*Louis
szemszöge*
Minden
nap bejártam Sandy-hoz. Titkon reménykedtem benne, hogy hall. Azt mondták, ez
ki van zárva, mély kómába esett, de én bíztam benne, hogy a mi kötelékünk olyan
erős, hogy képes engem érzékelni. És úgy éreztem, még ha nem is érti, mit
mondok neki, talán a hangom fel tudja fogni. Jól esett beszélni vele/ hozzá.
Mintha még mindig velem lenne, mintha csak egy átlag este ülnénk az ágyon
egymással szembe törökülésben, ahogy mindig régen.
Késtem
tőle ma, amit nagyon bántam. Úgy éreztem, elárultam, megbántottam pedig Ő csak
ott feküdt az ágyon. Semmi életjelet nem adott, csupán az a kis gép jelezte
pityegve, hogy még ver a szíve. De ha közel hajoltam hozzá, nem hallottam a
szívdobogását, nem éreztem a leheletét. Ez akasztott ki a legjobban. És az az
átkozott mosoly az arcán. "Minek örül annyira?". Elmeséltem neki a
mai napom, és a tegnap esti koncertet. "Mit is vártam?! Hogy majd felül,
és nevet a történeteimen?! Ugyan már!". Nagyot sóhajtottam ezen.
-
Annyira kíváncsi vagyok, most hol jársz? Mi van most veled Kicsim? Vajon
hallasz engem? - kérdeztem halkan.
Azt
vártam, válaszol, talán ezzel kicsit észhez tér, de semmi válasz. A szívverése
is ugyanolyan volt, nem változott semmi. Amikor nála voltam, nem fojtottam
magamba egy érzelmet sem. Úgy éreztem, tudnia kell, mi kavarog bennem, és amúgy
sem hallott senki rajtam kívül. Így mindent nyíltan kimondtam, ami bennem volt.
Hátha ettől majd kicsit közelebb kerül a valósághoz.
-
Bár felkelnél, és válaszolnál nekem! Miért nem mondod azt, hogy csak viccelsz,
és ölelsz meg? Vagy miért nem keltesz fel egy puszival ebből a rémes álomból?
Úgy szeretnék rájönni, hogy az elmúlt hónap nem történt meg, csupán álmodtam,
és melletted ébredek a puha ágyban. De ez a valóság.
Ezeket
nagyon nehéz volt kimondani. Erősen küszködtem, hogy ne sírjam el magam. Amikor
itt voltam, mindig ugyanazok a kérdések voltak bennem. Mindig nehéz volt látnom
sápadt, fehér, mosolygós arcát. Szemei csukva voltak, de azt hiszem ez jobb is
így. Nem akartam üvegesnek, távolba nézőnek látni csodás kék szemeit. Azt
hiszem, az még jobban összetörne. A leveleit kincsként őriztem. Külön
csináltattam nekik tokot, hátha ez lesz az utolsó, ami megmarad Tőle és egy
zárható fiókban őrzöm őket. Azóta sem vettem elő, azóta sem bírtam rá magam,
hogy ismét elolvassam bármelyiket is. Túl sok fájdalommal járna. A srácok
egyfolytában próbálnak felvidítani, de én teljesen magamba fordultam. Már nem
nevetek, alig eszek, amiért persze ki van akadva mindenki. Egyfolytában azon jár
az eszem; "Mi van, ha ezzel vége?". Minden programot lefújtunk az
elkövetkező időszakra, ami nagyon jól jött. Már az egész világ tudja, mi
történt, a videó, ahol nekiesek annak a férfinak fent van a neten, és lassan
vetekszik a Gangnam Style nézettségével. Bármit teszek, Ő jut az eszembe.
Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből. Naponta többször jön rám a sírásroham.
Képtelen vagyok visszatartani. A srácok azon tanakodnak, hogy hívnak hozzám egy
pszichológust, mert depressziós leszek, de nem fogok egy idegennek mindent
elmondani a magánéletemről. Ő semmit nem ért, semmit nem tud.
-
Tudod, mennyire szeretlek? Emlékszel, mi mindent tettünk együtt?
Elmondhatatlanul szeretném, ha visszajönnél hozzám. Már azt is el tudnám
viselni, ha nem leszel az enyém szerelemből, ha még mindig ellöksz, de kérlek,
ébredj fel...ne halj meg Kicsim.
Bukott
ki belőlem. Még soha nem mondtam ki ezt ennyire nyíltan. Még én is féltem
belegondolni, de már egy hét telt el. Lex nincs velem, máshol jár, kizárt engem
az életéből.
-
Kérlek, maradj velem.
Nem
bírtam tovább magammal. Átöleltem, és a vállára hajtottam a fejem. Féltem, hogy
összeroppan, olyan gyengéden fogtam, mint még soha. Kitört belőlem minden, meg
sem próbáltam visszatartani. Már túl régóta tartottam magam előtte és a világ
előtt. Nem akartam a környezetemben élőket azzal terhelni, hogy rájuk zúdítom a
fájdalmam, így elfojtottam, de ez már akkora, hogy lehetetlenség elfojtani.
Beleroppantam.
-
Annyira szeretlek. - suttogtam.
Mintha
hallaná, és mindjárt felelne, de nem tette. Pedig én vártam. A könnyeim
kicsordultak, és a mellkasára hullottak. Tudtam, ezt nem kéne. Olyan érzésem
volt, mintha cukorból lenne, és egy csepp könnyemtől elolvadna. Védeni akartam,
akár saját magamtól is, mégis ide juttattam.
A
gép gyorsabban csipogni kezdett, és én is hallottam a mellkasában a szívét.
Olyan öröm kerített hatalmába, mely még soha. "Lex magához tér.". Megkönnyebbülten
felsóhajtottam és elhajoltam tőle. Az arcát kezdtem bámulni, és vártam, mikor
nyitja már ki csodás szemeit. De a gép nem lassult, Lexy nem tért magához. Sőt,
a gép még gyorsabban csipogott, amely lassan kezdett ráébreszteni, ez nem
jelent jót. Hitetlenkedve néztem rá, a homlokom ráncba szaladt, ahogy remegni
kezdett a teste, és az arcáról szépen lassan eltűnt a mosoly. Nem erőteljesen
remegett csupán, mintha nagyon fázna rázkódott.
-
Istenem, Kicsim! Lex! - kétségbe estem.
Próbáltam,
valahogy segíteni, de fogalmam sem volt, mit tehetnék. A könnyeim arcom
égették, miközben figyeltem Őt, és tehetetlenül próbáltam rájönni, mit kéne
most tennem. Olyan erőtlennek, olyan tehetetlennek éreztem magam, mint még
soha.
Ekkor
két nővér és egy orvos rohant be a szobába. "Végre!" lélegeztem fel
megkönnyebbülten. Az egyik nővérke hatalmas erővel ahhoz képest, hogy milyen
kicsi, arrébb tolt. Tehetetlenül álltam oldalt és figyeltem, ahogy ebben az
állapotban számomra érthetetlen dolgokat mondanak egymásnak, de semmit nem
tesznek.
-
Csináljanak már valamit! - kiabáltam idegesen.
A
szavaim kivehetetlenek voltak, mégis megértették. Ezt meghallva, az egyik
nővérke komolyan rám nézett, majd hozzám jött.
-
Kérem, fáradjon ki! - tolt az ajtó fele.
Ijedten
cikázott a tekintete az ágyon tehetetlenül haldokló szerelmem és az erőszakos
nővér között.
-
Nem, én itt maradok vele! - bújtam ki a szorításából, és megálltam oldalt, hogy
ne zavarjam őket, mégis mindent lássak.
Nehéz
volt megállnom, hogy ne rohanjak oda, és öleljem meg, vagy szorítsa a kezét, de
tudtam, azzal többet segítek, ha oldalt maradok. A nővér is visszament
segíteni, így immáron ismét hárman
voltak.
A
doktor kiabált egy számot, majd összedörzsölte a defibrillátort a kezében. A
nővérke hátrakapott a készülékhez, és tekert rajta egy gombot. A doktor erősen
nyomta a két kis párnát Lex mellkasára. A számhoz kaptam, mikor szerelmem
mellkasa megemelkedett a hirtelen áramütéstől, de a gép továbbra sem adott
életjelet. Az én szívem is ki-ki hagyott. A könnyeim potyogtak. Ismét kiabáltak
egy számot, melyet én még mindig nem értettem, majd megint megpróbálta a
doktor. Lex mellkasa ismét megemelkedett, de a gép továbbra sem jelzett semmit.
A doktor lehajtotta a fejét, és leengedte maga mellé a kezét. Idegesen néztem
rá. "Miért állt meg? Miért nem tesz még mást is?".
-
Sajnálom. - nézett a nővérekre.
Idegesen
szívtam be a levegőt. Ez volt az a szó, amit nem fogadtam el. Erősen siettem
hozzájuk, és idegesen kezdtem kalimpálni. A könnyeim potyogtak, alig láttam
tőlük valamit.
-
Biztos tudnak még valamit tenni! - akadtam ki.
A
doktor szomorkásan megrázta a fejét. Nem hittem el, amit látok. Gyorsan
lenéztem Lex-re, majd ismét rá. A szemében bánat ült, de ez nem volt őszinte.
Felfogtam végre, mi történt. Eddig próbáltam elkerülni a gondolatot, de szembe
kellett néznem vele.
-
Ne-eh-eh! - zokogtam fel hangosan.
Nem
érdekelt, ki hallja és ki nem. A szerelmem meghalt. A doktor szomorkásan a
vállamra tette a kezét, és kisétált. A két nővérke még ott maradt, de hamar
távozott az egyikük. A másik még pakolászott. Nem hittem el, hogy ennyi...hogy
tényleg vége. Lex itt hagyott, elérte a célját. Meghalt.
Felé
fordultam, és fájdalmasan buktam a mellkasára.
-
Ne hagyj itt Kicsim! Kérlek! Megyek utánad, ígérem, együtt leszünk. Annyira
szeretlek.
A
hangom erőtlen volt és kétségbeesett. A nyakába motyogtam a szavakat, nem volt
erőm beszélni. Tudtam, már úgysem hall, de én még azért hittem, hogy figyel,
hogy tudja, érti, amit mondok neki. Nem akartam elhinni, hogy vége. A könnyeim
százával potyogtak, nem tudtam nekik megálljt parancsolni. Lex még így is olyan
csodás volt. Nyomtam egy csókot a szájára. Hittem gyerekkorom éltetőiben, a
Disney mesékben, de itt megdőlt minden elképzelésem. Lex nem kelt fel a
varázscsókomra. Tovább aludt... örökké. "Elmehet a francba a Disney, az
élet nem egy tündérmese!" akadtam ki, és gondoltam mérgesen magamba. Erre
a helyzetre valójában már fel voltam készülve, mégsem tudtam úgy kezelni, ahogy
azt gondoltam. Senki nem képes ezt normálisan kezelni. Egy élet elmúlt. Lehet
sokaknak csak ennyit jelentett Ő, de nekem a világot. Nekem fontos volt, és
hogy elmúlt, meghoztam a döntésem. Nem fogok egy olyan világban élni, ahol
többé már nincs nevetés, nincs boldogság, nincs szerelem, nincs Sandy.
Bár
a levelében arra kért, maradjak meg az a bolond, mosolygós srác, akit mindenki
ismer és szeret, de ezt már akkor elhagytam, mikor Ő kilépett a liftből és
egyben az életemből is. Én próbáltam visszaszerezni, próbáltam újra meggyőzni,
az életemnél is fontosabb, de eljátszottam a bizalmát. Megcsaltam én, szemét.
Képes voltam elfelejteni, mikor más álmodik róla. Én megcsaltam részegen, mikor
más a csókjáért epedezett. Egy barom voltam, hogy elhagytam. Miattam bukkant
fel az Apja --> miattam halt meg. Miattam látta meg Őt a tévében, és
megkereste, miattam találta meg --> miattam halt meg. Próbált segítséget
hívni, de én nem vettem fel a telefont --> miattam halt meg. Egyedül maradt
este és az életben, csak rám számíthatott, de én magár a hagytam --> miattam
halt meg.
Akárhogy
néztem, minden szál ahhoz vezetett, hogy én okoztam Lex halálát. Fájt ez a
tudat, fájt belegondolnom, de ez volt az igazság. Miattam halt meg a szerelmem,
az az ember, akit a leginkább próbáltam megóvni. Mindentől sikerült, csupán
magamtól nem. Mostantól senkinek nem fogok bajt okozni. Követem Lexy-t, megyek
utána.
Zokogtam
a nyakába, többre nem voltam képes. A hangok körülvettek, minden élesebben
hallottam, éreztem. Hallottam, kint az autókat, éreztem, a kórházi klórszagot.
Hallottam, ahogy a nővér takarít, éreztem a jelenlétét, mely kiakasztott.
Hallottam, a gép halk, egyenletes pityegését, éreztem, ahogy lassan karok
fonódnak a hátamra. Hallottam a... "Mi?! Vissza!". Ijedten pattant ki
a szemem, és kaptam fel a fejem.
-
Louis! - Lex hangja erőtlen, mégis csodás volt.
Zene
volt a füleimnek azok után, hogy nem hallottam, és megijedtem, többé már nem is
hallom. Egy pillanatra azt hittem, képzelődök, talán ez az egész csak a bánat
miatt van. De a karjai erőtlenül megmarkolták a pólót a hátamon, és úgy
kapaszkodtak bele, mintha az élete függne tőlük.
-
Istenem. Lex!
Szélesen
elmosolyodtam, és immáron a bánat könnyeit az örömkönnyek váltották fel. Nem
hittem el, nem bírtam felfogni, ami történt. Meghalt, de visszajött az életbe.
Visszajött miattam. "Visszavonom! A Disney, nem hülyeség. Nagyon is valós
dolgokon alapszik."
A
hajához kaptam, és erősen beletúrtam, hogy ezzel is közelebb érezze magamhoz. A
tarkójára csúsztattam a kezem, mikor éreztem, szeretne előre dőlni a vállamra.
Megtartottam a fejét, hogy neki ne kelljen. A nyakam bőrén nedvességet éreztem.
Ő is sírt, mindketten sírtunk, hogy ismét együtt vagyunk. Nem hittem el, ami
történt. Minden olyan zavaros volt. "Hogyan?".
A
nővér idő közben elrohant a doktorért, aki kedvesen szétválasztott minket
legnagyobb fájdalmunkra. Nem bírtam levenni a szemem csodás tekintetéről, és Ő
is egyfolytában engem lesett. A doktor mindent megvizsgált. Minden ellenőrzött
még a szívmonitor felvételeit is visszanézte, de semmilyen jelet nem talált,
ami ilyet okozhatott.
-
Ilyet még soha nem láttam. - vakarta a tarkóját, mikor felénk fordult.
Én
az ágy szélén ültem, és vigyorogva, örömkönnyekkel a szememben szorongattam Lex
kezét. Mindketten elmosolyodtunk.
-
Maga meghalt több mint két percre. - értetlenkedett.
Lex
kicsit elmosolyodott, és komolyan a doktorra nézett, aki meglepő módon ehhez értő
ember létére tőlünk várta a megoldást.
-
Tudja, volt ki miatt visszajönnöm, és még el akartam mondani neki még egy-két
dolgot. - szorította meg a kezem, és rám mosolygott.
A
szemeim kicsit lehunytam és hagytam, hogy egy könnycseppem kihulljon, miközben
a világ legszélesebb mosolya kúszott fel az arcomra.
-
Ez csoda! Kész csoda! - ezekkel és ezeknek szinonimájával sietett ki a szobából
a doktor.
Hiába
tapasztalt, még Ő sem látott mindent.
-
A szerelem csodákra képes. - motyogtam elégedetten, mikor felé fordultam.
Elmosolyodott,
és határozottan bólintott. Egyértelmű volt, hogy én hoztam vissza a halálból, aminek
bár nem tudta az okát, nem kerestem értelmét. Inkább csak hálát adtam az
égieknek, hogy engedték visszajönni hozzám ezt a csodás teremtést. Soha többé
nem fogom elhagyni az biztos.
-
Végig hallottalak. Mindent. Válaszoltam is, de nem hallottad. A hely ahol
voltam, üres volt, és megnyugtató, de inkább vagyok Veled egy koszos
kórteremben, mint nélküled egy lilacsillagos, világítóvirágos tájon.
Elmosolyodtam
a szavain, és próbáltam megnyugtatni magam. Nem bírtam felfogni azokat, amiket
mesélt. Nem értettem, hol volt, azt hiszem, jelen pillanatban ez még túl sok
minden volt. Egy nap alatt kétszer is sokkot kaptam, de megérte. Visszakaptam
Őt, olyan életörömmel, mint még soha. Bár ne így értük volna ezt el!
-
Tudtam, éreztem, hogy Velem vagy. - mosolyodtam el.
Nem
bírtam megállni, megcsókoltam. Azóta vágytam arra, hogy visszacsókoljon, mióta
megláttam legelőször. Ajkaink édesen forrtak össze, de nem mélyítettük el a
csókot. Tökéletes volt ez így, gyengéden, kéz fogva. Nem vágytam többre. Nekem
csak Rá volt szükségem.
Ha
minden mást el is vesztek, csupán Ő, a családom és a srácok maradnak meg az
életem még akkor is teljes lesz. Mert a lényeges dolgokat soha nem szemmel
látjuk. Sokkal inkább a szívvel érezzük. Ezek azok a dolgok, melyeket soha nem
lehet pénzzel megvenni, vagy anyagi javakhoz hasonlítani. A család, a barátok,
a szerelem. Az élet lényeges dolgai. És ha ez a három dolog eggyé összeforr, el
lehet mondani, hogy az életünk tökéletes.
Az
én életem TÖKÉLETES volt. Az én életem kerek lett Sandy-val. Lehet van, aki
szebb, lehet van, aki jobb nála, de ezek semmit nem érnek, mikor nekem csak Ő
kell, belőle pedig csak egy van. És mikor mái napig reggel felkelek meglátom
azt a két levelet. A két levél, melyeket búcsúként írt, de a sors úgy akarta, hogy történetünk még ne érjen véget. A papírok könnyel áztatottak, véresek voltak, nekem
mégis többet jelentett, mint bármelyik gyöngyírással írt üzenet. Így
lett az én életem tökéletes. És az én saját kis szólásomat minden egyes
interjún elmondom, bár már az egész világ tudja, de akkor is kötelességem
elmondani azok után, amin mi keresztül mentünk.
"Minden sikeres férfi
mögött áll egy nálánál sokkal erősebb nő, aki rugdossa előre akár csak egy
egyszerű mosolyával."
