, hogy ez jobb volt, mintha Ő lett volna. Nagy levegőt vettem, és kinyitottam az ajtót. Louis zsebre dugott kezekkel, felhúzott vállakkal nézett rám. Elmerengtem teste tökéletességén.

Sóhajtottam, és kitártam az ajtót minden szó nélkül. Kicsit elmosolyodott, és bejött. Legalább addig sem féltem, hogy Ő előkerül. Louis ledobta a cipőjét, majd felém fordult.

- Baj van Kicsim? Jól vagy?

Csak bólintottam. Én vele ellenben nem akartam szavakkal hazudni neki. Az már túl sok lett volna. De Louis sem hülye, rájött.

- Most őszintén! Miért hívtál fel? Itt kellett volna lennem a házad előtt?

Édesen méregetett. Láttam a szemébe, mennyit jelentek neki. Úgy csinált, mintha mi sem történt volna. Mintha ugyanúgy egy pár lennénk, de én képtelen voltam így kezelni a helyzetet.

- Csak pár idióta hülyegyerek szórakozott, és először azt hittem, Te vagy az. Lényegtelen komolyan. Ezért nem kellett volna idejönnöd. Mehetsz is Louis.

A szemébe fájdalom telepedett, és egy pillanatra hosszabb időre lehunyta a szemét. Szerettem volna, ha itt marad. Szerettem volna, ha ismét minden a régi; szeret és megvéd. De ez már a múlt.

- Nem akarok menni. Veled szeretnék maradni. El akartam mondani, hogy mennyire fontos vagy. Nem tudok nélküled élni Kicsim. A srácok is látják, kész roncs vagyok. Használhatatlan. Veled vagyok képes csak élni. Szeretlek. Az életemnél jobban is.

Lehunytam a szemeim a szavai hallatán. Én ugyanígy voltam vele, de nem akartam, hogy ezt tudja. Akkor túl sok reményt szerezne. Éreztem, ahogy a csukott szemhéjam rebeg, pont mint ahogy remeg a kezem és a térdem. Lágy, forró ujjak értek az arcomon, és óvatosan végigsimítottak rajta. Gyorsan, mélyen magamba szívtam a levegőt, talán kicsit ijedten is, majd kipattant a szemem. Egy lépést hátráltam, mire Louis szemébe fájdalom telepedett. Hozzá akartam bújni, és érezni, hogy velem van, de azt nem lehetett.

Elindultam az ajtó fele. Akármennyire is fájt végignéznem, ahogy felveszi a cipőjét, nem akadályoztam meg. A kilincsre tettem a kezem, de megfogta a karom. Maga felé fordított, és mélyen a szemembe nézett. Felnéztem rá. Nagyon zavart, hogy ilyen közel vagyunk ismét egymáshoz.

- Átgondoltad már, miket tettünk ketten? Mennyi minden történt köztünk? Mennyi minden, amit csak mi tudunk? Azok az éjszakákba nyúló csókcsaták. Imádtam, mikor végigkarmolod a hátam. Csak Te találtad meg eddig a gyengepontom. A szívem gyorsabban ver, mikor a számba, vagy éppen a nyakamba nyögsz, ha megszorítom a feneked. Tudom, hogy szeretsz a hajamba túrni, mennyire szereted a parfümöm. Ezeket csak én tudom. Soha ne felejtsd el, mennyi minden volt és van köztünk. Örökké szeretni foglak. Csak nézz szemembe, és őszintén mondd, hogy Te már nem szeretsz. Akkor elhiszem.

A szememből kihullott az első könnycsepp a mondandója közben. Nagyon utáltam Louis előtt sírni. Nem adhattam neki reményt. Többé már nem, pedig nagyon fájtak, amiket elmondott. Ezekkel tisztában voltam, és hányszor átgondoltam?! Tudtam, mit vesztek el. Egészen konkrétan az életem.

- Nem mondhatom. Szeretlek, de ez nem ér sokat, ha nincs mellette bizalom.

Szerintem soha nem voltam az a fajta barátnő, aki féltékenykedik, és nem engedi el a pasiját buliba vagy ilyen helyekre. Bíztam Louis-ban, de Ő ezt eljátszotta. Innenstől nincs miről beszélnünk.

- Annyira sajnálom azt. Én nem akartam.

Ezzel vitatkozhattam volna, hisz akkor minek teszi? Az ellen ellenkezhetett volna. De inkább csenden maradtam. Kinyitottam az ajtót jelezve, menjen el. Mikor kiment, még végigsimított a karomon. Kirázott a hideg érintésére. Éreztem az illatát, ahogy elment mellettem. Fájdalommal hatolt az orromba, és töltötte ki érzékeimet parfümje. Ahogy becsuktam az ajtót, kitört belőlem a sírás. Túl sok minden történt ma, amit még meg kell emésztenem. Amihez még idő kell.